Hidegháború a Koreai-félszigeten

A Vörös Csillag érdemrenddel kitüntetett szuncsoni 55. vadászrepülő-ezred két MiG–29-ese gyorsan kiemelkedett a Koreai-félsziget örökös párájából a Japán-tenger tiszta egére. A parttól 240 kilométernyire meglátták áldozatukat, az amerikai légierő Okinaváról felszállt, fehér hátú, RC–135-ös Cobra Ball felderítőgépét. A Cobra Ball személyzetének hátán végigfutott a hideg. Azért jöttek, hogy speciális teleszkópjukkal lencsevégre kapják a phenjani rezsim legújabb ballisztikus rakétájának lövészetét, erre a nyílt tenger fölött ők maguk kerülnek bajba.

A fenti jelenetek nem Tom Clancy legújabb technothrillerjének nyitó sorai, hanem a valóság, mely idén március 2-án zajlott le, jelezvén, hogy újult erővel dúl a hidegháború Koreában. Észak-Korea töretlenül fejleszti ütőerejét újabb és újabb, egyre nagyobb hatótávolságú rakéták rendszerbe állításával, valamint nukleáris bomba kifejlesztésével, kiváltva az amerikaiak fokozott érdeklődését, mely egyre gyakrabban vezet incidensekhez. A kommunista rezsim hírügynöksége, a KCNA arról számolt be, hogy júniusban mintegy kétszáz amerikai felderítő repülés zajlott le határaik közelében. A márciusban elfogott Boeing és a „hasonszőrű” nagy gépek – melyek elsősorban a tengerek felett „fülelnek” – mellett a demilitarizált övezet (DMZ) déli oldalán U–2-esek figyelik északot, nem dobnak-e újabb hadosztályt kiindulási pozícióba a kommunisták.
A high-tech felderítők sok mindent megláthatnak, ám a koreai hadszíntér legsúlyosabb adottságával nem kezdhetnek semmit, csakúgy, mint az észak-koreai támadásra váró dél-koreai és amerikai katonák. Ez az adottság a DMZ-től egy kőhajításra állomásoztatott észak-koreai nehéztüzérség, mely lövegeivel és rakéta-sorozatvetőivel egyes becslések szerint tízezer lövedéket zúdíthat Szöulra egy háború első percében. Az amerikaiak leginkább a huszonkét lövetű, 240 milliméteres M–1991 önjáró sorozatvetőt respektálják, mely mintegy 35 kilométerre képes ellőni lövedékeit. Tesztek alapján valószínűsíthető, hogy ezek az eszközök alig három perc alatt képesek előjönni a DMZ mentén elhelyezett föld alatti bunkerjeikből, elindítani rakétáikat, majd visszatérni a biztonságos üregbe, megmenekülve az ellencsapásoktól. A következtetés tehát elég egyszerű. Ha Phenjan rezsimjének destabilizációja miatt háborút indít, vagy az északi nukleáris létesítmények elleni amerikai megelőző csapás miatt szánja revansra magát, mindenképpen súlyos károkat tud előidézni délen, nem beszélve a lehetséges több tízezer civil áldozatról. Ezt a csapást ráadásul az ultramodern amerikai felszerelés sem tudja megelőzni, legfeljebb tompítani, de azt is csak úgy, ha a megelőzést választja.
A sokat emlegetett hadműveleti-harcászati ballisztikus rakéták (melyek Észak-Korea legfőbb exportcikkei is mellesleg) azonban nemcsak a dél-koreai fővárost és a civileket fenyegetik, hanem a messzebb lévő amerikai támaszpontokat is, ahova éppen az elmúlt hónapokban vonták vissza az előretolt csapatokat, félve a tüzérségi tűztől. Bár nem pontosságuk a legfőbb erényük, a 300–500 kilométer hatótávolságú Scud és Hwasong rakéták több száz példányával eláraszthatják a Dél-Koreában lévő repülőtereket, melyekről felszállva az amerikai és dél-korai légierő a saját csapatokat támogathatná. A Nodong és Taepodong rakéták 1300-2000 kilométeres hatótávolságukkal pedig akár Japánt is fenyegethetik, ahonnan az amerikai erősítések érkezhetnének.
Megfigyelők minduntalan arra a következtetésre jutnak, hogy a Koreai-félsziget esetleges hadviselése nukleáris fegyverek nélkül is beláthatatlan következményekkel járna. Ám éppen az ilyen eszközök kifejlesztésére irányuló phenjani törekvések vezethetnek el a konfliktushoz. A minapi kiszivárogtatás, miszerint a hírhedt keleti parti jongbijoni erőműben véget ért nyolcezer nukleáris fűtőelem újrafeldolgozása, szakértők szerint azt jelentheti, hogy Észak-Korea az eddigi előrejelzéssel szemben nem néhány, hanem néhány tucat plutóniumbombával rendelkezhet a közeljövőben.