Ki lesz a harmadik?

Az előző esztendő fejleményeinek ismeretében egy dolog biztosnak látszik: a következő parlamenti választásokon – várhatóan 2006-ban – a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség, illetve az MSZP között dől majd el az elsőség kérdése. Minden korábbinál szilárdabbnak látszik a két nagy politikai erőre épülő pártrendszer, és szinte teljesen kizárható, hogy ez a következő három évben destabilizálódjon. A négy nagy közvélemény-kutató intézet 2003. júniusi felmérései is alátámasztják a fönti tézist, legfeljebb azon lehet vitatkozni, hogy valóban vezetnek-e még a szocialisták, vagy a Gallupnak van igaza, és a Fidesz ugrott az élre.

Fogósabb kérdés viszont az, hogy a képzeletbeli versengésben melyik lesz a harmadik erő. A kis pártok közül melyek tudnak bekerülni a következő törvényhozásba? Megjelenhet-e új politikai szerveződés a magyar politikában?

A közvélemény-kutató intézetek adatainak ismeretében sem lehetünk okosabbak. A kis pártok közül kizárólag az SZDSZ az, amelyiknek jelen állás szerint esélye lehet a sikerre, de náluk is csupán a Medián felmérései mutatták ki az öt százalékot a biztos szavazó pártválasztók között. A többi intézetnél már csak három-négy százalékos eredmények születtek, amelyek meglehetősen ijesztő jövőképet kínálnak a kormánykoalíciónak. A szabad demokrata miniszterek gyengécske teljesítménye, az oktatási tárca vezetését padlóra küldő botránysorozat, valamint a másfél évtizede nem látott, az emberi jogokat semmibe vevő kormányzati magatartás szinte szabad szemmel is érzékelhetően indította el az egykori liberális párt szavazóbázisának lassú bomlását. Az időközi önkormányzati választásokon a „vegytiszta” SZDSZ-jelöltek szánalmas eredményeket produkáltak; sikerek csak akkor születtek, ha a szocialistákkal állítottak közös jelölteket. A pártot egyre nagyobb számban hagyják el egykor legendás értelmiségi holdudvarának reprezentánsai, és az is szembetűnő, hogy az Ungár Klára, Gusztos Péter és Fodor Gábor nevével fémjelzett ifjú törökök is mind gyakrabban konfrontálódnak a hivatalos Kuncze Gábor-i vonallal. Anélkül, hogy alábecsülnénk a szabad demokraták erejét, megállapítható, hogy ha nem indul meg egy tisztulási folyamat, és nem söprik ki a szőnyeg alatt gyülemlő szemetet, akkor hatalmas bukást szenvedhet a párt az európai parlamenti választáson. Arra semmi garancia, hogy a 2002 tavaszán megtapasztalt, kampánynak álcázott, utcai rohangálásokban kimerülő Tetthely-féle ordítóshow újra öt és fél százalékot fog fialni, különösen, ha 2006-ban is magas lesz a részvételi arány.

Hasonlóan elgondolkodtató az MDF helyzete. A még jelenleg is huszonhárom parlamenti képviselői hellyel bíró párt a több mint egy éve tartó permanens udvariaskodás és úriemberkedés dacára sem tudott két százalék fölé kerülni, pedig nem kétséges, hogy a baloldallal szimpatizáló elemzők a legsemmitmondóbb növekményt is politikatörténeti fordulatként állítanák be a közvélemény előtt. Még kínosabb ez a sikertelenség, ha azt látjuk, mennyire megtorpant az MSZP–SZDSZ páros, és milyen látványosan indult növekedésnek a Fidesz, ráadásul többször azon akcióinak köszönhetően, amelyektől Dávid Ibolya elhatárolódott. Sajnos az MDF nem tanult a saját múltjából, és nem emlékszik arra, hogy a paktumokkal koszorúzott úgynevezett konstruktív ellenzékiség stratégiája egyszer már megbukott, mégpedig 1994 és 1996 között Szabó Iván ügyvezető elnöksége idején, mi több, akkor maga a párt is két részre szakadt, súlyos károkat okozva a jobbközép politizálásnak. Közben az óra ketyeg, közelednek az uniós választások, ahol az önálló indulást ígérő MDF-ről feketén-fehéren bebizonyosodik, hogy mekkora a tényleges támogatottsága. Esetleges bukása komoly zavarokat okozna, mert bármennyire összezsugorodott az utóbbi években, ideológiai kisugárzása messze meghaladja a reá leadott szavazatok számát.

