Időrend

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Azé az érdem, aki játszhatott.
(József Attila)

A baj talán azzal kezdődött, hogy az ember nem azt tanulta el isteneitől, ami a legfontosabb: a játékos életet. Hogy ennek szégyenletességét leplezze, megbízott írókat, filozófusokat, találjanak indokot arra, miért muszáj derű és jókedv nélkül végigélni az életet. Nevezettek igyekezetét siker koronázta, könyveikben kihirdették: a földi lét célja a munka, a küzdés – a boldogság odaát vár, tessék hát elviselni, amit ránk rótt a sors.
Kedvpusztító perspektívát rajzoltak elénk tanult elődeink, szerencsére van egy kis baj vele: az, hogy nem igaz. Hogy miért, azt ékesen igazolja Böll írása, mely a módos turista találkozását mutatja be a szakadt gúnyájú déltengeri halásszal. A halász ladikjában bóbiskol, ám felébreszti a fotómasina kattanása és a kérdés: ugyan miért nem megy ki a vízre ebben a szép időben? Leginkább azért, mert reggel már kinn voltam, és jó fogást csináltam, hangzik a felelet, s a halász újra becsukja szemét. Persze, persze, de ha újra kimenne, megint fogna szépen, akkor a több pénzből egy napon motoros csónakot vehetne, s idővel tán kutterje volna, nem is egy, hanem kettő, amelyekkel még többet fogna, építhetne halfüstölőt, nyithatna vendéglőt, később Párizsba exportálna, megszerezné a lazachalászás jogát, és azután… A halász felkapja a fejét a hirtelen csendre, s visszakérdez: mi lenne azután? Azután nyugodtan ülhetne a kikötőben, bóbiskolhatna a napon, és nézhetné a pompás tengert. De hiszen most is ezt csinálom, mondja a halász.
Mint kiviláglik a történetből, a halászembernek ritka arányérzéke van. Ráadásul szabadon eldöntheti, mikor van ideje a vízre szállásnak, mikor a bóbiskolásnak, néhány pohár bornak, vagy annak, hogy asszonyával kicsit lepihenjen délután. A világ mégis a vastag bukszájú halexportőrre szavaz, merthogy újabban már nem azt kutatják, mint az Anatole France-novellában, hogy ki a boldog ember. Sokkal fontosabb, ki hasznos, ki még hasznosabb – nyilván azért, hogy a déltengeri halász elszégyellje magát, és a sok szekírozás után kimenjen a vízre másodszor is.
Bízunk benne, hogy nem megy ki. A kérdést feltehetően azért teszik fel ilyenformán a politikusok meg a közvélemény-kutatók, mert irigylik a halászt. Lelkük mélyén sejtik, hogy az idő nagyobb kincs, mint a pénz, hiszen pénzen időt vásárolni nemigen lehet, míg az idő hálójában mindig megcsillog annyi hal s egy kis aprópénz, hogy nyugodtan bóbiskolni lehessen, élvezve a határtalanságot, mint az istenek. Hiszen nemcsak a képükre teremtettek minket, de a kedvükre is, csak mi már elfeledkeztünk arról, hogy passzióikból részt kérhetünk. József Attila ráérzett erre, de túl indulatosan kiáltotta az égre: „… munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban…”
A költő tévedett. S hogy miféle természetű a tévedés, beszélnünk kell erről a passzióról. A szabad időről van szó, az időről fogunk hát szólni, meg arról a tudásról, amit az iskolák képtelenek megadni, mert egyikben sem tanítják, hogyan kéne élni. Pedig ennél fontosabb nincsen, és szomorú, hogy a tárgyhoz Ázsiából kell tankönyvet hozni, mert Európában ilyen témájú munkák nincsenek, vagy ha vannak is, nélkülözik a kedélyt. Marad hát Lin Yutang. Ennek a kínai embernek, aki élete nagy részét Amerikában töltötte, rossz véleménye van a civilizációról, s még rosszabb a nyugati emberről, aki remek autókat gyárt, de nem ismeri az élet művészetét. Pénzét bankban tartja, de az időt elpocsékolja, éppen azt, amit az élet örömeire szánhatna. Olyan élvezetekből kér, amelyekért fizetni kell, s lenézi azokat, amelyeket megkapna ingyen: a természet élvezetét, a barátokkal folytatott beszélgetést, az otthoni étel ízét, s mindezt azért tagadja meg magától, mert a materializmus elrontotta. A materialista borzong ilyesmitől, mert azt hiszi, hogy ahol így beszélnek, a pinceajtón besurran a vallás. Hogy mennyire nem így van, magam példázom: egyszer novellát írtam arról, hogy Isten leballagott az égből, s megnézte magának Badacsonyt, persze bort is ivott, már hogyne ivott volna, a történetben nem volt semmi kitalálás, igazolták az olvasók, akik azt üzenték, attól fogva figyelni fogják, mikor teletöltik a poharat, mozdul-e a hegyen valami: a föld, az ég vagy bármi. Az órájára tekingető dologember ezt nem hiszi, és az olyanok se, mint Michael LeBoeuf, aki megírta Az önszervezés iskoláját, s ilyen alcímet biggyesztett oda: Hogyan teljesítsünk többet feleannyi idő alatt?
