Kinek a rémuralmáról beszél vitapartnerem?

A Magyar Nemzet 2003. június 26-i számában Karátson Gábor a Greenpeace paksi megmozdulásának eltiprása miatt felháborodva Az atomfizikus rémuralma címmel írt cikket. Metafizikai kétségbeesésében olyan állításokra ragadtatta magát, amelyeket nehéz szó nélkül hagyni. Íme, néhány jellemző gondolata:
„…Magyarországon ma (…) az atomfizikusok és az államhatalom szentségtelen, de megbonthatatlannak látszó szövetségben összefonódva, örökös kiskorúságra akarnak ítélni minket.” Husserl nyomán elvitatja a Galileivel kezdődő természettudomány és a matematikatudomány mivoltát, mert nem „vonatkoztat vissza” a való világra, amelyben élünk.
A tudomány eszerint nem több, mint „minden értelmétől megfosztott technikai gondolkodás”. Az, hogy e vélekedést honunkban nem fogadják el, „a tudományos szféra résztvevőinek emberi, filozófiai és érzelmi éretlenségére (műveletlenségére) vall; az a tény azonban, hogy e szféra roppant intézményi hatalommal rendelkező résztvevői magukat hovatovább bármire feljogosítva érzik, a halál diktatúrája felé vezet. ” „…arról a kérdésről, szükségünk van-e egyáltalán atomerőművekre, az atomfizikusok szerint csupán az atomfizika ismerői dönthetnének…”
Az „atomfizikusok igazi és rettenetes vétke” azonban nem ez, hanem az, hogy közülük „a paksi üzemzavar kezdete óta (…) senki az élet biztonságának és a gondolkozás szabadságának a védelmében különvéleményt” nem jelentett be. „A szakma, mint valami új egyiptomi papi kaszt, kifelé hézagmentesen zárt…” „…ama titokzatos nukleáris energiát, a természetalattit, egyszerűen természetnek tekintik – mintha bizony egy rózsatő, egy szarvastehén, egy hajnali felhő vagy az ember fia-lánya a valóságnak ugyanabba a rendjébe tartozna, mint az atomerőmű vagy az atombomba.” A nukleáris energia azért „természetalatti”, mert „…a földi természet, a földi élet (…) figyelemre méltó összehangoltságot és kedvességet mutat”.
E gondolatok elemzését kezdjük azzal, ami közös kiindulópontul szolgálhat: a természet, a teremtés valóban harmóniát mutat. A Föld attól oly otthonos, hogy az áldott Nap melegíti. A Nap nukleáris energiát termel, és azt a Földre sugározza. Az energiát az a magfolyamat termeli, amely a hidrogénbombáét is. A Föld meghitt lakályossága – a Nap éltető melege mellett – a Föld változatos felszíni viszonyainak köszönhető. A földi domborzatot is nagyrészt nukleáris energia alakította ki. A Föld belsejét ugyanis a benne található radioaktív anyag sugárzása hevíti, s ez hozta létre a domborzatot. Nemcsak a magenergia-termelés, hanem maga a nukleáris reaktor is létezett a természetben: Kelet-Afrikában találtak egy helyet, ahol az uránium természetes feldúsulása sok ezer évig energiatermelő láncreakciót tartott fenn. Az atommagfolyamatoknak a teremtésben nagyobb rész is jutott: azok állították, állítják elő mindazokat a kémiai elemeket, amelyek az élőlényeket alkotják.
A magenergia tehát a természet harmóniájába nemcsak beleilleszkedik, de annak nélkülözhetetlen része. Így elutasításának ontológiai indokolása hamis előfeltételezéseken nyugszik. Az elutasítást mások a leggyakrabban azzal indokolják, hogy tönkreteszi a környezetet. Az igazság ezzel szemben az, hogy mivel nincsenek üvegházhatást okozó termékei, éppenséggel kíméli a környezetet. Még sugárzó anyagból is jóval kevesebbet zúdít ránk, mint a szénerőművek. Egy további érv lehet ellene az, hogy kockázatos. A paksi üzemzavar okozta kárt tízmilliárdokban mérik, de a sugárzóanyag-kibocsátás – legalábbis eddig – a természetes háttérsugárzáshoz képest csekély volt. Globális méretekben még a csernobili katasztrófa is elhanyagolható volt; az általa itt okozott sugárveszély nagyságrendekkel kisebb, mint a 60-as évek közepéig tartó légtéri atombomba-kísérletek hatása, ami valóban számottevő volt.
Szegény atomfizikusok úgy kerültek Karátson Gábor cikkébe, mint Pilátus a krédóba. A nukleáris- energia-termelés ugyanis (atom)magfizikai folyamat, az atomfizika viszont nem az atommaggal, hanem az atomi elektronhéjjal foglalkozik. A magfizikusok (Otto Hahn, Lise Meitner, Szilárd Leó, Enrico Fermi stb.) csak annyiban felelősek a dologért, hogy ők jöttek rá, a magenergia nagy méretekben is felszabadítható, és ők derítették fel, hogyan. A többi a fejlett világ együttes bűne vagy érdeme.
Az ember már csak olyan, hogy ha lát egy ajtót, azon benyit, az ajtók pedig olyanok, hogy ha egyszer kinyitották, akkor többé nem lehet becsukni őket. Viszont ha a nyitott ajtón kellemetlen huzat árad be, akkor egy újabb ajtó megnyitásával a kellemetlenség enyhíthető. Az emberiség fejlődése újabb és újabb ajtók megnyitásából áll.
