Kié a ház?

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

A város megbecsült tanárnője a hatvanas években épült blokkház első emeleti lakásában lakott, egyedül. Szomszédait gyermekkorától ismerte. E több évtizedes megszokásban hozott változást a földszinti lakásba beköltöző család életvitele. Többször előfordult, hogy éjszakába nyúló társasági életük lehetetlenné tette a tanárnő számára a pihenést. Miután a hangoskodókat az éjszakai órákban nem akarta zavarni, egyik reggel kérte meg az éppen otthon tartózkodó fiatalasszonyt, hogy este tíz óra után lehetőleg ne hallgassák hangosan a zenét. Este csöngettek a tanárnőnél. Ajtónyitás után a földszinti szomszédot pillantotta meg. Köszönésre nyílt a szája, mikor a megtermett férfi hatalmas pofont kevert le neki. Ezután szó nélkül elment. A tanárnő néhány hónap múlva, minden feltűnés nélkül elköltözött.
Második évtizedébe lépett köztársaságunkban a polgári lét feltételeitől jórészt megfosztott adófizetők életét egyre nehezebb teherként nyomasztja hétköznapi konfliktusaik hálója. A letűnt diktatúra hatalmi intézményeivel szemben oly virtuózan felvértezett egyén a demokratikus viszonyok között, az új típusú kulturális konfliktusokra egyelőre nem dolgozott ki megoldási módokat.
Az új évezred elején a magyar társadalom jó része kulturális közérzetében frusztrált. Az egyre feszültebb és csalódottabb mintapolgárt európai gyökerű kulturális biztonságában, megszokásaiban zavarják a globalizáció szükségszerű velejárójaként elkönyvelt konfliktusok, amelyek elől nincs menekvés. Ennek köszönhető, hogy az egyén és a közösségek, valamint a világ népei mindinkább a kulturális összetartozás lehetőségét és élményét keresik jövőjüket meghatározó módon. Napjainkra bizonyítottá vált, hogy a föld népei közvetlenül kapcsolódnak tágabb erkölcsi és civilizációs központjaikhoz, s ezeken keresztül az emberiség egyetemes világába. E kulturális centrumokat a történészek és civilizációkutatók ma is szívesen kötik földrészekhez (Ázsia, Európa, India), vagy nagy világvallásokhoz (hindu, keresztény, iszlám). Ezek a népeket egybegyűjtő nagy kultúrák osztják föl és meg földünket. A harmadik évezred nyitányának fő témája a kultúra kérdésköre lesz. Döntő küzdelmek játszódnak le a közeli évtizedekben-évszázadokban – a világ kulturális újrafelosztásának korszakában.
Az azonos kultúrához (centrumhoz) tartozók között a konfliktusok döntően a politikával gerjesztettek, inkább szimbolikusak, és a politikai uszítás elmúltával ezek általában megszűnnek. Az eltérő kultúrájú népek, közösségek között a konfliktusok döntően a mindennapi élet színterein, az együttélés gyakorlatában, vagyis fizikai közelségben eszkalálódnak. Ezek a konfliktusok tartósak, kezelésük jóval bonyolultabb. Míg a művészetek, a tudomány vagy akár a sport területein soha nem tapasztalt internacionalizálódást él át az emberiség, addig a hétköznapok szervezésében, a normák és értékek sokszor viharos átrendeződésében korábban nem érzékelt, elfojtott, vagy nem létezett feszültségek kerülnek felszínre.
E valóban világtörténelmi jelentőséggel bíró korszakváltásban az európai kultúra is jelen van, noha a XX. századtól folyamatosan csökkenő arányban és állandó veszélyeztetettségben. Ezért, valamint a polgári lét lehetőségeinek, tisztességének helyreállítása miatt van kitüntetett szerepe napjainkban a kulturális konfliktusok kezelésének, az erre vonatkozó politikai programok hatalomra kerülésének. Sajnos, a kisebbségi kérdéshez hasonlóan, nálunk e problémakörben is a magát liberálisnak hirdető multikulturális aktivisták jelenléte és értékrendje a kizárólagos, az ő politikai programjaik működnek és vallanak kudarcot rendre a nagyvilágban és hazai viszonyaink között egyaránt. A konzervatív kritika és alternatíva szinte teljes hiánya mellett.
