Házavató

„Lenin és Sztálin emléke nevében kérlellek benneteket, könyörgök, lépjetek közbe, haladéktalanul avatkozzatok be. Akkor mindannyian meggyőződtök róla, hogy teljesen tiszta vagyok. (…) Malenkov és Hruscsov elvtársak, kérem, ne makacskodjatok. Miért baj, ha rehabilitáljátok egy elvtársatokat?” E szavakat a nem sokkal korábban még mindenható politikus, Lavrentyij Berija vetette papírra 1953 júliusában, a moszkvai katonai körzet szigorított börtönének cellájában.

A címzettek a Sztálin halála után hatalomra került „kollektív vezetés” régi tagjai voltak: Vjacseszlav Molotov, Kliment Vorosilov, Lazar Kaganovics és Anasztasz Mikojan. Akik a közismerten pokrócmodorú Berijától egyenesen elképesztő alázattal előadott érvelés szerint „Lenin elvtárssal és Sztálin elvtárssal dolgozhattak együtt”. A még bukásában is ravaszkodó grúziai politikus ezzel a kijelentéssel próbált éket verni az említett „nagy öregek”, valamint a szovjet vezetés fiataljai, a puccsszerű letartóztatásában kezdeményező szerepet játszó korábbi jó barátai, Georgij Malenkov meg Nyikita Hruscsov közé. A ceruzával írt levél másik passzusában Berija így könyörgött: „Higgyétek el nekem, két-három év alatt alaposan megjavulok, és még hasznomat vehetitek…”
Csakhogy a sztálini korszak főhóhéra ezúttal nem tudott túljárni a sorsát jó előre eldöntő fogva tartói eszén. Ráadásul a Berija-ügy átmenetileg összecementezte a fiatalokat meg az öregeket. Az idézett levél már a harmadik volt Berija börtöncellában papírra vetett, jajveszékelő írásai sorában.

Moszkvában megkezdődött a sorsát megpecsételő központi bizottsági tanácskozás. Ennek szünetében a váratlanul könnyű győzelemtől megittasult Hruscsov és Malenkov telefonon utasította Berija tábornoki rangú őreit: „Vegyétek el tőle a ceruzát meg a papírt! Ne adjátok vissza cvikkerét, amely nélkül alig lát. A cellában legyen mindig mellette egy csicskás, nehogy a falba verje a fejét.”
Ma sem lehet eldönteni, mi vezette a ravasz kaukázusi politikust, amikor mélyreható, radikális változásokat indított el a diktatúra gépezetében. Vajon csupán az omladozó sztálini rendszer aládúcolására készült? Netán előre akart menekülni? Nem tudjuk. Tény, hogy a külsejével is félelmet keltő, lárvaarcú, ambiciózus Berija, valamint a tőle nagyon tartó, puhány Malenkov – a jellegzetes végrehajtó – javaslatára a belügyi szervek egyszer csak megszakították az újabb antiszemita kampány véres nyitányának, az orvospernek az előkészítését. Leálltak a Sztálin által indított őrült sztyeppei erdőtelepítésekkel meg a gulagrabok százezreit megmozgató, pazarló vasútépítéssel az északi sarkkörön. Abbahagyták a közép-ázsiai csatornaépítéseket is. Sőt a Kreml a nemrég annektált és bekebelezése ellen ekkor már évek óta polgárháborúval tiltakozó egykori három balti ország és Nyugat-Ukrajna lakosságának látványos engedményeket tett: megkezdődött a helyi nómenklatúrát s az értelmiséget rendkívül irritáló orosz pártvezetők visszahívása a szövetséges köztársaságok éléről. A Moszkvából küldött funkcionáriusok helyett Berija Ukrajnában a „törzsökös nemzet” képviselőit neveztette ki a belügy és a pártapparátus kulcspozícióiba; a fehéroroszországi hasonló változásokról szóló párthatározatot azonban már nem volt ideje keresztülvinni.
