Kincsem, kincsem

Történt egy szép nyári napon, hogy felpakoltam néhány embert a szekérre, és a lovak közé csaptam. Híre jött ugyanis, hogy van valahol a közelben egy varázserejű domb, s aki ott teljes nyugalomban eltölt néhány órát, ha nem is szabadul meg minden fájdalmától, jelentősen csökkentheti azokat. Én persze nem bízom varázslásban, csodában – démonikus erejű orvosokban annál inkább. Mivel azonban hűtlen orvosaim mind nyaraltak, gondoltam, megnézem e dombot, baj nem lehet belőle. Meg aztán a szekéren ülők sürgősen gyógyulni vágytak.
Élt egyszer, nem is oly rég, egy messze földön híres ló, kinek neve Kincsem. Minden versenyt megnyert, amelyen elindult, illetve megiramodott. Nos, ez a paripa is itt nevelkedett, ezen a dombon, amelyet a magyarok királyáról Attila-dombnak hívnak, s a domb kitüntetett területét Kincsem parknak nevezték el. Ott üldögélnek, heverésznek, sétálgatnak a boldogtalan gyógyulni vágyók, néha különös mozdulatokat tesznek kezükkel, néha mozdulatlanul állnak. Ilyenkor éreznek. Onnan tudom, mert kihallgattam egy beszélgetést.
– Mit csinálsz, fiam? – kérdezte egy férjnek látszó úr a nőt, aki feleségnek látszott.
– Érzek – hangzott a tömör válasz.
Egy látszatra közönséges bokor körül kis csapat álldogált, időnként bizonytalanul a növény fölé lógatták karjukat, és éreztek. Egy anya így szólt a lányához:
– Állj itt, kislányom, legalább öt percig. Még az is lehet, hogy jobban fogsz tanulni.
Én persze csak nézelődtem, nem nevettettem ki magam olyasmivel, hogy hiszek a varázserőben. Egyszer csak eszembe jutott, hogy nem érzem a lábam. A lábam, ami már hónapok óta rendületlenül fájt, hol jobban, hol kevésbé, mintha nem is lett volna. Megszűnt a fájás. Nem hittem el. Járkáltam öszszevissza, sehol semmi, még egy pici nyilallás sem. Nem eszik olyan forrón a csodát, akarom mondani az uzsonnát; megettük hamuba sült pogácsáinkat, én még egy jégkrémet is megkockáztattam. Ha olyan varázserejű a domb, biztos lenullázza a kalóriákat is. Akármit csináltam, a lábam csak nem fájt. Láttam egy figyelemre méltó férfiút a dombon gyógyulgatók között, látszatra dalia; nekem se kellett több, azonnal elkezdtem bizseregni. Bűntudat nélkül bizseregtem, ki tudna ellenállni egy kis jótékony energiaáramlásnak. Úgy látszik, mégsem vagyok fából. Hamar abba is hagytam, mert a kiszemelt férfiú mellé szegődött egy hölgy, ki erősen húzta a lábát. Ilyen az én szerencsém. Az én lábamat viszont mintha kicserélték volna.
Lovak iránti rajongásom messze földön híres volt, már jóval az előtt hogy a Kincsem park léte tudomásomra jutott. Számtalan versben emlékeztem meg lovakról, polcaimon külön gyűjtöm a lóirodalmat. De a jótékony energia létét még mindig nem véltem bizonyítottnak. Ahhoz kevés egy kis fájdalom megszűnése, hogy én varázserőben higgyek.
Elég az hozzá, elmentünk másodszor is. Ekkor nagyon szép tárogató muzsika szólt, a Székely himnusz dallamait véltem hallani. Nem sokáig, mert aztán olyan csönd terült a tájra, mint először. Gyógyulni vágyó társaink mobiltelefonjai csak ritkán szólaltak meg, ebben is nagyon különbözött az itt tartózkodás például a hetes buszon tett utazásoktól. Sokan mezítláb járkáltak, nyilván nem akarták lábuk és a varázserő közé ékelni ilyen-olyan cipellőjüket. Én magamon hagytam a cipőt, pedig még emlékszem a nyírségi forró homokra gyerekkorom idejéből, ám azóta bizalmatlan lettem az anyafölddel. Ismét sokan heverésztek, néhányan nem átalltak horkolni. Egy öreg hölgy sokat berzenkedett az ötszáz forintos rántott szelet miatt, és úgy vélte, a strandon jobb lenne, ott ingyen lehet pisilni is. Egy nő meg számlát kért a vécés néniktől. Ilyet még nem pipáltam. Most azonban nem jött se tűszúrás, se bizsergés, pedig nagyon akartam érezni. Annyi baj legyen. „Biztos érzek, csak nem érzem” – jutott eszembe kedvenc költőm enyhén cinikus mondása.
A nap azonban nem hagyott cserben. Itt sokkal jobban barnított, mint otthon. Elaludni nem mertem, holott a tájékoztató szerint „mély alvásban a gondolatok sem állják útját a hatás zavartalan érvényesülésének”. Csakhogy megint mi jutott eszembe! Naná, hogy egy költő. „Sokan voltak és körülvettek / álmomban engem kinevettek: / »Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs!«”
Lassan mindent megettünk, véget ért a kirándulás. Visszaindulás előtt még megnéztem a struccot; elég csúnyácska volt, és egyáltalán nem dugta homokba a fejét, talán mert nem volt homok. Nekem azonban ez sem vette el a kedvem. Legközelebb majd megnézem a rackajuhokat, szamarakat, kecskéket, őshonos lábasjószágokat. És akkor már semmi sem tarthat vissza attól, hogy a közeljövőben minden versenyt megnyerjek.