A különböző kultúrák egymáshoz való viszonyának és a konfliktusok alaptípusainak bemutatására az úgynevezett „házirend modell” kitűnően alkalmazható. E modell lényegét tekintve a szerződéshez való emberi-közösségi viszonyokat és e viszonyulások következményeit mutatja be. A szerződések az európai demokráciának évszázadokon át kikezdhetetlen építőkövei voltak. A múlt században még szinte valamennyi tömblakás lépcsőházának kiemelt helyén ott függött a házirend, amely tartalmazta az ott lakók jogait és kötelességeit. Ennek betartása alapvetően a lakóközösség érdekét szolgálta, teljesülésére a házmester ügyelt különösebb hatáskör nélkül. Nos, e házirendhez (szerződéshez) alapvetően kétféle módon lehetett-lehet viszonyulni: vagy betartottuk-betartják (A), vagy nem (B). Az A eset teljesen egyértelmű. A B változat három változatot hordoz. B/1-ben a rend ellen vétőt szankcionálják. B/2-ben a házirend szabályainak semmibe vevői győzedelmeskednek. Kiszámíthatatlan konfliktusspirál veszi kezdetét, amely tönkreteszi a házirend szabályait korábban megtartók mindennapi életét. B/3: amikor kölcsönös érdekek alapján módosítanak a házirenden.
Az A megoldás a kultúrák közötti harmonikus viszonyt szemlélteti, a házirend – önérdeket is figyelembe vevő – megtartását. Ez a „harmónia” természetesen nem mentes az érintkezők közötti esetleges feszültségektől, amelyeket azonban a kölcsönös megállapodások szövete – a házirend főszabályaihoz igazodva – minimalizálni képes. E viszony az azonos kulturális szokásrendűek között működik, illetve ha a „beköltözők” alkalmazkodnak az ott élők normáihoz, mindennapi életrendjükhöz. E variáció szerint rendeződött a különféle emigrációs hullámokkal Amerikába és Nyugat-Európába kerülő honfitársaink, vagy a hetvenes évektől Erdélyből hazánkba települő magyarok sorsa. Integrálódtak a befogadó kultúrába. Ha volt is részleges kultúravesztés, ez önként vállalt volt, amely az egyén érdekét éppúgy szolgálta, mint a befogadó közösségét.
A B/1 megoldás elvárja, sőt átlátható követelmény- és jogrendszer alkalmazásával kikényszeríti a házirend megsértőjétől az alkalmazkodást. Ez esetben a kulturális konfliktusok a házirend szabályai szerint oldódnak meg. Emlékezzünk például azokra a magyar disszidensekre a hetvenes évekből, akik első Zürichben töltött szilveszterüket a budapestihez hasonló, éjfél utáni utcai vigalommal tették emlékezetessé a jórészt álmukból fölvert zürichi polgárok számára. A következő évben már nem győztek svájcibbak lenni a svájciaknál…
A legkülönfélébb szankciókkal megkövetelt alkalmazkodás a befogadó kultúrához nem jár kultúrafeladással. Alapvetően civilizációs többlet (másság) elsajátítását követeli meg, ami a konfliktust keltő saját hosszú távú érdeke is. A B/1-es változat példája a magyar honfoglalás jó százéves története is. A házirend főszabályait akkor is Európa alapító atyái diktálták. Mint tudjuk, a Szent István-i út jelentős kulturális konfliktusokkal, sőt kultúravesztéssel járt, sikeres alkalmazkodásunknak köszönhettük megmaradásunkat. A kulturális konfliktusok feloldásának e változata a klasszikus konzervatív megoldás példája, amelynek eredménye az európai kultúrpatriotizmusban értékként összegződik, s amelyhez alkalmazkodva rendezzük életvitelünket.
A B/2-es megoldás a kultúrák közötti konfliktust tartósítja. Vagyis aki megsérti a házirendet, az kerül uralkodó pozícióba, jelentős és céltudatos „lépcsőházon belüli” segítséggel. Ez a változat szemléletesen megjeleníti a multikulturális harcmodort és doktríner taktikázást. Ebben a harcban az alapvetően kulturális konfliktusokat etnikaivá alakítják át. Az ultraliberálisok szerint a lépcsőházban lakók (azonos kultúra) a többség, a „beköltözők” a kisebbség, a másság. Nyilvánvalónak tartják és hangoztatják az úgymond „többség” eleve diszkriminatív viszonyát a „kisebbséggel”, „mássággal” szemben. Ezen a ponton jelentkezik valóságidegen előítéletességük kimeríthetetlen ötletgazdagsága. Semmitől nem riadnak vissza e doktríner taktikázás során, amelynek célja, hogy a többségre lelkiismeret-furdalást erőltessenek, a kisebbség, másság iránti kivételes bánásmód erkölcsi igazolásaként. Nincs az a módszer, amit ne alkalmaznának előítéletes alapképletük igazolására, a provokációtól a tények meghamisításán keresztül akár a kukkolásig. A Kritika című folyóirat idei májusi számában a csenyétei cigányság sorsának alakulásával foglalkozó szerzőpáros arra vetemedett, hogy a XIX. században élt „csenyétei atyafiakat” – egy a szerzők által elképzelt, minden hiteles alapot és adatot nélkülöző párbeszéd alapján – nem mással, mint „etnikai tisztogatással (ethnic cleansing) vádolják (Ladányi János–Szelényi Iván A csenyétei cigányság társadalomtörténetének vázlata). Ezt még Hágában sem meri megtenni a felkészült vádlók serege a tényleges etnikai tisztogatókkal. Bizonyos körökben nagyon is jól hangzik, hogy lám-lám, ezek a magyarok száz évvel Bosznia, Koszovó, sőt Auschwitz előtt már alkalmazták az etniakai tisztogatást, éppenséggel a cigánykérdés megoldásában.
