Kárpótlástörténet

Most talán eljutunk oda, hogy a rendszerváltozással megkezdett kárpótlási folyamat gyakorlatilag lezáruljon: a Forrás Rt. részvényeire való átcseréléssel a még felhasználatlan, kézben megmaradt kárpótlási jegyekért piaci értékpapírhoz jutnak az érintettek. Ha a Forrás-részvényekre való becserélés sikerrel végbemegy, és a részvények megfelelő osztalékjövedelmet hoznak, vagy később, jó áron pénzzé tehetők – s minderre most jó esélyek vannak –, akkor egy utolsó nagy tranzakcióval, immár kifejlett piacgazdasági formában ér véget az a folyamat, ami 13 éve az akkori kiforratlan viszonyok között kezdődött.

Ez a mostani, fontos üzleti esemény alkalmat ad arra, hogy mai szemmel visszapillantsunk a magyar kárpótlási folyamat menetére, tanulságaira.
Miért indult olyan nehezen, és 1990 után miért húzódott oly sokáig ez a folyamat? Talán hiányzott a politikai, társadalmi akarat, vagy nem volt meg az ügyintézési készség? Nem itt keresném az igazi okokat. A megelőző időszakok alatt elkövetett jogsértések sokfélesége és tömegessége miatt volt nehéz reparálni a károkat. Ma már tisztán látjuk: minden jogos igényt kielégítő megoldás egyszerűen nincs. Sőt olyan se létezik, amely csak megközelítené az elvont társadalmi igazságosság normáját. Az érdekek ugyanis roppant mód különböznek, miként azok az élethelyzetek is, amelyekre a reparáló törvényalkotói szándék irányult. Gazdasági szemmel nézve az összes nemzetközileg ismert kárpótlási, jóvátételi eljárás mind bonyolult és költséges, miközben meghirdetett célját csak töredékesen képes elérni.
Akkor hát miért vállalkozik a társadalom ilyen feladatra? Minek vállalni az olyan kihívást, amelyre nincs sikeres megoldás?! A kárpótlási gondolat hazai megvalósulásának költség-haszon elemzése alapján akár juthatnánk olyan következtetésre, hogy jobb lett volna bele sem kezdeni. Végrehajtása adminisztratív terhek sokaságát rótta a mindenkori kormányra, miközben a korábbi sérelmek és veszteségek reparálásának kísérlete gyakran csalódást okozott a kedvezményezetteknek és frusztrációt a kimaradtaknak. A feladat elől azonban nem tértek ki a hozzánk hasonló helyzetű nemzetek.
A jogtalanságokkal szembeni fellépés és az igazságtalanságok lehetőség szerinti orvoslása alapvető erkölcsi kötelesség. Nem a politika, hanem a görög–római alapokon nyugvó európai jogrend és kultúra az, amely megparancsolja az utókornak a sérelmek és jogtalanságok lehetőség szerinti orvoslását.

Jóvátétel és privatizáció
Ha elfogadtuk azt, hogy a demokratikus jogállamban erkölcsi kötelességből, jóérzésből és a jogi alapelvekből fakad a kárpótlás megkísérlése, akkor jobban megérthetjük a magyar folyamatok eddigi menetét. A korábbi vagyoni sérelmek orvoslására irányuló kormányzati megoldások sok szálon kapcsolódnak az állami vagyon más okok miatt kezdeményezett lebontásához.
A magánosítás módozatai között a legtöbb országban szerepelt a természetbeni vagyonvisszaadás (reprivatizálás) és a kárpótlás. Az előző esetben az eredeti tulajdonos, akitől jogtalanul vették el földjét, épületét vagy boltját, természetben kapja azt vissza. Hosszú idő eltelte után azonban gyakran kivitelezhetetlen ez a megoldás a vagyontárgy fizikai formaváltozásai miatt. A házat lebontják, átépítik, az üzem átalakul; még a termőföld sem marad változatlan az idők során. Nálunk például egy nagyobb megyényi termőföld tűnt el az idők során: lakóház, gyár, autópálya, ártér vagy repülőtér lett a helyén. A másik probléma a tulajdonossal kapcsolatos: évtizedek elteltével az eredeti személy vagy intézmény talán már nem is képes ellátni a tulajdonnal járó teendőket.
A természetbeni visszaadásnak komoly adminisztrációs előfeltételei vannak: az igények azonosítása működőképes ingatlanregisztert feltételez, ami nélkül lehetetlen hitelt érdemlően rekonstruálni a múltbeli tulajdonviszonyokat. Az előfeltételek hiánya miatt a legtöbb országban nem válhatott fő privatizációs formává az in natura vagyonvisszaadás; az egyházak, alapítványok és társadalmi szervezetek elvett vagyonát azonban igyekeztek visszajuttatni, ha a jogos tulajdonos hasznos társadalmi funkció ellátásához igényelte vissza ingatlanjait. A teljes reprivatizáció viszont több évtized távlatában már megvalósíthatatlannak bizonyult, még a földtulajdon esetében is.
Hazánkban a közvetlen értékesítés lett a meghatározó privatizációs eljárás. Az állami vállalatok feletti tulajdonosi rendelkezést a privatizációs intézmények gyakorolták, rendszerint nyilvánosan meghirdetett versenytárgyalás keretében értékesítetve a vagyont. Ez a forma elvileg szavatolja azt, hogy a legnagyobb ellenértéket (legjobb feltételeket) ajánló pályázó kezébe kerüljön a vagyon, és az államháztartás az adott viszonyok mellett a legnagyobb összeghez jusson hozzá. Azt azonban nem lehet elkerülni, hogy a nyertesek közül ne legyenek többségben a vásárlóerő dolgában jobban álló külföldi vevők, szemben a hazai pályázókkal.

