Helyreigazítás

Múlt heti cikkemben sajnálatosan így idéztem az ismert Karinthy-verssorokat: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –. Természetesen az eredeti így íródott: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –. Ezúton kérek elnézést az olvasótól ezért a sajnálatos elírásomért, még akkor is, ha részemről az általam helytelenül idézett változat is teljes egészében vállalható: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –.
Ez persze nem zárja ki, hogy ne igazítsam helyre magam, és ne írtam ide az eredeti Karinthy-verssorokat, úgy, ahogyan az megíródott:
ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –.
Az, hogy a magam részéről vállalható az általam leírt két verssor is:
ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –, magánügynek számít persze, amivel önmagában nem traktálnám a kedves olvasót, de ha egyszer az eredeti ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON – helyett: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-t írtam, kötelességem, ha egy hét késéssel is, de helyreigazítani azt.
Nagy különbség a két variáció között nincs, sőt! mondhatni, jóformán semmi. Mert ha figyelmesen megnézi a nyájas olvasó – és most a második, már helyreigazított változattal kezdem – (valójában az első, eredetivel), és összeveti az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-t az általam közölttel: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-nal, a különbség elenyésző, jóformán említésre sem volna méltó.
Mégis kérem, fogadják el helyreigazításomat, mert bár tényleg, már-már majdnem önmagam előtt is gyanúsan skrupulussá válok ezzel a szőrszálhasogatással, hogy az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON – verssorokat az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-nal igazítom helyre, mégis-mégis meg kell tennem, mert Karinthy ugye azt írta le, hogy ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –, én meg szinte szolgai módon azt, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –. Holott Karinthy csak odáig jutott, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –, én viszont, aki túléltem – egyrészt Karinthy csapását – hiszen (ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –), most már két választás előtt állhatok. Vagy megfogadom tanácsát (ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON–), vagy az eredeti két verssort (ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-)t továbbviszem. Nem állok meg ott, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON –, hanem az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-t, ha nem is Karinthy szellemében – folytatom.
Mert Karinthy csak azt írta, hogy ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON, tehát nem az Ő szelleme – szellemi fölénye (bár ki tudja, Ő ma öklével mit tenne?!) ha én ezt az ökölcsapást befejezem.
Valójában tehát nem helyreigazítás lenne ez akkor, hanem helyretevés. Az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON – helyett már nem az ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG MEGÁLLT A FÉLUTON-t kellene ideírnom, hanem, hogy: ÖKLÖD, MIKOR LECSAPNI KELLETT / MINDIG… – de, hogy jövök én ahhoz, hogy átalakítsam ezt a két klasszikus verssort.
Annyit azonban azonnal megtehetnék most, hogy átalakítsak egy másik már-már (sajnos) szintén „klasszikusnak” számító két sort: a „Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ahogyan ti minket!” – és azt írnám helyette, hogy: MI JOBBAN SZERETHETNÉNK EGYMÁST, MINT AHOGY GYŰLÖLNÜNK, KELL (?!)