Az ily módon előkészített terepen az aktivisták a most már etnikaivá, szexuálissá, vallásivá, üldözötté „színezett” kisebbségek heves szeparációs törekvéseinek lesznek ideológiai megalapozói és szószólói. Miközben eltúlzott sajtónyilvánossággal sulykolják a köztudatba az általuk sohasem definiált „többségről” az idegengyűlöletet, a raszszizmust és kirekesztő ordas indulatokat, azonközben leginkább rasszista alapon szegregálnak, mesterséges identitást gyártanak (roma, afroamerikai), etnoprogramok kierőszakolói és haszonélvezői lesznek. Bántó antidemokratizmusukra mi sem jellemzőbb, mint ingerült reagálásuk arra a természetes igényre, amely úgymond a másságtól – ami nem automatikusan kisebbség – is elvárja a megértés, a tolerancia, a kompromisszumkötés képességének demokratikus alapkövetelményeit. Vagyis a házirend szabályainak megtartását. Az ő céljuk nem más, mint a házirend lejáratása, a kötelezettségek elvetése, a valójában kulturális konfliktusok megoldása helyett etnikai feszültségek keltése – mindezzel tartósan zavaros helyzet előidézése.
Fennen hangoztatják kisebbségeiknek, hogy a házirend betartására a többség kirekesztő rasszizmusa, valamint saját hátrányos helyzetük miatt ne is törekedjenek. A házirendmodell B/2-es alternatívájának következményei jól ismertek. Azok a „lakók”, akik korábban a házirend szabályai szerint éltek, fokozatosan elvándorolnak – már ezért is bőven kijut nekik a „kirekesztő”, „idegengyűlölő” címkézés –, pánikszerűen elhagyva a multikulturális aktivisták által gerjesztett káosz immáron etnikai konfliktus helyszíneit. (Lásd Amerika, Nyugat-Európa, Dél-Afrika nagyvárosait, a gettók és dzsumbujok fokozatos terjedését.) Ráadásul a kulturális konfliktusuk efféle kezelése elősegíti a szélsőjobboldali politikai erők térnyerését.
Az ultraliberális konfliktuskezelőknek végső soron elemi érdekük a szélsőjobb térnyerése. Hiszen e politikai erők sokszor ostoba és szégyenletes politizálása teszi lehetővé, mintegy „igazolja” az ultraliberális alternatíva gátlástalan működését. A szélsőjobb segítségével állandó forrásponton tarthatják az antiszemitizmus, a rasszizmus, a kirekesztés, az idegengyűlölet vádjait. Vádolhatnak egy általuk soha meg nem határozott többséget, akik vélhetően nem négerek, nem romák, nem arabok, nem menekültek, nem zsidók, nem iszlámhívők, nem homoszexuálisok… Sajnos, az ő rasszista logikájuk szerint a többség nem definiálható, de talán nincs is.
A házirendmodell B/3-as változata a kultúrák közötti kiegyezéses (megegyezéses) viszonyt mutatja be, a házirend kölcsönösségi alapon történő módosítását. Ez a megoldás a keresztény Európa első évezredében, a jól ismert latinizációs folyamatban valósult meg, máig tanulságos teljességben. A Római Birodalom térségében élő latin őslakosság és a beköltözők (barbárok) kultúrája a kölcsönös érdekek messzemenő érvényesítésével új minőségű kultúrát volt képes létrehozni: a keresztény egyetemesség még napjainkban is ható érték-, norma- és szokásrendjét. A globalizáció, a gazdasági kényszerek, a népesedési trendek ismeretében a szükségképpen jelentkező kulturális konfliktusok kezeléséhez a latinizáció történetéből megtanulható módszerek adhatják a modern konzervativizmus terápiáinak alapját.
Kié tehát a ház? Nos, nyilván azoké, akik lakják. Az ottani élet minősége, a természetszerűen jelentkező kulturális konfliktusok kezelési módja pedig azoknak fontos, akiknek még nem mindegy, hogy ama házat hogyan is lakják az ő lakói.