Kórház a bazilika alatt

Esztergom királyváros, ahol egymás sarkát taposták a krónikások. Egyikük megírta, hogy itt már István koronázása előtt volt lazarett. A tábori kórházakat hívták így, nyomát keresni kár, egyáltalán: hagyjuk a múltat, kórházügyben a jelen sokkal betegebb, ugorjunk inkább ezer évet, s célozzuk meg a város mai gyógyító helyét.
A Vaszary Kolos Kórház előtt állva az ember egy pillanatra zavarba jön, s arra gondol, ennél jobb terepet nemigen találnának építészhallgatók, ha tanulmányozni akarják a korok stílusát: ahány épület, mind annyiféle. Az intézmény százegy évesnek mondja magát, de pár évet nyugodtan letagadhat, ezt a szakállas sziklamászók igyekezete láttán mondom: kötélen lógva ég és föld között épp a szülészet homlokzatát festették. Az intézményt három éve Sólyom Olimpia vezeti. Negyvenhárom éves, orr-fül-gégész, tizenegy pályázó közül őt látta legalkalmasabbnak a megyei önkormányzat. Ha kérdezne valaki felőle, azt mondanám, a hangjára figyeljen: érdekes dolgokról árulkodik. Mikor a városról, netán a névadó hercegprímásról beszél, lágyan cseng, ám ahogy a kórházra vált, kiegyenesedik ültében, kopogós tempót vesz fel, és ilyen percekben az ember arra gondol, a Vaszary-kórház egy jelenkori lazarett, s a főigazgató asszonynak katonai rangja van.
Ez nem tréfa: a kemény hangnak előzménye van. Itt néhány éve csődbe ment minden, a fél ország róluk beszélt, de hogy mi vezetett odáig, senkit nem érdekelt.

A simfelők hallgattak arról, hogy nyolcvan évvel korábban, ami a történelem számtanában alig több mint egy tizedesvessző, Esztergomra másként néztek, mint a csőd idején. Polgárai büszkén hordozták magukat Brassótól Pozsonyig, s okkal, hiszen városuk a magyar kereszténység központja, a hercegprímás székhelye volt, rangos iskolákkal, gazdag múzeummal, ehhez jött a gyönyörű táj: elöl a Duna, hátul a Pilis, lenn a polgárváros, fenn a bazilika, egészen magasan pedig minden bizonnyal a Jóisten.
Ezt dobálta szét előbb Trianon, negyedszázaddal később pedig a kommunisták. Nagyobb kárt az utóbbiak tettek; legszívesebben földig rombolták volna Mindszenty városát, hogy aztán helyét besózva közhírré tegyék: elintéztük a csuhásokat.
A bosszúhadjárat a kórházat se kímélte: 1948-ban eltávolították kiváló igazgatóját, Eggenhoffer Bélát, 1950 májusában teherautóra pakolták és elhurcolták az ápoló irgalmas nővéreket, mindezt tetézte, mikor pár nappal később otthonában halva találták a leváltott igazgatót, máig suttogják, hogy halála nem volt természetes. A kórházba beköltözött a félelem, ahogy a városba is: érezte mindenki, Esztergomot tönkre fogják tenni. Azzal kezdték, hogy megszüntették a megyeszékhelyet, folytatták azzal, hogy a megye fontos intézményeit áttelepítették az Alsó- és Felsőgallából, Tatabányából és Bánhidából egybegyúrt, cementporos iparvárosba. Nem kellett volna. Gyulát is ugyanabban az időben törölték a megyeszékhelyek közül, kórházának státusát mégis meghagyták.