A könyv 1980-ban jelent meg a Waener Booksnál, eredetinek látszó ötleteit azonban cáfolja, hogy már száz évvel korábban is voltak, akik idejüket kegyetlenül beosztották, ráadásul olyanok, akikről úgy hisszük, bőviben voltak annak. Mint például az apostoli király, I. Ferenc József.
Őfelsége egy életen át hajnali négy órakor kelt. Szolgálattevői dézsában, hideg vízzel fürösztötték le, ötkor hozták a reggelit: kávét, vajat, péksüteményt és pár szelet sonkát. Utána ima, háziorvos, aztán íróasztalához ült, és dolgozott. Kilenckor jelentkezett a főhadsegéd, az udvarmester és a főszakács. Utóbbit nemigen érti az ember, hiszen a császár csaknem ugyanazt ette mindennap, nem gyönyörködtette a változatosság. Hétfőn és pénteken tíztől audiencia, tizenkettőkor tálalták az ebédet: marhahúslevest és tapelspitzet, nagy ritkán bifszteket, esetleg szárnyast. A délután ismét íróasztalánál találta, csak öt órakor állt fel, mikor a család vagy Schratt Katalin társaságában vacsorázott, legtöbbször spárgát, rákot, hozzá bajor sört vagy schwechatit. Utána már semmi fontos nem történt vele, s fél kilenckor aludni tért. Életrajzírói elmondják, schönbrunni lakosztályában nem volt egy kényelmes sarok, fotel, fürdőszoba, s a villanyvilágítást is csak 1898-ban vezették be, amikor már Bécsben az utcákon is villanyfényben sétáltak az emberek.
Így élt egy birodalom uralkodója? Így, mert azt érezte, ő az első számú szolgálattevő, s példát kell mutatnia. Szörnyű példa az övé: lázadásra ösztökélt mindenkit. Legismertebb közülük egy prágai zsidó fiú, akinek apjához írt levele százezrek levele lehetett volna. Akár Rudolfé is, a trónörökösé, aki a császártól korszakos tetteket várt, az új századra készülést, nem íróasztal-piszmogást. Pontos hivatalnokok serege követte Ferenc József példáját, és masírozott a pusztulás felé, köztük az említett prágai fiú, Franz Kafkának hívták, aki halála előtt ígéretét vette barátjának, Max Brodnak, hogy megsemmisíti életművét, hiszen az zsákutca és folytathatatlan.
