Gyorsabban

Citius, altius, fortius! – hangzik az olimpiai játékok coubertini jelmondata. Magyar fordításban: Gyorsabban, magasabbra, erősebben! Időtálló szlogen: a legtöbb olimpiai sportágra még bő száz év után is alkalmazható a három közül legalább az egyik kritérium. Lehet persze kekeckedni: melyik vonatkozzék például a távolugrásra – ám ez a teljesítményserkentő felszólítás lényegén mit sem változtat. Ráadásul a hármas jelszóban mintha az emberi lélektan története is benne foglaltatna: a humán históriában a vitézséget előbb az erő jelentette (ezen alapul kiterjedt háborús kultúránk), később a magasba törés (e kollektív vágy a holdra szállásban tetőzött, de „egyéniben” még sok századszorra is makacsul nekirugaszkodunk a nyolcezres hegycsúcsoknak), s lassan hosszú évszázada élünk már a sebesség bűvöletében. Pedig a sebesség származtatott mennyiség: az időt és a távolságot tudhatja szüleinek. A távolságot mint üveggolyót időközben zsebre rakhattuk: a Földön jószerivel nem maradt fehér folt – ha felfedező hajlamunkat ki akarjuk élni, a csillagrendszerekbe vagy az anyag belsejébe kell expedíciókat indítanunk. Az időt viszont változatlannak tudja az emberi elme. Még a fizikát forradalmasító Einstein is a fény állandó sebességéből indult ki, amely módot adott ugyan némi időpardoxon-játékra, lelkünk mélyén azonban érezzük: az idő olyan segédvonal, amit reménytelenül antropomorf világképünkből aligha tudunk már kiiktatni.
Vagy mégis? James Gleick, a fürgeagyú amerikai, aki nem is oly rég káoszelméletről írott könyvével lendített ki bennünket a gondolati megrögzöttségek közhelylangyos állapotából, ezúttal az időképzetet vette bonckés alá. Pontosabban azt a jelenséget, hogy „szinte minden felgyorsul”. Első pillanatra persze ez is közhely, hiszen jó pár évtizeddel ezelőtt is indult már könyvsorozat Gyorsuló idő címmel – Gleick azonban merőben új szempontokat találva vizsgálja az „általános gyorsulás” jelenségét. S bár a magyar változatot gondozó Göncöl Kiadó a valóban gyors Gyorsabban címet találta célravezetőnek a honi olvasó érdeklődésének felkeltésére, a könyv egésze azt sugallja: ha felpörögtünk is némiképp az utóbbi néhány emberöltő alatt, életünk „forma egyes” sebességéről való hitünk mégiscsak túlzás, legenda, téves önkép.
Gleick természetesen javíthatatlanul Amerika-központú, ám mivel – tetszik, nem tetszik – mi is mind több elemét vesszük át az amerikai típusú civilizációnak és életmódnak, néhány vitriolos megállapításban magunkra ismerhetünk. Az „idő: pénz” régi bölcsessége ugyanis mindent maga alá gyűrni látszik a második ezredforduló körül – ám az időgazdálkodás olyan egyirányú banki átutalás, ahol az idő forintosítható, de forintért idő nem vehető ki a bankból. Gleick – amint egyre beljebb visz bennünket az időgazdaság dzsungelébe – az iróniára nem mindig vevő amerikai értelmiségi számára is érzékletessé teszi: az idő mint társadalmi értékmérő (kinek mennyire drága az ideje) sokkal inkább szociológiai, tömeglélektani kategória, mint objektív fizikai fogalom. S nem csupán presztízskérdés, státusszimbólum, de hiúságunkra alapozó, körmönfont marketingfogások hálás tárgya is: mobiltelefonunk gyorsparancsainak programozásával kimutathatóan több időt töltünk, mint amit e parancsok alkalmazásával megtakarítunk. A szubjektív gyorsulásérzet általában véve is sokkal nagyobb, mint a valóságos tempónövekedés: mintha pszichés igényünk volna arra, hogy életünket olyan autóversenyző szerepében éljük meg, aki csak időnként áll ki a bokszba egy-egy elkerülhetetlen kerékcserére. (Miközben hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a bokszutca munkásai is a velünk közös időben léteznek.)