Esztergom kórházának olvasható története van. Osvai László írta meg, a helyi tüdőgyógyász, aki amúgy önkormányzati képviselő, szóval sokat tudó és sokat látott ember, de néha mintha maga is ámulna azon, ami az elmúlt évtizedekben történt a Vaszary Kolos Kórházban.
A könyvből kiderül, Esztergom volt 1997-ben az egészségügy állatorvosi lova, másfelől az is, mennyi gátat jelentett fennállása során a rengeteg átszervezés. Ékes példa erre az esztergomi és a szomszédos dorogi kórház viszonya. Az utóbbit, Szent Borbála Bányakórház néven, 1922-ben építették, a világháború végén már százhúsz ágyon gyógyítottak falai közt, s jövőjébe a bánya 1948-ban komoly pénzeket fektetett. Mi sem természetesebb, hogy negyvenkilencben államosították, az ápoló szerzetes nővéreket szétzavarták, és sorsát, a centralizálást sem kerülhette el: hozzácsapták az esztergomi kórházhoz.
Megmondom őszintén, engem mint kívülállót nemigen érdekel, milyen rendszerben dolgoznak a cipőgyárak, csak az, hogy új bakancsom ne ázzon be az első nagyobb eső után; ugyanígy a beteg se kíváncsi arra, működik-e párhuzamos belosztály vagy szemészet két közeli városban. Neki az fontos, hogy eredményesen gyógyítsák, márpedig ebben nem mindig lehetett biztos az elmúlt évtizedekben.
Miért hozom elő mindezt? A kórháztörvény okán, mert erről szól a nóta már hónapok óta. Nincs pénz, változtatni kell – ez a jelszó, meg az, hogy ösztönözni kell a befektetést. Kellene, de nem ész nélkül. S főleg nem korlátlanul. És ideje volna őszintén beszélni arról, hogy erre miért van szükség? Vagy arról, miért volt és maradt olyan kutyául alacsony az egészségügy részesedése a GDP-ből? Ezt persze tudjuk: azért, mert az állam nem tette bele a maga részét, a pénzt ugyanis, amit társadalombiztosítás címen vontak le az emberek fizetéséből, Kádárék máshová rakták. Ami magyarul annyit jelent, hogy ellopták tőlük. Mint a nyugdíjjárulékot. Vagy a szövetkezeti vagyont. Az útalapot. És most azt kívánják, hogy tapsoljunk, amiért dupla pénzért végre tiszta lesz a kórházi vécé, hogy normális utakon autózhatunk. Nem tapsolunk, mert a rendszerváltás az egészségügyben teljesen elmaradt. Ugyanaz a veszteséges és álpiaci költségvetési rendszer működik.
De térjünk vissza Esztergomba!