Részben az ő kezdeményezésére Sztálin halála után szabadlábra kerültek a diktátor által valamiféle pretoriánus gárda tagjainak vélt marsallok és tábornokok, köztük a kegyvesztett Georgij Zsukov környezetének tagjai. Sorra visszanyerték szabadságukat azok a grúziai, főleg megrél pártmunkások, akiknek elhurcolását a diktátor valószínűleg nyitánynak szánta a veszélyessé vált Berija eltávolításához. Kinyílt a szovjet politikai rendőrség vezérkarából elhurcolt államvédelmi tisztek cellaajtaja. Berijának egyszer már sikerült összekapcsolnia a nevét valamiféle liberálisabb kurzussal, miközben továbbra is véreskezű hóhér maradt. Korántsem átvitt értelemben: grúziai prokonzul korában, 1936-ban például saját kezűleg lőtte le Agaszi Handzsjant, Örményország vezetőjét, a párt ottani első emberét. Ugyanabban az évben tifliszi otthonába invitálta, s megmérgezte Nyesztor Lakobát, az abház autonómia fejét. Ezek után hatalmas pompával eltemettette tulajdon áldozatát, majd némi taktikai szünetet követően elhurcoltatta és kivégeztette Lakoba közel két tucat rokonát, köztük öregasszonyokat meg kisgyerekeket. Végül utasítására buldózerrel a föld színével tették egyenlővé a népszerű abház vezető díszsírját.
A kicsinyes bosszút létfontosságúnak tartotta ez a fáradságot nem ismerő, eszes, de velejéig romlott intrikus. Képes volt például a gulagra küldeni Nyikolaj Sztarosztyint, kora talán legnagyobb orosz labdarúgóját azért, mert az 1920-as években egyszer lerúgta őt a tifliszi focipályán. Mindezt tudni kell, mielőtt megítéljük Berija 1953-as reformterveit, legalábbis, ha nem akarunk a szerecsenmosdatás oly gyakori bűnébe esni. Tény, hogy amíg tehette, Berija hol Hruscsovot, hol pedig Malenkovot manipulálva, viszonylag könnyen és békésen keresztülvitte nagyszabású reformelképzeléseit. Egyes emlékezésekből azonban kitűnik, hogy 1953. június közepén már több ízben ellenállásba ütközött.
Lássuk be, a sztálini gárda tagjainak tényleg nehéz lehetett elfogadniuk, hogy Berijának szándékában áll a pártapparátus fokozatos kiszorítása a termelés irányításából, az erőteljes gazdasági nyitás a Nyugat felé. Helytelenítették, hogy „el akarta engedni” az NDK-t. Sőt az oroszok lakta kalinyingrádi területet, vagyis a korábbi Königsberget és Kelet-Poroszország nagyobb részét is hajlandó lett volna átengedni a leendő egységes, semleges Németországnak.
Időközben a kulisszák mögött annyira kiéleződtek az ellentétek Sztálin örökösei között, hogy június végére a szembenálló felek a fegyveres konfrontáció lehetőségével is számoltak, annak nyilvánvalóan súlyos bel- és külpolitikai következményei ellenére. Nehéz eldönteni, ki tette meg az első lépést. Hruscsov egyszer Fidel Castrónak elmondta a saját verzióját, nekem pedig a beszélgetésüket tolmácsoló Nyikolaj Leonov tábornok, a KGB analitikus központjának egykori vezetője mesélte a bizarr történetet. Eszerint Berija gyönyörű villasort készült építeni a szovjet vezetőknek az abháziai tengerparton. „Házavatás” címén valamennyiüket oda akarta csalni, és egyszerre lecsapni rájuk. Erre azonban mindmáig nincs semmiféle bizonyíték. Egyes források szerint a kibontakozó hatalmi harcban a Berijához hű belügyi, sőt elit katonai alakulatok is készek voltak elindulni a szovjet főváros felé. Később emiatt szigorú vizsgálat indult Styemenko volt vezérkari főnök, valamint a moszkvai katonai körzet parancsnoka, Artyemjev tábornok ellen, aki régi csekistaként Berija szeme és füle volt; már az 1937–1939-es nagy terror időszakában a Dzerzsinszkijről elnevezett belügyi hadosztály élén állt. Lényegében mindketten házi őrizetbe kerültek Berija letartóztatásának óráiban, amikor Moszkva belvárosában óriási közlekedési dugót okozva, „átvonulás-hadgyakorlat” címén megjelentek az egyedül Zsukov marsallnak – végső soron pedig Hruscsovnak, Malenkovnak, valamint a Berija elleni puccsban hozzájuk hasonlóan kulcsszerepet játszó Nyikolaj Bulganyinnak, a fegyveres erők miniszterének – engedelmeskedő páncélautók és tankok.