Ha már írót emlegettünk, idézhetjük Tolsztoj gróf példáját is, aki éppoly önsanyargatón élte mindennapjait Jásznaja Poljánán, mint a császár a Burgban. Ő is korán kelt, ugyanúgy hideg vízben mosdott, utána fát hozott és begyújtott, majd sétát tett az erdőben, közben feljegyezte gondolatait. Kilenckor a szobájában egyedül reggelizett, mindig malátakávét és mindig száraz kenyeret, közben átfutotta a két orosz lapot és a Timest. Ezután kezdett dolgozni. Halálos csendet kívánt, ilyenkor a szolgák a kutyákat is elkergették. Két órakor harangszó jelezte az ebédet. Rendszerint egy lágy tojást, nyers paradicsomot és sajtos makarónit evett. Ebéd után a parkban sétált, közben pénzt adott a kéregetőknek. Öt óra felé ért vissza, ivott egy csésze kávét, majd ismét bezárkózott dolgozószobájába: olvasott, ábrándozott, jegyzetelt. Vacsora hétkor volt, kicsit bőségesebb, mint az ebéd: káposztaleves, krumpligombóc, édesség, ritkán egy csepp bor nagy pohár vízben. Mikor befejezték, sakkozott valamelyik fiával vagy zenét hallgatott. Tíz órakor teáztak, utána Tolsztoj jó éjszakát kívánt, dolgozószobájában meggyújtotta a gyertyát, s mindazt, amit napközben noteszébe jegyzett, kidolgozta naplójában. Vonalat húzott alá, beírta a következő nap dátumát, hozzá a szokásos kezdőbetűket: H. é. (Ha élek.) Ezután imádkozott, majd lefeküdt vaságyára, s várta, hogy elaludjék.
Két egyforma vaságy, két egyforma boldogtalanság.
Az ember nem érti, Gandhi miért épp Tolsztojtól vett életreceptet, és szintúgy felfoghatatlan, miért gondolták a Monarchiában, hogy a trónon boldog ember ül. Önként vonultak az idő börtönébe: magukra zárták sivár celláikat, ahonnan aztán mégis kitörtek. A császár hadüzenetet írt, Tolsztoj feleségének szóló búcsúlevelet, aztán elindultak végzetük felé. Az író vigasztalhatta magát azzal, hogy ha élete sikertelen volt is, ott vannak a könyvek, a kikezdhetetlen remekek – de mi maradt a császár után? Elemeire hullott birodalom.
Az időbeosztók félnek valamitől. Úgy érzik, elrontottak valamit, és még szorosabbra húzzák a szíjat magukon.
Mozart nem félt semmitől, s nem nézte az órát, mikor zenélt, isteni passzió volt számára, ahogy az volt Picassónak a festés vagy Weöres Sándornak a verselés. Fütyültek a fejlődésre, nem az a fontos, mondták, hanem az, ami állandó. „Le a stílussal! Vagy talán Istennek van stílusa?” – vágta oda Picasso a kötözködőknek.
Hogyan kerül ide Isten? Talán úgy, hogy „a világ folyamatos teremtés”, mint Borges véli, ami valószínű, s az előbbiek, az istenemberek tették már-már szinonimává az alkotást a teremtéssel. De nyilván Istenre gondol az is, aki menekülni akar az óraidővel szétszabdalt hétköznapokból, s ugyan hová menekülhetne, ha nem oda, ahol olyasmit talál, ami örök. Nem muszáj a templomban keresnie. Megtalálhatja a hegyek között, a Dunán evezve, madrigált énekelve vagy éppen Csontváry képeit nézve. És átléphet olyan határt, amellyel már Istent kísérti, mint tette Dante, akit az utcán látva a veronaiak megborzongtak és összesúgtak: „Eccore l’nom ch’e stato all’ inferno!” Ez az ember járt a pokolban.
Mennyben vagy pokolban, de ne úgy, mint Tolsztoj, a boldogtalan orosz óriás, inkább úgy, mint Shakespeare, aki a természet része volt, játékos kedvében tett mindent, és akinek sose volt két egyforma napja, de a legjobb példa tán mégis az a férfi, aki hadifogság után önhibáján kívül falusi tanító lett egy teljesen sivár, homokos területen. „Itt öt éven belül virágzó almáskert lesz!” – mondta. Az lett.
Kérlek benneteket, drága időtökre, mint az életre, vigyázzatok! Ne adjátok oda azoknak, akik csupán kölcsön kérik, mert az időt, ellentétben a pénzzel, soha nem lehet visszaadni, s amit abból méltatlanok kaptak, örökre elveszett.