Gleick A–1 típusú embereknek nevezi az idő nagyhatalmú rabszolgáit. Ők azok, akik a háztartásban párhuzamosan egyszerre több műveletet végeznek, hajlamosak a fogmosás idejét is ökonomikusan kihasználni, s ha netán üzletemberek, akár két – rafináltan összeállított – üzleti ebédet is végigesznek változó partnerekkel. Az idővarázslókra természetesen egész iparágak épülnek a gyorséttermektől az internetes áruházakig. Ha azonban tüzetesen megvizsgáljuk a konkrét takarékossági eseteket, többnyire azt tapasztaljuk, hogy a határtalan hatékonyságnövelés nagyrészt mítosz: nem lehet sokkal többet nyerni a réven, mint amit elvesztegetünk a vámon. Ráadásul az európai ember (egyelőre) nem elég jó partner ebben a korparancsnak beállított önhajszolásban: a vén kontinensen számosan vannak, akik szeretnek ráérősen dolgozni, ráérősen étkezni, ráérősen élni. Gleicknél amerikai metaforává válik például a liftek „az ajtó zár” gombja: állítása szerint ez a felhőkarcolókban afféle placebószerepet tölt be: a lift ettől nem indul hamarabb, mert a számítógép nem engedi, viszont a lift utasa valamiféle racionálisnak gondolt cselekvéssel töltötte ki az indulásig tartó, örökkévalóságnak érzett három-négy másodpercet. Mi itt Európában még valóban funkcionálisan tudjuk használni „az ajtó zár” gombot – talán nem fejlődött még olyan tökélyre az emberi akaratot felülbíráló komputertechnika.
Életünket azonban már körülfonta a gyorsulás amerikai típusú kultúrája. Nemcsak a tíz-tizenöt éve készült reklámokat érezzük már elviselhetetlenül hosszúnak és szájbarágónak, de lelassultak számunkra a hetvenes-nyolcvanas évek akciófilmjei is. A Music Television klipforradalma lemondott a látvány értelmezhetőségéről, a televízió távirányítója hadat üzent a folyamatos befogadásnak, a gyorsulásért cserébe azonban jószerivel semmit nem helyeztek a másik serpenyőbe: világunk és életünk felületesebb és jelentéstelenebb, mint minden korábbi korban volt. S nemcsak a piac és a kommunikációtudomány alkalmazkodott az emberi agy sebességét meghaladó villódzáshoz, de a politikacsinálás is: a kampánymesterek felismerték, hogy a kollektív emlékezet minden korábbinál jobban lerövidült; nemcsak a politikusok használódnak el rövidebb idő alatt a posztmodern médiát éltető sztárkultusz természetrajza szerint, hanem a nagyvonalú választási ígéretek módszeres számonkérésétől is csekélyebb mértékben kell tartani. Korábban elképzelhetetlen terük nyílt a politikai sarlatánoknak, a médiahipnózis lovagjainak. Az időnyerés, amitől az emberi szabadság megnövekedését, a demokrácia kiteljesedését reméltük, mindinkább a diktatórikus akaratátvitelek eszközévé válik. Gleick nem élt diktatúrában, így láthatóan nem tudja, hogy az időnyerészkedés képes az ellentétébe is átcsapni: az önkényuralom ege alatt az egyik nap olyan, mint a másik; az idő végtelenül lelassul. Sok embertársunk számára ma is vonzó közeg a kádári lassúság. A gyorsulás elszánt hívei érthetően irtóznak ettől a csigatempótól – s nem csupán azért, mert mind elképesztőbb olimpiai csúcsokat akarnak látni az atlétikai stadionokban. Gleick őket is mérsékletre inti: aki túl nagy sebességgel akarja bevenni a kanyart, az azt kockáztatja, hogy érintő irányban elhagyja a pályát.