Kétszeres fronthatás

Thürmer Gyula szerint a szocialista kórháztörvény a legarcátlanabb támadások egyike, amely valaha a magyar népet érte. Sokan vannak, akik hasonlóképpen gondolják, pedig aligha járnak egy társaságba Kádár János egykori tolmácsával. Ilyesfajta munkáspárti kirohanásokra rendre a választásoktól jó távol szokott sor kerülni, ám éles helyzetben a kényszerűen átkeresztelkedett, imádott önkényuralmi jelképeiktől megfosztott kommunisták fegyelmezetten leszavaznak az MSZP-re, hogy a kisebbik rossz elve alapján megmentsék az országot a mértékadó médiában négyévente reális veszélyként lefestett lopakodó fehérterrortól. Leszögezhető: mint ahogy Medgyessy nem tudna Kuncze egyre vékonyuló politikai klientúrája nélkül kormányozni, nem tudna Thürmer korosodó törzsgárdája, kipróbált munkásőrei nélkül sem. Az egyre fogyatkozó táború veterán csapat azonban némi csurranó-cseppenő pénzecskén kívül semmit nem kap a választófülkében megnyilvánuló szolidaritásért cserébe. Nem veszik őket emberszámba: nem tartják őket a nyilvánosság előtt szalonképesnek; legfeljebb kampányidőszakban, akkor is messze vidéken mutatkoznak együtt velük. Feledve, hogy valaha egy alom voltak, a Köztársaság tér inkább a nábob Kapolyit favorizálja: nyilván arra játszanak, hogy egy reménybeli pártegyesítő kongresszus után ő hozza majd a frigybe a szociáldemokrata jelzőt nászajándékul. (Cserébe esetleg ő lesz majd a Kéthly Anna Alapítvány főkurátora. Ha elég simán zajlik a balpolgári cégércsere, talán még művelődési központot is elneveznek róla, mint a kétkulacsos Szakasits Árpádról.) Thürmerék frusztrációként élik meg azt is, hogy a jobboldali kormányok szociálisan sokkal érzékenyebbek, mint azok, amelyek a szocialista jelzőt viselik. A Bokros-csomag idején még rutintalan volt a kisember – a két lépcsőben kommunikált Medgyessy-csomagot viszont már ismerősen, illúziótlanul fogadja. Egy tehetségtelen kormányzásnál (s ebben a mostani kabinetet valóságos bravúr volna alulmúlni) még inkább szembetűnik az ígéretek és a valóság között tátongó szakadék – miközben vakon kell járni ahhoz, hogy ne lássuk: a balliberális politikusok és kommunikációs serpáik a nadrágszíjhúzások ellenére egyre jobb autókon járnak, egyre több felügyelőbizottságban és VIP-listán tündökölnek, s a csomagolás idején a költséges villaépítési munkálatok is zavartalanul folynak. Hiába: kegyetlen dolog radikális baloldalinak (is) lenni baloldali kormányzás idején.
Egy ilyen fekete-fehér szituációban önkéntelenül felkapja az ember a fejét, ha azt olvassa, hogy egy szocialista parlamenti képviselő védelmébe veszi a Munkáspártot, mint ahogy azt Hegyi Gyula tette a minap egy napilapban. Hegyi korábban A baloldaliság öröme címmel tette közzé politikai írásait – bizonyára úgy gondolja, hogy ez a ravaszdi (a balszéltől el nem határolódó) címválasztás ma is kötelezi. (Mostanság alighanem A baloldaliság üröme című könyvéhez gyűjti az életanyagot.) Ezúttal Seres Lászlót oktatta ki, aki a rá jellemző következetességgel azt vetette a Munkáspárt ifjúsági szervezetének, a Baloldali Frontnak a szemére, hogy részt vesz az olaszországi Assisiben (nyilván nem Szent Ferenc emlékére) rendezett nemzetközi találkozón, ahol várhatóan terroristagyanús szervezetek is szép számban felbukkannak. Hegyi a jóhiszeműséget kéri számon Seresen, s nagy buzgalmában még olyasmit sem átall érvrendszerébe illeszteni, hogy a terroristamozgásról szerzett információk forrása nem lehet a nyilvános sajtó; s ne is filozofáljunk ilyen meddő dolgokon: bízzunk mindent a világ professzionista titkosszolgálataira. Igaz, megengedőleg hozzáteszi: bár az ifjúmunkások itáliai kalandja ártatlan vakációs program, nem szép tőlük, hogy a katonai zsargonból kölcsönözve frontnak nevezik magukat.