1953. június 26-án, egy forró, párás napon légelhárító ütegek sorakoztak fel a szovjet főváros határán. Bulganyin hadügyér hadgyakorlat címén újabb és újabb csapatokat riadóztatott a közeli garnizonokban. Előző este pedig Malenkov kormányfő és a szovjet pártapparátus élén álló Hruscsov sorra megegyezett a kollektív vezetés tagjaival, hogy másnap a Kremlben ultimátumot intéznek a kezében túlságosan nagy hatalmat összpontosító Berijához. Ekkor még bizonyára csupán az volt a cél, hogy leváltsák a belügyminiszteri posztról. Malenkov és Hruscsov, az összeesküvés két vezetője azonban a jelek szerint nem fedte fel a kártyáit az elnökség minden tagja előtt. Részben mert a kollektív vezetés tagjai közül legalább ketten – a Berijába akkoriban politikailag kapaszkodó Mikojan és az idős, félős Vorosilov – ellenezték a túlságosan durva konfrontációt. Az öregek közül az elején csupán Molotov képviselte azt az álláspontot, hogy ha már leváltják Beriját, akkor a jó sztálini hagyomány szerint azonnal „semlegesítsék”. Izolálják, később pedig likvidálják, vagyis a szovjet korszak Orwell regényeit idéző eufemizmusával: börtönözzék be, majd végezzék ki.

A tanácskozás előtti órákban azonban ez még nem dőlt el véglegesen. Erre utal Georgij Malenkov 1953. június 25-én írt, fennmaradt beszédvázlata, amelyben még Berija olajipari miniszterré történő esetleges lefokozását javasolja. Ebben a szövegben sem az „áruló”, sem a „nép ellensége”, sem az „azeri burzsoá kormány egykori rendőrügynöke”, sem pedig „az idegen hatalmak kémje” kifejezés nem szerepel. Pedig Beriját ezekkel a kifejezésekkel illették a bizonyítványukat hevesen magyarázó szovjet vezetők a letartóztatása pillanatától kezdve egészen a kivégzéséig, 1953. december 23-ig.
Valaminek talán történnie kellett a kormányelnökségi és egyben pártelnökségi ülésnek álcázott autodafén, aminek következtében a tábornokok erőszakkal vetettek véget a Berija-korszaknak. Ma négy homályos, egymásnak néhány ponton homlokegyenest ellentmondó verzió létezik erről: Hruscsové, Malenkové, Mikojáné és Molotové. Az ötödiket az elmozdított politikus fia, a neves rakétakonstruktőr, Szergo Berija képviseli. Szerinte a Kremlben nem volt semmiféle történelmi tanácskozás: apját a lakásában ölték meg, és holttestét azonnal elszállították. Hűséges testőreivel pedig, akik védeni próbálták, egy páncélautón elhelyezett géppuska tüze végzett. Ezt a jellegzetes legendát azonban megint csak nem támasztják alá dokumentumok vagy emlékezések.
Biztosan tudjuk viszont, hogy Georgij Malenkov az utolsó pillanatban azért szánta el magát a döntő lépésre, mert 1953. június 25-én kora reggel Berija telefonon, majd levélben értesítette a kollektív vezetés többi tagját, hogy vizsgálat indítását kezdeményezi Szemjon Ignatyjev, Sztálin utolsó állambiztonsági minisztere ellen. Fel akarta tárni, hogy a tárca vezetője – másokkal együtt – milyen szerepet játszott az 1950-es évek elején a szovjet nómenklatúra elleni hajszában. A kés így Malenkov nyakára került. Hiszen Ignatyjev nemcsak Sztálin, hanem az ő kádere is volt. Sokszor bizonyíthatóan kettesben tervezték el a véresebbnél véresebb leszámolásokat.
