Ha úgy tetszik, üzemi kirándulásnak indult a kilencvenes években. Csak nem a bejáratott Gorenje-karavánutakon, Ausztriába, a Shopping City Centerbe vagy Tarvisio legközelebbi szupermarketébe, hanem keletre – Kárpátaljára, Erdélybe és a Bácskába. Kovács Jenő képviselő, a Vas megyei közútkezelők vezetője felfedező-utakra csábította barátait és munkatársait, akik eleinte meglehetősen idegenkedtek az ötlettől. Éppen Romániába? A magyarellenességükről ismert románok, ukránok, szerbek közé? Aztán átlépték a határt, s rádöbbentek, hogy mindez ostobaság: éppen a legvadabb mócvidékeken, a magyaroktól emberöltőkkel ezelőtt megtisztított tájakon fogadták őket a legtermészetesebb vendégszeretettel az egyszerű parasztemberek. Újra és újra útra keltek hát, mert Kovács Jenő Erdély-rajongása lassan mindnyájukra átragadt.
Csakhogy amit ott találtak, az a szombathelyi csapat minden tagját megrendítette. A legfrissebb útikönyvekkel felfegyverkezve keresték középkori csaták emlékműveit, hadvezéreink sírját, egykor impozáns istenházákat – s jóformán semmit nem találtak. Csupán legyalult földet vagy romokat.
– Magyarországon ma nincs objektív és hiteles leírás Erdély jelenlegi állapotáról – nyolcvan évvel Trianon után – mutat rá Kovács Jenő. – Sok turista ezért nem is merészkedik oda, s aki eljut Romániába, csak a bejáratott vidékeken, Erdély töredékén kirándul. A többi terület csaknem teljesen ismeretlen a többség számára. A mostani útikönyvek többnyire használhatatlanok; ezért egy 1902-es bedekker alapján tájékozódunk, amelyet egykor az Erdélyi Kárpát-egyesület adott ki. Leírásaival ma is könnyedén azonosíthatók, megközelíthetők a már eltűnőfélben lévő vagy megsemmisült műemlékeink. Így találtuk meg például Vasvári Pál és katonái sírját.
Bebolyongták a Mócvidék hegyoldalait, amelyeken imitt-amott furcsa kis halmok emelkednek, áthatolhatatlan tüskebozóttal benőve: az 1848–49-es, Avram Iancu-féle magyarellenes pogromok tömegsírjai. Templomokat találtak, amelyek szószékéből bodzafák, csipkebokrok nőttek. Sokaknak kinyílt volna a bicska a zsebükben erre a látványra, sokan az asztalt csapkodták volna, örök magyar átokról meg balsorsról prédikálva. Kovács Jenőék nem csapkodtak. Munkához láttak.
– Az utak mindenkiben döbbenetet váltottak ki – mondja Tóthné Temesi Kinga építőmérnök, az expedíciók egyik szervezője. – Pénzt, ruhát, gyógyszereket, könyveket gyűjtöttünk a szórványvidékeknek. Ám amint felfedeztük a nevezetességeket, s beláttuk, hogy pusztulásra van ítélve történelmünk – mentőcsapatokat szerveztünk kollégáinkból, barátainkból.
Nagyvállalatok vezetői, fürdőigazgatók, informatikusok, közgazdászok és kétkezi munkások fogtak össze Szombathelyen. A legkülönfélébb értékrendű, érdeklődési körű emberek láncfűrészt, kapát, kaszát ragadtak, hogy kiszabadítsák a folyondárok, erdők fogságából régi sírkertjeinket. Vagy csupán megállítsák a vandál pusztítást. Van, aki kemény fizikai munkát végez a helyszínen, és van, aki összegyűjti könyvtárakból a vonatkozó információkat: eredeti alaprajzokat, régi fényképeket, metszeteket az épületekről – a rekonstrukciót megkönnyítendő. Templomokat újítanak fel, szoborállításokhoz járulnak hozzá: többek között a máramarosi Técsőn Hollósy Simon festőművészéhez. A Bácskában és Kárpátalján könyvkiadáshoz nyújtottak anyagi segítséget. A kárpátaljai árvíz idején pedig mindegyikük fölajánlotta egyhavi fizetését a rászorulóknak.