Ugyanez mondható el a Független Kisgazdapártról. A 2002-es választásokon egy százalék alá szoruló párt nagyon hiányzik a palettáról. Be kell ismerni, hogy az ország peremvidékein, az isten háta mögötti kis falvakban vannak olyan szavazócsoportok, amelyeket csak egy ilyen típusú párt tud megmozgatni. Bár a Fidesz az agrártagozat megszervezésével és a vidékfejlesztést megcélzó politika további preferálásával rohamléptekkel kezdte meg az FKGP helyén támadt űr betöltését, mégis tudomásul kell venni, hogy egy alapvetően polgári (más szóval városlakói) értékrendet követő párt hatósugara korlátozott marad a falvakban. Stratégiai fontosságú lehet az az egy-két százalék, amelyet egy részben visszaerősödő kisgazdapárt felmutathat. Pontosan úgy, ahogyan a baloldalnak is nagy szüksége van a szociáldemokrata pártra és annak ideológiai örökségére, nem véletlen, hogy Kapolyi Lászlót már évek óta tejben-vajban fürösztik a Köztársaság téren (miközben a tradicionális szociáldemokrata értékrendet sokkal hitelesebben képviselő Szűrös Mátyást minden lehetséges fórumon porig alázzák a baloldal médiamoguljai).

A kisgazdapárthoz utat kell találnia a Fidesznek a kölcsönös bizalom jegyében. Előbb-utóbb ugyanis feltűnhet a láthatáron a Mol felügyelőbizottságában üldögélő Kupa Mihály, a centrumpolitizálás szellemi atyja, és nem zárható ki, hogy a KDNP-t és a Magyar Demokrata Néppártot elvesztő, jelenleg egyszázalékos szinten veszteglő Centrum párt a kisgazdapárt törmelékeivel próbálja felturbózni magát. Semmiképpen nem szabad alábecsülni a 168 Óra című Medgyessy-közlöny kedvenc konzervatívjainak viszszatérési esélyeit. A két nagy párt kemény konfrontációi kedvezhetnek egy Centrum típusú, mérsékelt képződménynek, főleg akkor, ha az MSZP-ből kiábránduló, ugyanakkor a Fidesztől idegenkedő szavazók összegereblyézésére nyílik esély. Ismert közéleti személyiségeket bármikor össze lehet toborozni efféle célokra, és a fenti alternatíva esetén a baloldali média feltétlen rokonszenve is biztosra vehető.

Végezetül arról az irányvonalról kell szólni, amelyik talán a legnagyobb mértékben befolyásolhatja a jobboldal választási esélyeit. A radikálisokról van szó. Jelenleg minden képlékenynek látszik. Bár a Csurka István vezette MIÉP meggyengült és gyakorlatilag kettészakadt, mégsem szabad alábecsülni. A nagy példányszámú hetilappal, erős fővárosi szavazóbázissal és komoly mozgalmi háttérrel bíró párt hiába szorult ki a törvényhozásból, a radikális jobboldal szubkultúráját még mindig uralja, és azt már 1994 és 1998 között is megtapasztalhattuk, hogy egy szociálliberális kormány hibái kifejezetten kedveznek a csurkai erőknek. Ha az uniós választásokon alacsony lesz a részvétel, akár bombameglepetést is szerezhet a rendkívül fegyelmezett szavazótáború MIÉP.

A Jobbik Magyarországért mozgalom lehet hosszabb távon a MIÉP riválisa, de egyelőre úgy tetszik, hogy az egyébként tehetséges fiatalokból szerveződő erő párttá alakulása eléggé nehézkesen halad, ezért a tényleges súlyát nem is lehet mérni. Egy dolog viszont bizonyos: amíg nem lesz a Jobbiknak olyan vezére, aki képes legyőzni Csurka Istvánt egy nyilvános vitában a radikalizmus tábora előtt, és nem tudja a (leendő) pártot elfogadtatni az európai konzervatív közvéleménnyel kormányképes erőként, addig a léte csupán hipotézis. Pedig nagy szükség lenne rá, mert – bármennyire kínos kimondani – Torgyán és Csurka népe nélkül a jobboldal ugyanúgy nem tud választást nyerni, ahogyan az MSZP is tehetetlen lenne az egykori munkásőrökből és KISZ-katonákból szervezett aktivistasereg nélkül.