KÖNYVESHÁZ

Világ végi aprómunkák
Éder Zoltán Babits-könyvéről
Kákonyi Péter

„Egész világunk mind csupa látomás, / folytatott álom, lassu lidércnyomás” – idézi Éder Zoltán tanulmánykötetében az Októberi ájtatosság két hangulatos sorát, amely Babits metafizikájának, költői „dualizmusának” pontos foglalata. A tudós kutató, aki több művet is szentelt eddig jeles költőnknek, új gyűjteményét Babits-tanulmányainak legjavából válogatta.
Az első ciklusban – Babits a katedrán – a költő ambiciózus, ugyanakkor sokszor gyötrelmes tanári pályafutását tekinti át. Sokfelé, különböző hangulatú tájakon fordult meg tanárként Babits – Bajától Szegedig, Fogarastól Újpestig –, és lelkiismeretessége, ahogy nevelőként megpróbált helytállni, gyakorta elegyült a félretaszítottság érzésével, sőt depreszszióval. Igaz, a világ végi „aprómunka” mellett megtalálta mindig a kedvéhez és alkatához szabott nagy feladatot is. Fogarason például Dante hatalmas trilógiáját, az Isteni Színjátékot fordította.
Azt is megerősítik Éder Zoltán vizsgálódásai, hogy Babits, a szenzibilis lélek nehezen viselte a rátestált későbbi szerepeket és feladatokat, s életének igazi közege a vele mozgó parányi tér volt, amelyben a nyugalom pillanataiban eltűnődhetett a sors végső kérdésein, kopott limlomokból megérezhette a „régi napok illatát”, s a fehér papírra róhatta gyöngybetűit a költői teremtés szent áhítatával, ahogy az Úr alkot valami páncélos bogarat, miként a Cigány a siralomházban című remeklésében írta.
A tanulmányíró hosszabban elidőz Babits különféle politikai megnyilvánulásain, baráti-szerelmi kapcsolatain, költői nyelvhasználata titkain és talányos regényén, A gólyakalifán. A regény születésének a költő három közeli ismerőse, Dienes Valéria, Dienes Pál és Komjáthy Aladár is tanúja volt. Utóbbi gondozta-másolta a kéziratot. A mű, mint Éder könyvéből kiderül, nehezen született meg, de fogadtatása nívójához méltó volt. Bálint Lajos „a modern magyar regény egyik első és jelentős kísérletét” veszi észre a műben. A Budapest című lap névtelen cikkírója pedig lelkesen veti papírra: „Van-e egy másik élet? Van-e élete a fantasztikus rejtelmeknek, a misztériumoknak, a szörnyűséges vízióknak, az ópiumos lázálmoknak? Van, feleli Babits Mihály, aki költészete mellett a nagy regényírók minden nagyszerűséggel és írói bravúrral felszerelt gazdag arzenálját is mozgósítja.” Az ilyen és hasonló kortársi reflexiókból, levélrészletekből és fotográfiákból karakteresen áll elénk Éder Zoltán könyvében a mindmáig titokzatos és kimeríthetetlenül gazdag költő, Babits Mihály.
(Éder Zoltán: Régi napok illata – Babits-tanulmányok. Mundus Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3188 forint.)