Sólyom Olimpiát azért választották főigazgatónak a hírek szerint, mert felsőfokú közgazdasági végzettséggel és jó menedzseri vénával rendelkezik. Én meg úgy gondolom, azért is, mert eltökélt volt, s számítani lehetett rá, hogy keményen fog munkához. Volt mit behoznia. Először is üres volt a kassza. Illetve: volt benne 630 millió forint adósság.
Hogy kimásszon a bajból, a kórház már korábban is megpróbált mindent. 1994-ben odakéredzkedett Tatabányához, s attól fogva az állt a cégtábláján, hogy megyei kórház. Hiába. A pénz ugyanúgy kisvárosi csöveken csordogált, a változás legfeljebb annyit jelentett csupán, hogy Esztergom kapott egy untermant, aki, mint a cirkuszban, segítette a cingár mutatványost kézállásba lendülni a szaltó után, hozzátéve, hogy ennek az untermannak nem voltak eget verő izmai.
Nem mintha másutt jobban ment volna az egészségügyi cirkusz. 1996. november 11-én ötvenezer ember vonult a Parlament elé, 35 százalékos béremelést követeltek. A Vaszary-kórház a demonstrációt négy busszal és kétszáz fős csapattal erősítette. Aligha sejtette közülük bárki, hogy annak az ötvenezernek egy év múlva ők lesznek az elhíresültjei.
1997 novemberében az esztergomi kórház 133 embere bírósághoz fordult, mert hiába kérték, nem kapták meg a nekik járó ügyeleti díjat, vagy ahogy akkor mondták: a túlórapénzt. Nem fajult volna odáig a dolog, ha a kórház akkori vezetője leül tárgyalni velük, ám ő ehelyett azt ajánlotta a százharminchármaknak: vegyék figyelembe a kórház nehéz helyzetét, és mondjanak le a pénzről. Mindről.
Jobb választ persze nemigen adhatott, gazdái nyakig benne hagyták a pácban, ami nem volt szükségszerű. Az ország több kórházának hasonlóan üres volt a kasszája, de fenntartóik végül kifizették az emberek járandóságát. Szontágh Csabának Esztergom arra hivatkozva nem adott pénzt, hogy a megye a gazda, a megye pedig azt üzente: olyan adósra nem költ, amelyik elpályázik tőle. Mert a Vaszary Kolos Kórház kezdte megunni a gyönge frigyet.
n
De ne szaladjunk nagyon előre, már csak azért se, mert ez volt a mélypont, ekkor tetőzött a dráma. A másodfokú bíróság kötelezte a kórházat, hogy fizesse ki az ügyeleti díjakat: 35 millió forintot, hozzá a kamatot – kész, passz, az intézmény aznap fizetésképtelenné vált. Kijött a tévé, a kapu előtt újságírók grasszáltak, várták Kökény minisztert, akit Cser Ágnes követett, majd Polt Péter, akkor még az állampolgári jogok biztosaként, és kíváncsi volt a fejleményekre Paskai László bíboros is. A parkolóba beállt egy teherautó, felpakoltak rá tizenkét ruháskosárnyi iratot, a sofőr dudált, és elindult a rakománnyal Pestre, ahol élesebbek a szemek és biztosabbak a kezek, s bizonynyal kiderítik a baj okát. Az esztergomi kórház csődjét zengte az ország. Mindenki azt kérdezte: becsukják a kórházat, vagy képes kimászni a slamasztikából?
Képes volt. Meg kellett élnie ugyan, hogy csődbiztost ültetnek a nyakára, de ez még mindig jobb, mint a felszámolás. Meg aztán Major Éva elég hamar, 1998. szeptember 10-én biztató dolgokat tudott mondani a városi tévében. Persze, első hallásra szörnyen hangzott ugyan, hogy „a kórház adóssága több mint hatszázmillió, de már nem csődtermelő, és a jelenlegi finanszírozás mellett, s persze adósság nélkül önfenntartó lenne.”
Lenne. De mikor lesz az?
Talán akkor, ha élére új vezető kerül. Szontagh Csabát láthatóan kimerítette, hogy egyszerre kellett levezényelnie a rekonstrukciót és tűrni a pénztelenséget, arról beszélni például még 1999 februárjában is, hogy a kórház nem tud fizetni a fűtésért.
n
Sólyom Olimpiát 2000. január 27-én nevezte ki főigazgatónak a megyegyűlés. Az új vezető rögtön átalakította a főorvosi kart, megszabadult a szélrózsa minden irányában szétszórt kócerájoktól, melyekben méltatlan körülmények közt folyt a gyógyítás, és kezdte a lakosság igényei szerint átformálni a kórházat. Mindez szépen hangzik és bölcs előrelátást feltételez, de mielőtt az új főigazgatót tovább magasztalnánk, tegyük hozzá, hogy ez elsősorban kapcsolatteremtő képességének az eredménye. Mert fele ennyire se jutott volna, ha terveit nem támogatja a magasból százmillió forinttal Gógl Árpád, a miniszter, lentről a kórház emberei, s nem áll végig a háta mögött Latorczai János és Lázár Mózes, a két országgyűlési képviselő.
Kellett ezenkívül, hogy Meggyes Tamás, Esztergom fideszes polgármestere beváltsa ígéretét, s a kórházat visszavegye a megyétől; kellett, hogy a helyi vállalkozók támogassák az intézet beruházásait; kellett, hogy a polgári kormány újjáépítse a Mária Valéria hidat, mert azóta a túloldalról harminc hozzáértő és jó modorú ápolónő jár át, és nincs nővérhiány, s ugyancsak a híd tette lehetővé az együttműködési szerződést Párkány polgármesterével, Ján Oraveccel. Ez ma még csak sürgős ellátásra, véradásra és szakmai továbbképzésre ad lehetőséget, de az uniós csatlakozással a szolgáltatások szabaddá válnak, és attól fogva a beteg párkányiak inkább Esztergomot fogják választani, végtére könnyebb átballagni egy hídon, mint elvonatozni hatvan kilométerre, mert legközelebb ott találnak kórházat: Érsekújváron.
De hogy az adósság alakulásáról is szóljunk: 2000. december 31-én ugyan még mindig hatszázmillió felett volt, ám ezt sikerült szerencsésen kezelni, a hitelezőktől kedvezményeket kapni, summa summarum: a tavalyi évzárásnál a Vaszary Kolos Kórház költségvetése már pluszt mutatott, vagy ahogy a főigazgatónő fogalmaz: „Jelenleg nincs tartozása.”
„Nézze, mi privatizáció nélkül is megoldottuk, amit az új törvény kíván. Esztergomban az ágyak száma már most csaknem azonos az uniós átlaggal, ami hatvan ágy/tízezer lakos. Ez a fővárosban épp a duplája, igaz, nem tudom, ott végeztek-e a kórházakban teljes revíziót. Úgy gondolom, hogy ez a kórháztörvény lehetőség, de nem kötelező. Ami kötelező, a komoly szakmai munka. S hogy ez mit ér, igazolja egy felmérés: száz betegünkből száz újra idejönne” – mondja Sólyom Olimpia.
Erre azt mondom, hogy szép, ám ezzel együtt az orvostársadalom szerette volna, ha a törvényt újratárgyalják és figyelembe veszik a kamara szempontjait. Nem így történt, s nyilván azért, mert a kamara gyönge: az orvosokénak nincs vétójoga. Az esztergomi kórháznak végül is szerencséje van: részvétele a konszolidációs programban hozzájárul az intézmény stabilizációjához. De mi lesz azokkal, akik nem így állnak?

Egy emelettel lejjebb, a szakszervezeti szobában Czinege Sándorné nem derűlátó. „A törvénytervezet Mikola idején is felborzolta a kedélyeket, most még inkább. Azt kérdi, miért? Ha beindul a privatizáció, három közalkalmazotti kedvezményt veszítenek el az emberek: a tizenharmadik havi bért, az ötvenszázalékos vasúti kedvezményt és a jubileumi jutalmat, ami huszonöt és ötven év szolgálat után jár. Itt kemény spórolás folyt az elmúlt években, hogy biztonságban legyünk. Ki tudja, mi vár ránk, ha nyakunkba zúdul a törvény?”