Az Ignatyjevvel kapcsolatban kilátásba helyezett lépéssel Berija túl korán fedte fel kártyáit, és lényegében a tőle nagyon tartó – neki egyszerre hízelgő, de a háta mögött már napok óta ellene szervezkedő – Hruscsov karjaiba lökte Malenkovot. Berija csupán a börtöncellában jött rá, mennyit ártott magának azzal, hogy lassan szinte semmibe vette Malenkovot, az ország miniszterelnökét. Külön bocsánatot kért tőle 1953. július elsején, amiért olyan agresszívan viselkedett Rákosival és más, Moszkvába rendelt magyar politikusokkal az ő jelenlétében.
Talán valóban ilyen kisebb súrlódások is felpörgették végül az eseményeket a Kremlben. A palotaforradalomhoz azonban végrehajtók kellenek. Hruscsov és Malenkov tudta, hogy a kormányőrség egyedül Lavrentyij Berijának engedelmeskedik. Parancsnoka pedig egy olyan régi csekista, Kuzmicsov ezredes, aki kutyahűséggel szolgálja gazdáját. Hiszen a diktátor 1953 januárjában, a Berijával való leszámolásra készülve börtönbe vetette, ez utóbbi ellenben Sztálin halála után azonnal rehabilitáltatta. Sőt rábízta a szovjet vezetők őrzését. (És mellékesen a megfigyelésüket is.) Kuzmicsov emberei ettől kezdve megkettőzött figyelemmel őrködtek a Kreml folyosóin. Olyannyira, hogy az elhaladókat – még a marsallokat is – rendre megmotozták, nincs-e náluk fegyver.

Az összeesküvőknek ki kellett játszaniuk ezt az államvédelmis összetartást. Először – zsarolással vagy ígérgetéssel – 1953. június 26-án kora hajnalban a maguk oldalára állították Ivan Szerovot és Szergej Kruglovot, Berija két befolyásos helyettesét. Majd ismét megbizonyosodtak róla, hogy számíthatnak a marsalli-tábornoki kar néhány képviselőjére. Igaz, nem mindenkire: Malenkov eredetileg a hozzá emberileg nagyon közel álló Vaszilevszkijre akarta bízni az akció katonai részét, ám a marsall sápadtan retirált. Csupán annyit ígért, hogy Berija tőle semmit nem fog megtudni.
Némi hezitálás után közel egy tucat katonai vezető elindult a Kremlbe Bulganyin és adjutánsai kocsiján. Köztük volt Zsukov, Moszkalenko, Batyickij meg egy Leonyid Brezsnyev nevű politikai főtiszt, aki később soha nem dicsekedett vele, hogy részt vett Berija letartóztatásában. Az összeesküvők pisztolyt tartottak a zsebükben. Arra számítottak, hogy ha Bulganyin kíséretével érkeznek, akkor a kormányőrség nem motozhatja meg őket.
Így is történt. Ami ezután következett, azt a drámai események egyik főszereplője, Dmitrij Szuhanov, Malenkov kormányfő titkárságvezetője idézte fel Moszkvában, amikor egy televíziós stábbal felkerestem. „A katonák várták, mikor ad nekik jelet Malenkov a csengetéssel. De sokáig nem történt semmi. Vártak. Vártak, míg egyszer csak megszólalt a csengő. (…) Én, ahogy abban előre megállapodtunk, Zsukov marsallhoz fordultam. Felszólítottam, menjen a katonákkal az ülésterembe, s hajtsa végre Malenkov parancsát. Vagyis tartóztassa le Beriját. Amikor a katonák a terembe léptek, Zsukov előrántotta a fegyverét, s Berija háta mögé állt. (…) Aztán elvezették a foglyot. Az irodámmal szomszédos szobába vitték. Ott elvették tőle a szemüvegét, a nyakkendőjét, a derékszíját. Szóval azt tették, amit letartóztatáskor szoktak. Ezeket a tárgyakat a katonák Berija aktatáskájával együtt beadták nekem az irodába. Ha ez az aktatáska mondjuk Berija titkárságára kerül, akkor a mi hadműveletünk egész másképpen végződhetett volna. Kinyitottam, s megnéztem benne a tanácskozási napirendet. A papírra rá volt írva: »Riadó, riadó, riadó!« Később, a vizsgálat során kiderült, hogy ez volt a jelszó arra az esetre, ha bajba kerül. Maga Berija beszélt erről a kihallgatásán.”