A festőnő rejtélye
Monográfia Gábor Marianne-ról
P. Szabó Ernő

Nagy XX. századi magyar festők nyilatkoztak szuperlatívuszokban Gábor Marianne művészetéről vagy egy-egy alkotásáról. „Kérem, ez egy remekmű!” – mondta Szőnyi István a Tihanyi postás című festményről, Kassák Lajos pedig „modern festészetünk legjobb darabjai közé” sorolta Frank Frigyesről készített portréját. Nem hiányoznak a kiállítási sikerek sem: az 1917-ben született festőnő tárlatainak listájánál talán csak az a lajstrom hosszabb, amely a műveit őrző múzeumokat és magángyűjteményeket sorolja föl. Talán senki sem kapott annyi külföldi diplomát, díszoklevelet, mint ő, abban az elismerésben szintén kevesen részesültek, hogy két önarcképük is bekerülhetett a firenzei Uffizi-palota művészportrékat őrző gyűjteményébe. Ötéves volt, amikor Heltai Jenő verset írt róla Marianne emlékkönyvébe címmel, s alig volt huszonhárom esztendős, amikor François Gachot az „új magyar festészet egyik legnagyobb reményének” nevezte. És mégis…
Ahogyan S. Nagy Katalin írja, Gábor Marianne immár több mint hatvanéves munkássága is azt példázza, hogy „vannak életművek a 20. századi magyar művészet történetében, amelyeknek ellenáll a művészettörténet-írás, és nem kerülnek méltó helyükre”. Ha van titka a művek számát tekintve is hatalmas ouvre-nak – Gábor Marianne csaknem nyolcszáz olajfestményt állított ki negyedszázaddal ezelőtti életmű-kiállításán a Magyar Nemzeti Galériában, s azóta is keményen dolgozik –, akkor annak megfejtését a most megjelent, gazdagon illusztrált kötettől várhatnánk. A valamely irányzatba nehezen sorolható, lírával, dekoratív elemekkel, nosztalgiával átszőtt képek az évtizedek folyamán többször is különös módon találkoztak azzal a világgal, amelytől egyébként az alkotó mindig különösen őrizkedett: a politikáéval. Miért nem állíthatott ki 1949 és 1955 között Gábor Marianne, s amikor újra szerepelhetett tárlaton, hogyan nyerhette el mindjárt a Szovjet–Magyar Baráti Társaság első díját? Minek köszönhető, hogy 1957 után hirtelen olyan tágasra nyílt a világ, hogy szinte a kortárs magyar képzőművészet utazó nagyköveteként mutathatta be műveit a vasfüggönyön túli és inneni országokban? A műalkotások elemzése egyik kérdésre sem ad választ, a titok nyilván mélyebben lappang, a közelmúlt magyar művészetének olyan összefüggésrendszerébe rejtve, amelyet a puhuló diktatúra korának művészettörténészei érthető módon nem szívesen bolygattak meg. Ezeknek az összefüggéseknek az elemzésével S. Nagy Katalin is adós marad, de az életmű egyes szakaszait, fő témaköreit igen érzékenyen, beleérzéssel mutatja be. Kár, hogy nehéz a szöveg és a képek mondandóját összevetni, mert évszámok csak a könyv végi képlistában szerepelnek, s az is kár, hogy a páratlanul gazdag idézetgyűjteményt követő irodalomjegyzék is csak válogatást közöl az életműről megjelent publikációkból.
(S. Nagy Katalin: Gábor Marianne. Gloria Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 4890 forint.)