A végső mérleg
Mekkora anyagi értéket képvisel a különféle törvények alapján meghatározott kárpótlási kötelezettség? Az első kárpótlási törvény alapján mintegy 50-60 milliárd akkori forintra rúgó jegy került az érintettek kezébe, míg a második kárpótlási törvény keretében újabb húszmilliárd forintra tehető a jegykibocsátás, majd a politikai üldözöttek kárpótlási törvénye alapján mintegy ötvenmilliárd forintnyi jegyet bocsátottak ki. E számok első ránézésre igen nagynak látszanak, és valóban, nem jelentéktelen a gazdasági hatásuk. Ám azt is érdemes tudni, hogy a privatizálható vagyon több ezermilliárd forintra volt tehető akkor. A névértéken odaítélt jegyek összege végül is százharminchétmilliárd forintra rúg; a kárpótlás nemzetgazdasági ráfordításai közé sorolandók a kárrendezési hivatal kiadásai is: 8 év alatt tizennégymilliárd forint.
Sok-e vagy sem? Ha a bankkonszolidációnak nevezett folyamatra gondolunk, amely szintén a múlttal, noha nem annyira régi korokkal kapcsolatos, akkor a kárpótlásra megítélt összeg nem meghökkentően nagy, hiszen a bankok elvesztett (elvesztegetett) tőkéjének visszapótlására az 1990-es évek első felében bő háromszázmilliárd forintot költött a magyar állam (ebben nincs benne a Postabank konszolidálására fordított százmilliárdot meghaladó későbbi összeg, sem az MNB bécsi leánybankja szintén óriási méretű tőkevesztése). Ha úgy nézzük: ez a százötvenmilliárd egyévi nemzeti össztermék másfél százaléka, vagy másképpen egy esztendő teljes katonai költségvetése. A pénz zöme megérdemelt helyre került. A magyar gazdaság egyensúlyi zavarai nem ezen folyamatnak tudhatók be.
A kárpótlási jegy értéke elsősorban a privatizációért és az állami vagyon kezeléséért felelős intézmények intézkedései hatása alatt áll. Az állam az időszak első felében nem volt abban a gazdasági helyzetben, hogy a nemzeti vagyonról döntve elsősorban a kárpótoltak igényei szerint cselekedjen. Ekkor a nemzetközi fizetésképtelenség veszélye fenyegetett, így a külföldi tőke bevonásának szükségessége mozgatta a döntéshozókat. A tőkehiány nyomása később enyhült, ám akkor a politikai szándék is puhulni látszott. A mindenkori kormányok döntéshozói fejében két egymásnak ellentmondó törekvés vitázott. Az egyik a kárpótlási folyamat megfelelő gyorsaságú és jó társadalmi fogadtatású teljesítése, a másik viszont az állami vagyonnal való politizálás. Az állami vagyon kezelőit céljaik elérésében zavarhatta a kárpótlási folyamat, amelynek más a logikája, időigénye, mint a közvetlen eladásé.
A kárpótlási jegy részvényre cserélése az, ahol a legnyilvánvalóbb: az állami szervezetek felelősséggel tartoznak a megfelelő kínálat fenntartásáért. Az idő múlásával mind gyakoribb lett az, hogy az állam kezében kisebbségi vagyonrészek maradtak, amint a nagyobb falatok már elkeltek. Az ÁPV Rt. a kisebbségi részesedéssel sokat már nem tudott kezdeni, így megindult az a máig tartó folyamat, mely szerint e körben a fennmaradó állami vagyontól kárpótlási jegyért válnak meg.

Zárás 2003 nyarán?
A kárpótlás eredeti céljai talán sokak számára már elmosódtak. Időközben pénzügyi folyamattá alakult az egykori jóvátételi ügy; az árfolyamokat a kereslet és kínálat törvényei mozgatják. Az 1000 forint névértékű (egy ideig formálisan kamatozó) sajátos értékpapír néhány éve, az akkori kormányzat teljes érdektelensége idején cserélt már gazdát 120 forintért, majd később az árfolyam felment 800-ra is. Most mindenesetre a piac ismét várakozással tekint a kárpótlási jegyre. Az elmúlt 52 hét során volt kötés 680 forinton, de volt 1200 forinton is. Az üzlet felélénkült, és ebben benne van azok várakozása, akik az elmúlt időben nem tudtak vagy nem akartak túladni a kárpótlási jegyükön kínálat hiányában vagy jobb eshetőségre várva.
Akkor alakult jól a jegy árfolyama, amikor a kormányzat rászánta magát az eredeti célok komolyan vételére. Igaz, az első években nagy nyomás nehezedett a privatizátorokra: bevételt, és főként devizát várt tőlük a főnökség. Most ilyen sürgető várakozás nincs, bár a büdzsé ma is éhes. Mégis, állami kötelezettségről van szó. Azt pedig illik kielégíteni.