– A magyarságtudat csak a határon túl fogalmazódott meg bennünk kristálytisztán, amikor olyan magyarokkal kerültünk kapcsolatba, akik már nem beszélik a nyelvet, mégis közös hullámhosszon voltunk velük – jegyzi meg Tóthné.
– A helyszínekről készített fényképeket szerkesztettem; s látni akartam, milyenek a valóságban a pusztuló templomok, műemlékek – vall a kezdetekről Szandi Péter informatikus. – Csatlakoztam a csapathoz: megörökítünk, dokumentálunk minden épületet: három éve felvételt készítettünk például a Fehér megyei Magyarigen középkori katolikus iskolájáról. Ezen a képen még állnak a falak, a tető egy része is. A két évvel ezelőtti fotón már csak az alap töredéke látható; az egy évvel ezelőttin pusztán az üres telek. Mára pedig befüvesítették az iskola helyét, s mindössze ezek a fotók emlékeztetnek arra, hogy ott valaha magyar iskola működött.
– Senki nem tudja, hogy a szórványban, Máramaros és Hunyad megye harapófogójában hány magyar asszimilálódott – magyarázza Kovács Jenő. – Kalotaszeggel, a Mezőséggel, a Székelyfölddel, a nagyobb városokkal ellentétben erről a régióról nem készültek efféle felmérések. A negyvenes évek óta olyan rossz ennek a térségnek a közlekedése, hogy gyakorlatilag mindentől elszigetelődött. A világ vége lett. A Hunyad megyei Nagypestény faluban látható egy koszorú, amelynek csonka a magyar trikolórszalagja – hoz példát Kovács. – Annak az a története, hogy amikor odavittük, egy helybéli néni levágott egy darabot a szalagból, és a szíve fölé tette a kabátzsebébe. Hihetetlen, hogy a dél-erdélyieknek mennyire megkopott a magyarságtudatuk, mégis erősen kötődnek nemzetiségükhöz, ha valaki vagy valami emlékezteti őket rá. De hogy valójában mekkora a veszteség, mennyi magyar tűnt el, azt a temetők, templomok mutatják. Ezek hajdani ittlétünk bizonyítékai, már ameddig állnak. A templomokat talán kevésbé bántják a románok. A temetőkkel más a helyzet, a síremlékek nagy részét már elhordták. Borosbenedeken például amikor a pópa építkezett, a sírköveket az alapba töltötték.
– Borosbenedeken a templom mellett él egy idős asszony, mára az egyetlen magyar a faluban – veszi át a szót Máté László, aki szakmunkásként vesz részt a csapat mentőakcióiban. – Senkivel nem beszélhet anyanyelvén, csak velünk. És nem dadog, nem affektál, nem felejti el a nyelvet, mert átment két hétre Amerikába. Beszél. És büszke rá. Számomra ez volt a legmegdöbbentőbb, hogy így is lehet élni és megmaradni…
Kovács Jenő csapata Erdélyben a déli területekre korlátozza tevékenységét. Magyarországról viszik a gépeket; s egyszerre többtucatnyian kerekednek fel, szabadságukat, pénzüket áldozva az expedíciókra. Mint az igazgató elmondja, a legnagyobb nehézségeket az eltünedező műemlékek, tömegsírok újrafelfedezése jelenti.
– Ompolygyepűn például négyszer voltunk, mire a helyiek útmutatása alapján megtaláltuk az 1849-es vérengzés három magyar tömegsírját – emlékezik Kovács. – Magunktól soha nem leltük volna meg, mert az útkaparó ráhordott mindenféle építőanyagot. Algyógyon csak nagy sokára árulták el, hol található az ugyanekkor agyonvert presbitérium tömegsírja és a Kun Kocsárd-kastély helye. Utóbbiból csak a feljáró és két csonka oszlop maradt meg a dzsungel közepén.