Regulák ellen
Nádasdy Ádám nyelvészeti írásai
Hanthy

Ritkán kerül az ember kezébe olyan könyv, amelynek nemcsak bevégeztét sajnálja, hanem ahhoz is kedve kerekedik, hogy rokonszenve és elismerése mellett vitába szálljon a szerzővel. Nádasdy Ádámnak az utóbbi tizenkét évben született, folyóiratokban megjelent nyelvészeti írásaiból összeállított gyűjteménye éppen ilyen. A kiváló angol nyelvészt akár kontárnak is minősíthetnénk, hiszen nincsen jogosítványa ahhoz, hogy a magyar nyelv dolgaiba beleavatkozzon, de kérdésfelvetései és magyarázatai olyan érdekesek és megfontolásra érdemesek, hogy kár lenne kizárni a céhből.
Sok-sok írás sorakozik egymás mellett az Ízlések és szabályok című kötetben, s bár több mint évtizednyi az időbeni különbség az elsők és az utolsó között, nem érződik rajtuk jelentős szemléletbeli elmozdulás. Nádasdy, aki nemcsak nyelvész, hanem kiváló költő is, tehát munkaeszközeként kezeli a magyar nyelvet, türelemmel, együttérzéssel és megértéssel figyeli annak változásait, elhajlásait, amelyek szerinte nem is elhajlások, hanem teljes jogú változatok. E szemléletből kiindulva ellene van minden hivatalos beavatkozásnak, nyelvművelésnek vagy purista törekvésnek. Áttekintéseiben kimutatja, hogy igencsak borúlátóak, akik féltik a magyar nyelvet, korcsosulásától, karaktervesztésétől tartanak, s úgy érzik, hogy megfelelő gondoskodás és beavatkozás híján nem lesz képes ellenállni a hódító angolszász hatásnak. Sőt vitatja azt is, hogy kis nyelvről kell beszélni a magyar esetében, mivel a tíz-tizenöt milliós magyar beszélőtábor szerinte jóval a veszélyeztetettségi küszöb fölött van.
Támadja tehát a regulázó magyar helyesírási szabályzatot éppúgy, mint a nyelvművelőket, akik úgy gondolják, ítéletet mondhatnak a nyelvi jelenségek fölött. Egyvalami azonban hiányzik ezekből az írásokból. Ez pedig a nemzetközi kitekintés. Aki képes egy idegen nyelv, jelesül az angol birtokában rátekinteni anyanyelvére, aki kitanulta az általános nyelvészet nagy tudományát, el kell hogy árulja azt is tanítványainak, ez esetben olvasóinak, hogy szemléletmódja milyen viszonyban áll a nemzetközi gyakorlattal. Hisz meg lehet támadni a helyesírási szabályzatot, de mégiscsak oda kell tenni a helyére valamit. Nádasdy persze tudja, hogy ez nem az ő dolga, neki ebben a tekintetben nincsen felelőssége. Kérdez tehát, s feleletei, ha nem is mindig elfogadhatóak, de minden esetben igen szórakoztatóak.
(Nádasdy Ádám: Ízlések és szabályok. Magvető Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2290 forint.)

A lány és a legenda
Salinger, Joyce Maynard regényében
Tóth Erzsébet

Életem Salingerrel – ezt a címet is adhatta volna memoárjának Joyce Maynard, aki csak most, ötvenéves korán túl vette magának a bátorságot, hogy megírja tizennyolc éves önmagát és a nagy történetet, hogyan is volt az a szép románc Salingerrel. Egyáltalán szép volt-e? Aligha tévedek, ha azt hiszem, az olvasók többségét az írólegenda érdekli, a nyilvánosságot és a sikergyáros irodalmárokat megvető, magányát zsarnokian védő, harminc éve egy sort sem publikáló férfi – az ő titka érdekes. Nem pedig a közepes tehetségű és sikerű írónő, kit az a szerencse ért, hogy maga Salinger, a nagy embergyűlölő szólította magához személyesen, majd küldte el magától kegyetlenül egy évnyi játszadozás után.
Eddig a történet mindennapos, de lehetne belőle új Karenina Anna is akár egy új Tolsztoj kezén. Szerzőnk azonban nem igazán Tolsztoj, még csak nem is Nabokov, hogy a kislányokért rajongó öregúr lelkiállapotát olvasmányosan érzékeltetni tudná. Joyce Maynard csupán a nagy íróhoz fűződő kapcsolatát kívánja ennyi év után helyre tenni, igazságot szolgáltatni a perben, amelyet azóta is, harminc évig folytatott – egyoldalúan. Hiszen Salinger sem leveleire, sem telefonjaira nem válaszolt.
Joyce Maynard tizennyolc évesen írt egy esszét az amerikai tinédzserek életérzéséről, amely megjelent a The New York Times Magazine-ban, ez keltette föl Salinger figyelmét. A címlapon ott csücsül felhőtlen mosollyal a csontsovány, tizenhárom évesnek ható, karrierre éhes kis akarnok lány, Joyce. Lábai előtt Amerika. Ugyanazon az úton kezdi, mint Sylvia Plath – még betegségeik is a tipikus „okos amerikai lány” betegségei: evészavarok, a szüzesség elvesztésének nehézségei, az anya rendkívüli befolyása a lányra stb. –, de Joyce jóval kevesebb tehetséggel, mint Sylvia. Amerikai mércével mérve is sikeres írónő, Sylvia Plath pedig nagy költő volt, de életében nem sok sikerben volt része. Ő harminckét évesen kinyitotta a gázcsapot, hogy testi valójában nem, csak legendaként létezzen.
Aztán Salinger. Ő a Zabhegyezővel már legenda lett, de megírta még a Kilenc történetet, A Franny és Zooey-t, A magasabbra a tetőt ácsokat, majd úgy döntött, nem publikál többet. Mindennap ír, kéziratai kulcsra zárt szobában gyűlnek, de nem kér a publicitásból. Megveti az irodalmi életet, ahol az írók úgy árulják magukat, mint a mosóport, bioételeken él és nem veti meg általában a kislányokat, akik még alig múltak tizenöt évesek. Szegény Joyce ezt még nem tudja, amikor megkapja Salinger első levelét: azt hiszi, ő ugyanúgy kivételes személyiség az író életében, mint az író az övében.
Eltelik harminc év, és bár tartani lehet Salinger bosszújától, megírja az egész történetet, hogy megszabaduljon az író végzetes hatásától, amely mint egy rontás kísérte végig életén.
Nem kétséges, Joyce Maynard tud írni, mégsem lesz igazi irodalom memoárjából, csupán civil beszámoló egy nagy író különcségeiről, és a tehetség útjáról Amerikában. Ahogy ő nem jut közel az író titkához, úgy nem tudja ezt a titkot nekünk sem átnyújtani. Talán nem is lehet, és nem is kell. Csak olvasni kell őket továbbra is. Kinek Salingert, kinek Joyce Maynardot.
(Joyce Maynard: Otthon a világban. Európa Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 2300 forint.)