A magenergetika ma már inkább műszaki tudomány, a magenergetikában dolgozó főnökök pedig technokraták. Józan ember nem vitathatja, hogy sem nekik, sem a magfizikusoknak nem lehet döntő szavuk az atomerőművek szükségességét illetően. Csak maga a társadalom dönthet, a demokrácia intézményein keresztül. Felelős döntést azonban csak a tények ismeretében, alapos mérlegelés után lehet hozni, hiszen a következményeket az országnak kell elviselnie. A képviselők laikusak ugyan, de – „nem kiskorú” választóikkal együtt – meg kell ismerniük az előnyöket, hátrányokat, alternatívákat, összehasonlítva az energiatermelés különféle módjainak kockázatait. Ennyiben helyes megállapítás, hogy „csupán az atomfizika ismerői dönthetnének” róla.
A magfizikusok feladata az, amit csinálnak is: dolgoznak az üzem és a nukleáris égéstermék elhelyezésének biztonságosabbá tételén, figyelik a környezetben észlelhető sugárzásokat, és maguk is törik a fejüket az alternatívákon. Ha a mértékadó szakértők nem fecsegtek Paks ügyében, annak nem feltétlenül az az oka, hogy a lelküket eladták a hatalomnak. Környezetem – magamat is beleértve – azért nem szólalt meg, mert nem tudhattuk, mi történt, konkrét ismeretek híján viszont felelőtlenség lett volna bármit is nyilatkozni. Ugyanakkor tudtuk: Csernobilhoz fogható katasztrófától nem kell tartanunk, s így a veszély tudata bennünk nem váltott ki pánikreakciót. Aki pedig független szakértőként megismerhette, mi történt, az rögtön nyilatkozott, amint tudott (akiről tudok: Szatmáry Zoltán). Szatmáry különvéleményt mondott, de bizonyára nem pontosan azt, ami a „zöld füleknek” kedves lett volna, úgyhogy – úgy látszik – észrevétlen maradt.
Karátson Gábor végkövetkeztetése az, hogy a környezetvédő mozgalmaknak el kellene kezdeniük az alternatív energiaforrások kutatását. Annak tükrében, hogy a természettudományokat Galileivel kezdődően megveti, ez bizony félelmetesen hangzik. Kikben bízik: az asztrológusokban, az alkimistákban vagy netán a filozófusokban? Vigyázzon: nincs hiány szélhámosokban és eszelősökben, akik gátlástalanul visszavonatkoztatnak, mint a halhatatlan Liszenko. Még megérhetjük, hogy áldásos működésüknek köszönhetően a képernyőről nemcsak képletesen sugárzik a sötétség, hanem valóságosan is; de akkor már villanylámpáink sem fognak égni. Ha valaminek a rémuralma fenyeget, az a tudatlanságé.
Kedves Karátson Gábor! Erkölcsi indítékait mélyen megértem, de kérem, gondolkozzék el mindazon, amit írok. A világ nem olyan fekete-fehér, mint amilyennek sötét hangulatában látta. Lehet, hogy nem sikerül megfelelő alternatív energiaforrást találni, de ha sikerül, az csakis a nehézfejű tudományos kutatóknak lesz köszönhető. Ha sikerül is, Magyarország a „hagyományos” nukleáris energiára tovább rá lehet szorulva, mint mások, mert egyik-másik alternatív energiaforrásban igen szegény.
A nukleáris energia egyetlen valóban nagy hátránya a hosszú ideig sugárzó anyagok termelődése. Lehet, hogy az emberiség energiagondjait a nukleáris energiatermelés olyan formái oldják meg, amelyek e hátránytól kevésbé szenvednek. Az egyik lehetőség a Nap energiatermelésének szabályozott földi megvalósítása volna (a fúziós reaktor). Egy másik lehetőség a jelenleg is használt hasadási láncreakció olyan változatának kifejlesztése, amely megtoldható a végtermék magreakciókkal való ártalmatlanításával (transzmutáció).
Bizonyára boldogabbak lennénk, ha egy aszketikus világkultúrát meg tudnánk valósítani. Jó, hogy e gondolatot éppen a nagy magfizikustól, Carl von Weizsäckertől idézi, akinek fő eredménye a maghasadás elméletének kiindulópontjává lett. Félő azonban, hogy e gondolatot az emberiség csak akkor veszi majd komolyan, ha már a hatalmasoknak is nyilvánvaló lesz: ez az ő életben maradásuknak is egyetlen útja.
Akárhogyan lesz is, a meglevő nukleáris létesítményeket kollektív öngyilkosság volna sorsukra hagyni vagy alkimisták gondjára bízni. Amíg működnek az atomerőművek, addig szükség van hozzáértő működtetőkre, és utána is szükség lesz a hulladéktárolók szakértőire. Ha azonban nem csitul az erőszakos antinukleáris propaganda, hamarosan nem lesz utánpótlás. És a magtudomány értői nélkül nincs például nukleáris gyógyászat sem…
Az ember küzdjön a világ erkölcsi megújulásáért, de bízzék a tudományban is. Akár sikerül erkölcsileg megújulnunk, akár nem, a tudományra mindenképp szükség lesz az emberiség megmaradásához.
A szerző magfizikus, az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója