Hattyúdal harci helikopterre hangszerelve

Kelepeléssel, sivítással vegyes robaj hullámai visszhangoznak a Bakony hegyoldalai között. A harci helikopterek famíliájának szovjet-orosz tagja, a Mi–24-es nem éppen alacsony zajszintjéről vált híressé, ám a környékbeliek számára az utóbbi két és fél évtizedben mégis megszokottá vált a hangja. A félelmetes kinézetű és brutális harci erejű forgószárnyas – valamint felmenője, a Mi–8-as teherhordó – azonban a védelmi felülvizsgálat következtében, alighanem már a közeljövőben búcsút vesz az ismerős tájtól.

Szentkirályszabadja apró település a Balaton fűzfői csücskétől északra, Veszprémtől délre alig hét kilométerre. A repülőtér a faluról kapta a nevét, mely immár hosszú ideje egybeforrt a Magyar Honvédség helikopteres fegyvernemével. Ebben a kapcsolatban különös jelentőséggel bír az a tény, hogy Magyarországon jelenleg egyedül itt üzemelnek a Mi–24-es harci helikopterek, melyek a haderő jelenleg egyetlen, a szárazföldi csapatok támogatására alkalmas repülőeszközei.
Szerdán akár átlagosnak is nevezhető, ám mégis különös feladatra szálltak fel a Bakony Harcihelikopter Ezred pilótái, fedélzeti mérnökei és fegyverzetoperátorai. A közeli Hajmáskér melletti óriási lőtéren végrehajtott lövészetre ugyan minden harmadik hónapban sor kerül, ám a mostani alkalom talán az utolsó, melyet Szentkirályszabadjáról felszállva hajtanak végre. A festői környezetben elhelyezkedő, jó infrastruktúrával rendelkező repülőteret ugyanis a honvédség újabb zsugorítását célzó védelmi felülvizsgálat minden jel szerint halálra ítélte, távozásra kényszerítve a helyi alakulatot és már-már ikonszerű forgószárnyasait. A feltételes mód csak azért indokolt, mert mint a katonák mondják: csak akkor biztos valami, ha jól megérdemelt nyugállományból emlékszünk rá vissza. Ha azonban a kormány és – mint suttogják – a Köztársaság tér rábólint a Honvédelmi Minisztérium előterjesztésére, a szentkirályiaknak és vele „minyóiknak” (Mi–8), illetve „mihuiknak” (Mi–24) távozniuk kell – vagy Szolnok, vagy Pápa irányában (a végső döntésben állítólag a városok polgármestereinek párthovatartozása döntő tényező lehet).
A lövészetet egyrészt a kiképzésükben erre a szintre érkezett fiatal hajózók hajtják végre, ám időről időre a személyi állomány minden tagjának is vizsgáznia kell belőle – tájékoztat Székely Gábor alezredes, az alakulat harci alkalmazási főtiszje. Ezúttal három Mi–24-es lő nem irányított rakétával, illetve 12,7 milliméteres géppuskával, meg egy Mi–8-as nem irányított rakétával. A szentkirályiakhoz a szolnoki Vegyes Szállítórepülő Ezred három Mi–8-asa is csatlakozik. A kérdésre, hogy mennyi lőszert tüzelhetnek el? – a válasz a Honvédség jelenlegi állapotait ismerve meglepő: attól függően, hogy mennyi lejáró élettartamú lövedék van raktáron, akár teljesen feltölthetik a gépek oldalán lévő rakétaindítókat. Ha azonban a lövészet épp olyan időpontra esik, amikor nincs „kifutó” rakéta, beérik gépenként két-két vagy négy-négy darabbal, mely a személyzet képzéséhez vagy tudásának ellenőrzéséhez elegendő. A lőtéren egy ötven méter átmérőjű körbe kell beletalálni – mondja az alezredes, hozzátéve, hogy ritkán fordul elő „jó” osztályzatnál rosszabb minősítés. Emlékeztet ugyanakkor arra is, hogy a Mi–24-es irányított páncéltörő rakétával is rendelkezik. Változattól függően ezek hangsebesség alatti (szubszonikus), vagy a feletti (szuperszonikus) sebességűek, és „pontlövők”, azaz kettő-négy kilométer távolságról nagy valószínűséggel eltalálnak egy harckocsi méretű célt. Igaz, áruk egy középkategóriás gépkocsival vetekszik.
A pilóták jártassága változó – derül ki. Idén a NATO-együttműködésre és kutató-mentő feladatokra kijelölt személyzetek hetven órát repülhetnek, míg a személyi állomány maradéka tízet-húszat. A felszállások száma általában az óraszám háromszorosa, hiszen hétperces iskolakörtől kezdve másfél-két órás országjáró útvonalak is a feladatok között szerepelhetnek. A fiatalok között feltűnnek a honvédség légierejének „titkos fegyverei” is: két hölgy, akik egy véletlen folytán kerültek a Mi–24-es fegyveroperátori kabinjába, s úttörőnek számítanak. Parancs híján azonban nem kívánnak nyilatkozni, ami a hazai sajtóban érzékelhető többségi tendenciákat ismerve talán nem is véletlen.
Miután a rakétákat és a géppuskákat betöltötték, a hajózószemélyzet indítja a hajtóműveket, ellenőrzi a paramétereket, majd nagy porfelhők és repkedő fűcsomók közepette felszáll. Az alkalomra meghívott média a lőtér „nulla pontjáról” kísérheti figyelemmel tevékenységüket, ám idővel az egyik Mi–8-as fedélzetéről is, a levegőből. A táj gyönyörű, s alacsony repülés közben akár a gyárudvaron hempergő komondor is felismerhető.
A lövészet lassan véget ér, s bár a helyiek nem beszélnek róla, talán lélekben már búcsúzkodnak a megszokott bázistól. Bárhova is kerülnek azonban, gépeik, a szovjet–orosz repülőgépipar talán legkiforrottabb, legrobusztusabb termékei még akár két évtizedig is velük maradhatnak. A Mi–24-est lengyel–cseh–szlovák–magyar együttműködés keretében kívánják korszerűsíteni, az elnyűhetetlen Mi–8-asnál pedig nehéz lenne elfogadható áron jobbat találni.