Fortélyos korok, emberek
A régi Magyarország jókedve
Malonyai Péter

Régi korokban született írások nagy előnye, hogy a mostaninál sokkal nyugalmasabb érában vetették papírra őket, amikor még örültek az emberek annak, hogy nem rohan a világ, s főként, hogy nem kell vele tartaniuk. Nyugodtabb volt a honpolgár, megfontoltabb. A szavaknak súlyuk volt, erejük, a humor mélyebb, a történetek szellemesek – és nem csupán viccesek.
Mert a kettő nem ugyanaz.
Utólag persze nehezen állapítható meg, hogy jókedvű volt-e a magyarság a letűnt századokban. Föltehetően az volt: Takáts Sándor hiteles forrás. Az íróként, történészként, tanárként és nem utolsósorban levéltárosként nagy tekintélyt szerzett tudós piarista szerzetesnek meggyőződése, hogy a magyar „humorra való hajlandóságát őseitől móringlotta”. Mert „ki ne tudná, milyen fortélyos népünk, mennyi hamis praktikát forgat a fejében? Bizony nem mondunk újat, ha állítjuk, hogy őkigyelme szereti a tréfát, s folyton azon incselkedik, mi okot vethessen a szomszédjához a maga megnevettetésére.”
Hihetünk Takáts uramnak, már csak azért is, mert megállapításai nem a történész rideg, tudományos következtetései. Ő nem tudós elődei megállapításait vette elő, hogy leporolva, újrafényezve közreadja őket, hanem azon fáradozott, hogy valóságos történeteket tárjon föl a letűnt időkből tétele bizonyítására. Az ő korában még ritkaság volt, hogy valaki a hétköznapok meséi alapján és nem a nagy összefüggések megvilágításával szól a történelemről. Takáts Sándor úttörő volt ebben. Bizonyság rá A régi Magyarország jókedve című, először 1921-ben megjelent kötete, amelynek okkal adta a Történelmi miniatűrök könynyes és derűs magyar századokból alcímet.
(Takáts Sándor: A régi Magyarország jókedve. Osiris Kiadó, Budapest, 2002. Ára: 2480 forint.)