– Úgy tetszik, ezek az utolsó pillanatok…
– Ompolygyepűn levakarták a tömegsírra állított emlékmű magyar feliratát, lyukakat fúrtak a kőbe dinamit számára – mondja Kovács Jenő. – A falusi temetőket csak a helybéliek útmutatásai alapján találtuk meg: a köveket már régen ledöntötték, s egész erdőket kellett kiirtatnunk, hogy megtisztítsuk a területet, s újra láthatók legyenek a fejfák. A zajkányi Hunyadi-emlékművet traktorral meghúzatták, hogy ledőljön, majd a fémbuzogányt bevontatták a közeli halastóba. Ezt követően a megmaradt kőtalapzatot daruval szállították el. A magyarigeni tömegsíron golyónyomok láthatók: román rendőr lőtt bele dühében. Az abrudbányai református templomot csak butikos templomnak hívjuk, mert mára az oldalába mindenféle kis boltokat építettek. A Bánffyhunyad közeli tömegsíron, amelybe Vasvári Pált is eltemették, ma hatalmas ortodox kőfeszület áll – ki más, mint Avram Iancu nevével. Csak a századfordulós útikönyv alapján lehetséges ezeket a helyeket azonosítani.
A Bácskában és a Bánátban hasonló állapotokat találtak: a Délvidéken a szombathelyi csapat azokat a tömegsírokat keresi, amelyekbe a szerb partizánok 1944-es vérfürdőjének áldozatait hányták. Szerbiában azonban többször meggyűlt a bajuk a karhatalommal. Amikor például a partizánokat túlélő idős ember otthonát fényképezték Csurogon, akinek apját, anyját megölték 44-ben, a következő faluban már várta őket a szerb államrendőrség sötétkék Zastavája. Letartóztatás, hosszas magyarázkodás. De menekülniük kellett akkor is, amikor Verbászon kutatták a tömegsírt: amikor megérkeztek, hüledezve látták, hogy a régi magyar–német temetőben éppen közművesítenek. A sírokat nem kímélve ásták a munkások az árkokat a csatornának: ment a markoló, dőltek a keresztek. Fényképezni kezdték a temető pusztítását, de vesztükre, mert azonmód előpattant a bokrokból az építésvezető főmérnök. Kovácsék nem várták meg, hogy kiérkezzen a rendőrség.
– Önök szélmalomharcot vívnak, ellenséges indulatokkal, érdekekkel kell megküzdeniük.
– Sajnos teljes értetlenséget tapasztalunk – feleli Kovács Jenő. – Erdélyben még az újságírók is azt firtatják, kik vagyunk, miért megyünk oda. Én meg nem értem a kérdést. A Vas megyeiek otthon érzik magukat Erdély dombvidékein még akkor is, ha ott már tíz százalék alatt van a magyarság. Ám a magyarországiak sem értik, mi a szándékunk ezekkel az akciókkal. A helybéli magyarokat sokszor az zavarja, hogy ők nem végzik el a munkát saját temetőik, templomaik körül, s több száz kilométerről odamegy valaki példát mutatni – vélekedik Kovács. – Míg az egész világon pozitív jelenség a példamutatás, nálunk ezzel komoly bajok vannak. Itthon szemünkre vetették a megyei napilapban, hogy miközben útjaink kátyúsak, mi Romániába megyünk dolgozni. Tragikus ez a szemlélet.
A csapat többi tagja bólogat: sokszor kérlelik őket az erdélyi parasztemberek is, inkább igyanak egy kupica pálinkát velük, abból baj nem lehet. Hagyják a fenébe azt a templomtakarítást. Kovács Jenő elpanaszolja, hogy a vajdahunyadi Magyarok Házába négy magyarországi vállalkozó adta össze és szállította ki a fűtésrendszert. Azóta nem kaptak egy köszönőlevelet sem.