Hegyi idegenkedése a frontoktól tán még a Hazafias Népfront fénykorára nyúlik vissza, amikor az MSZP elődpártjának jelöltjei is kizárólag e szerveződés színeiben indultak harcba a választásokon a 99 százalékos siker reményében. De nagy hirtelen fölemlegethetnénk itt az Új Márciusi Frontot is (néhány frakciótársa meg átmenetileg itt politizált), ám az is lehetséges, hogy terroristaügyekben oly kényes honatyánk egyszerűen meteorológiai értelemben frontérzékeny. Vagyunk így ezzel néhányan: kit a hidegfront, kit a melegfront lendít ki lelki nyugalmából. S vannak olyanok is, akik duplán érzékenyek: mindkét fronthatás ingerültté teszi őket. A politikai szférában belőlük van a legkevesebb: a leghaladóbbnak mondott szociál- és egyéb demokratákkal is előfordul például, hogy a szélsőjobb jelenségekre fokozottan érzékenyek, miközben a szélsőbal megnyilvánulásokat megbocsátó kézlegyintéssel intézik el, ha egyáltalán méltóztatnak tudomást venni róluk.
Érthető, ha a kettős mérce kultúráját hovatovább államvallássá emelő balliberális elit rossz néven veszi, ha a saját berkeiben találkozik elvszerű politizálással. Az ellenlábas oldallal érdemben már réges-rég nem vitatkoznak, mondván: ott nincs szürkeállomány. (Ha netán sikeresebben vezetik az országot, az csupán a vakszerencse meg a kedvező világgazdasági folyamatok összjátéka.) A belső polémiákat viszont ledorongolás helyettesíti: rámutatnak a közös ellenségre (Antall, Csurka; pár évtizedig, egy-két emberöltőig most nyilván Orbán), s az ideológiai fegyelemre, a parlamenti matematikára hivatkozva lesöprik az asztalról az akadékoskodókat. Két dologtól rettegnek igazán: hogy az ellenlábasaik eljutnak a pragmatizmus általuk képviselt fokára (vagyis kiépítik háttérintézményeiket, sajtójukat, gazdasági klientúrájukat, azaz elvész az államszocializmusból átmentett nyomasztó baloldali kommunikációs előny); illetve ha egyszer – épp ellenkezőleg – ideológiai síkon kell megütközni.
A baloldalnak a létező kommunizmus idején végzetes léket kapott hajója csak ideig-óráig bírna egy valóságos tengeri ütközetet. Az igazságos társadalom utópiáját nyilván nem lehet az érdekvezérelt kapitalizmus földjébe átültetni – minden „harmadikutazás” a beismerése annak, hogy a konzervativizmustól elkerülhetetlen elveket kölcsönözni. Az önkorlátozásra a krisztusi szeretetelv óta nem született hatékony új recept – e felismerés szülte a baloldali forradalmi erőszakot: ha nem megy szépszerével, majd menni fog másképp. A baloldal azért olyan érzékeny a terrorizmus kérdésére, mert a felvilágosodástól származtatja magát, az pedig a nagy francia terrort használta az elvek gyakorlatba való átültetésére. Ha Oszama bin Laden terrorista, nemcsak a Kádárnál nyaraló Carlos tartozik e kategóriába, de az volt Lenin, Che Guevara, sőt az iraki autószalonokat és autókonvojokat névtelen feljelentésre, bizonyíték hiányában szétbombázó George W. Bush is. (Majd a halottak DNS-vizsgálata után megmondják, köztük volt-e Szaddám…) De terroristagyanúba keveredik a koncepciós perekből ismerős kreált okok miatt háborúzó Tony Blair is – erre a harmadikutas Anglia messze kényesebb, mint a hazai elvbarátok. Lehet, hogy Assisi ürügyén a (szabad) madaraknak prédikálok; de nem lenne itt az ideje megvitatni: kinek van joga a terrorizmust a falra festeni?