Lóhalála

Az űzötten, hajszoltan siető emberre mondták, hogy lóhalálában igyekszik. Vitte a hírt paripán, vágtában, hogy mihamarabb célba érjen. Ez az eszét vesztett sietség gyakran a ló halálát jelentette. Belepusztult a hírvivő, mert a régi időkben lovasok vitték a hírt, négy lábon repült, nem volt még telefon, rádió. Hírt vivő tüzek lobbantak a bérceken is, üzentek győzelmekről vagy vereségről.
Olvastam, hogy Dózsa György győzelméről a hírt Ceglédre egy nap alatt vitte el a lovas futár. A ziháló, tajtékos paripát utána le kellett szúrnia a lovasnak. A történelem során a múlt század elejéig a ló volt az ember leghűségesebb segítője. A ló volt az erő, a gép, mondhatnónk, hogy a benzint helyettesítő energia. Ha nem alakul ki a kölcsönös szeretet a ló és az ember között már az ősidőkben, akkor ma nem ilyen a világ.
Gondoljunk csak az örökös harcra a természettel. Puszta kézzel, egyedül az ember vesztese lett volna ennek a harcnak. Másképp nézne ki Európa és a világ térképe is, mert ló nélkül elmarad a népvándorlás. Képzeljük csak el a régi, nagy harcokat és győzelmeket, légiók menetelését, punok vonulását, Atilla seregét. A győztes háborúk után is a lovaké volt a főszerep: erdőt irtottak, segítették a mezőgazdaságot, a természet bevonását a termelésbe, barázdákat szántottak, magot vető gépeket húztak, egy évszázaddal ezelőtt még az aratást is lónyomtatással végezték.
A magyar ember úgy szerette a lovat, mint a családját. Gondozta, ápolta, beszélt is hozzá, barátja volt; ha elpusztult, megsiratta. Emlékszem, nagyapám mindig milyen büszkén emlegette, mesélte nekem, hogy huszár volt valaha. Amikor az egyik pejkónk, a Gidra elpusztult, napokig nem evett, és gyászolta hónapokig. Néha sóhajtott is: „Hej, Gidra!” Gondolom, álmában hazajárt a Gidra, és ő bekötötte a jászol elé. Megpaskolta a nyakát, mint régen szokta: „Mit hoztam neked? Ugye szereted?” – kérdezte tőle, miközben elébe öntötte az abrakot. Gidra nyihogott és dobbantott.
Életem során én is sok híres lovat ismertem meg irodalmi művekből, festményekről, filmekből és nagy lovagi tornák leírásaiból. Emlékszem a csodálatos Ben Hurra, dédelgettem magamban la Mancha lovagja, Don Quijote Rosalindájának bús fejét, s látom magam előtt, hogyan rohamozta meg a nyergében ülő lovag a szélmalmokat.
A lovak kora letűnt. Valaha egy országot is kínáltak egy paripáért. Volt időszak, amikor szobrokat állítottak a lovaknak. De ki ismeri már manapság a Kincsemet? A gyorsaságot már a Ferrarik jelentik meg a levegőben a szuperszonikus repülők, a hang sebességét is túlszárnyalva. Csak a történelem tartja számon Caligula és Szvetopluk szürke lovát.
A magyarokat a történelem lovas nemzetnek tartotta. Szerettük a lovat, barátunk volt, küzdőtársunk. Minden tehetősebb parasztember istállójában otthon volt. A sörényét rázó paripa nemcsak a munkaerőt jelentette, a hivalkodásra is alkalmat adott; minden ember büszke volt a lovára, ünnepek alkalmával felpántlikázta, s úgy vágtatott vele. A lovak minőségén mérték le a gazdák szorgalmát is. Világhírre tettek szert a magyar ménesek is.
Több mint ezer esztendővel ezelőtt érkeztünk Európába – lóháton. Hazát építettünk magunknak Európa közepén. Termővé tettük földjeit, lecsapoltuk vizeit, falvakat és városokat építettünk. Nem volt könnyű dolgunk.
Vereckén át jöttünk, a törzsek főnökei vérszerződést kötöttek, aztán robogtunk tovább, lóhalálában. Soroljam az állomásokat? Mindenki tudja, a szívében ég: muhi puszta. Utána következett Mohács. Emlékezetes gyásznapok. Nagy-nagy örömujjongás után Világos. Majd Szarajevó és Doberdó. Ezt követte a Tanácsköztársaság, majd Trianon. Aztán a Don-kanyar és a pripjeti mocsarak huszárvesztesége. Az ország elvesztői lóhalálában eljutottak egészen Moszkváig, rohantunk a szocializmus útján kommunizmust építeni. Ezt már lovak nélkül nem sikerült – a nemzet szerencséjére. Csak a munkatáborokig és az ávósok börtönéig jutottunk el.
Most ismét Európába értünk, azaz: haza. Ezer év csatározásai után.
Lesz még erőnk felépíteni fiainknak egy új hazát? Lovak nélkül?