– Nem tudhatjuk, min mentek keresztül ezek az emberek a Ceausescu-rendszerben, míg kialakult bennük ez a védekező magatartás. Meg az apátia. Még a székelységnél is. Ezért valóban sokszor szélmalomharc, amit csinálunk – ismeri el az igazgató. – A Hunyad megyei magyarokat, noha ötvenezren vannak, nehéz felrázni ebből az apátiából. Félelmeim vannak, mi marad ott újabb nyolcvan év múlva…
– Idős bácsik odajöttek hozzánk munka közben, és megkérdezték tőlünk: maguk büntetésben vannak? – teszi hozzá Máté László. – De van ellenpélda is. Tavaly ősszel kitakarítottuk a fehérvízi templom környékét. Amikor az idén visszamentünk, azt tapasztaltuk, hogy a kitisztított területet folyamatosan karbantartják. Csak részben szélmalomharc tehát, amit vívunk. Ha csak ennyi eredménye van is, már megéri.
– Ugyanakkor a tereprendezéssel is vigyázni kell – mondja Tóthné Temesi Kinga. – Fehérvízen az történt, hogy a kitisztított templom környékére azonnal temetkezni kezdtek a románok, elfoglalva minden talpalatnyi földet, úgyhogy meghagytunk egy gazos védelmi sávot, véget vetve a halottak térfoglalásának. Hozzátenném: lehet, hogy mi sem látjuk mindig jól az erdélyi magyarok problémáit. Kevesen értik meg, miért éppen a gyakorlati haszonnal nem bíró, romtemplomokat védjük meg. És kimondatlanul is feszültséget keltünk a jelenlétünkkel, bár mindig hangsúlyozzuk: mi nem a régi rendszert kívánjuk visszaállítani. Mégis a régmúltnak állítunk emléket.
– A magyarországi értetlenkedés talán annak is köszönhető, hogy ma megint sokan azt gondolják, erdélyi műemlékeket helyreállítani valamiféle irredenta nyavalygás – jegyzem meg.
– Az osztrák tévében negyven éve minden héten látható dél-tiroli regionális adás – válaszol Kovács Jenő. – Ausztria szinte minden városában található Dél-Tirolról elnevezett utca vagy tér. Ha ott valaki ezt a régiót emlegeti, nem számít irredentának – csupán hazafinak. Nálunk ez a megbélyegzés a szocializmus bűne. Ám lassan talán el lehetne érni, hogy megint nyüzsögjenek ezeken a vidékeken a magyar buszok, hiszen Erdélyben minden jóval olcsóbb, mindenütt tudnak magyarul, magyar történelmi emlékek garmadája található ott, az egyszerű román néppel sincs semmi probléma.
Ompolygyepűn mindenesetre megnyerték a pópát: tudomásul vették, hogy ahol már nem élnek magyarok, ott a román papok hozzájárulása nélkül nem történhet semmi. A pópa beleegyezett az emlékmű megtisztításába, az obeliszk avatásán is részt vett. De nem volt rest kéréssel fordulni a szombathelyiekhez: az lenne az ő vágya, hogy a magyar emlékhelyek mellett gondoljanak a románokéira is, ha felújításról, adományokról van szó, mondta. Kovács Jenőék ma is tárgyalásokat folytatnak: 1848–49-es emlékművet állítanak Ompolygyepűn a magyar és a román áldozatokra emlékezve. Tegyük hozzá, azért furcsa ez az igény, mert román áldozatai nemigen voltak annak a mészárlásnak, amelyen a környező településekről menekülő magyar civilek, asszonyok, gyerekek pusztultak el. Ugyanez az árukapcsolás vonatkozik Fehérvízre: a református templom felújításába úgy egyezett bele a helyi pópa, hogy a szombathelyiek megígérték, egyúttal a szomszédos ortodox templomot is renoválják, amely hirtelen műemlékké vált.
– Jó lenne, ha a román állam is fölfogná, hogy itt össznemzeti értékekről van szó, amelyek megmaradása nekik is érdekük – mondja Tóthné Temesi Kinga. – Amíg ez nem történik meg, nekünk kell összefognunk, hogy valahogy megóvjuk elárvult emlékeinket.
Szombathelyen összefogtak. A csoport most lázasan készülődik Fehérvízre: ha megjön a román államtól az engedély, megint felgyűrik az ingujjat, és tetőt raknak az úrházára. Mentik, ami még menthető. Ameddig menthető.
origo.hu
Szavaztak az olvasók: ez Magyar Péter legbotrányosabb kijelentése
