Valamikor a hatvanas évek közepén lehetett. Nagyon hideg volt a tél, Budapestet ellepte a hó. Betakarta a BEAC-pályát is, a drukkerek bokáig álltak a latyakban, azt figyelve, mire megy a Fradi az idény első edzőmeccsén a Statisztika ellen. Kétszer annyian lesték hóban, fagyban, mit tud az újonnan igazolt, Bernáth nevű kis balszélső, mint most a nyár esti langymelegben a szupernek kikiáltott csapatokat. Okosabb persze nem lett senki, de mindenki örült, hogy végre futball, végre játék, vörös orrú, szipogó emberek számolgatták boldogan, hogy már csak három hét, és indul a bajnokság.
Volt idő, amikor a futball nálunk is azt jelentette, ami a lényege: játékot, szórakoztatást. A felidézett kor a jelen megértéséhez is nélkülözhetetlen. Ha megnézzük a magyar futballra pénzt áldozó (a Dunába vizet hordó) urak életkorát, a többség akkortájt volt gyerek, tehát fogékony minden érdekesre, amikor ezrek toporogtak a hóban egy-egy edzőmeccsen. Ezt az érzelmi szálat képtelenség figyelmen kívül hagyni akkor, amikor arról beszélünk, miként támadhat valakinek az a botor ötlete, hogy milliókat bíz egy-egy futballklubra.
Mármint nálunk…
A legjobb példa Várszegi Gábor. Az MTK, majd a Fradi teljhatalmú ura az említett korosztályhoz tartozik, olyannyira, hogy a korszak másik őrületéhez, a beatzenéhez is köze volt, a mai ötvenesek előbb ismerhették meg őt a Gemini együttes basszusgitárosaként, mint elismert üzletemberként. Ez persze így természetes, akkoriban tizen-, huszonévesen az ember nem lehetett arról híres, hogy vállalkozik. Viszont amikor már megtehette, utat engedhetett az érzelmeinek is. Várszegi úr így érkezett meg 1994 nyarán az éppen a másodosztályban sínylődő MTK-hoz.
Körültekintően felépített stratégia birtokában tette. A terv öt esztendőre szólt, pontosan rögzítve, hogy egy-egy szezonban meddig kell eljutnia a csapatnak. Ellentételezéséül annak, hogy a körülményekre senkinek nem lehetett panasza a Hungária körúton, mindenre jutott pénz, amire kellett. A végcél bevallottan a Bajnokok Ligája volt, ám a futballisták a biztonság ellenére sem voltak képesek kitörni a honi szürkeségből.
És ezzel máris benne vagyunk a sűrűjében. Mert a magyar futballban minden a pénz körül forog. Többnyire azért, mert nincs. Ami önmagában nem teljesen igaz, hiszen százmilliók röpködnek a levegőben reggeltől estig, estétől reggelig, ám a milliók arra nem elegendők, hogy mindenki jól éljen, akinek csak egy fikarcnyi köze is van a labdarúgáshoz. Most hagyjuk, hogy kinek a munkája mennyit ér valósan, az MTK példájától is tekintsünk el, attól, hogy hiába a tőke, a nagy áttörés csak álom, csodálkozzunk inkább el azon, hogy azért mindig akad annyi pénz, amennyi működésben tarthatja a gépezetet.
Persze érzékeny az egyensúly, visszatérő bizonyíték rá a bajnokságra való nevezések időszaka. A Magyar Labdarúgóliga (MLL) alapszabályában vállalta, hogy gondoskodik a bajnokságok stabilitásáról. Kimondatott, hogy csak azok a csapatok indulhatnak el egy-egy idényben, amelyek megfelelően igazolják: nem lesz gondjuk a bajnoki év végéig, bírják majd az anyagi terheket. Ehhez képest a mostani rajt előtt, első olvasatban, valamennyi klub nevezését – hiánypótlás céljából – visszadobták. Második olvasatban már minden stimmelt, legalábbis papíron – vagy a liga jóindulatának köszönhetően. Mert az a (közel)múlt tapasztalata, hogy a tavaszi kezdet előtt több klub visszalép a bajnokságtól, csődöt jelent, az pedig általános, hogy a játékosoknak, az edzőknek, fűnek, fának, tehát mindenkinek tartoznak. Ami két dologra mindenképpen felhívja a figyelmet. Az egyik, hogy igencsak kétséges a rajt előtt beadott dokumentumok hitele (ne feledjük: az igazolás nem fél szezonra szól), a másik pedig, hogy azoknak, akik a klubokat irányítják, fogalmuk sincs a gazdálkodásról.
A klubok egyik napról a másikra élnek. Hol van pénzük, hol nincs, a helyzet hónapról hónapra változhat. A legnagyobb érték mindenütt a játékos, ezért aztán igyekeznek évekre szerződni velük, mondván, ha baj van, majd eladják őket. Szép gondolat, csak hát a lekötött futballista drága, a vetélytársak inkább megvárják, amíg lejár a megállapodás, és csak akkor tárgyalnak egyikkel-másikkal. Addig viszont fizetni kell nekik, és nem is keveset. Miközben a produkció eladhatatlan, s a néző egyre kevesebb, annyi tőke, annyi szakértelem nincs az irodák környékén, hogy a pénzt megforgassák, arról nem is beszélve, hogy a szerződési fegyelem csak álom. Az idény előtt papíron kötelezettséget vállaló partner akármikor bejelentheti, hogy kész, nem fizet. Aztán majd jön a bíróság. Valamikor, amikor sorra kerül az ügy.
És máris itt a csőd.
Vagy úgy, hogy anyagilag ellehetetlenül a klub, vagy úgy, hogy kiesik az adott osztályból. Ez utóbbira akad orvosság, olyan, ami jogilag támadhatatlan lehet, ám morálisan maga a mélypont. Klubvásárlás a neve. Gondolják csak el, játszik a csapat harmincvalahány mecscset egy bajnoki esztendő alatt, kiderül, alkalmatlan az adott osztályra, a tabella alapján tehát kiesik. Aztán a következő idényben mégis ugyanott folytatja, ahol megbukott, köszönhetően annak, hogy talált valakit, akinek van egy bennmaradt, ám csődbe ment csapata. Jogilag egyszerű a megoldás, az egyesületet működtető céget megveszi egy vállalkozó, majd a székhelyét áthelyezteti oda, ahová akarja.
A Vasas például tavaly kizárta önmagát a másodosztályból, a Budapest-bajnokságba száműzték, most mégis az NB I B-re készülhet. Jött egy Kecskeméten futballt üzemeltető úr, aki egyszerűen áttette a cég székhelyét a Fáy utcába, és most a kecskemétiek jogán, székhelyváltással jöhet el újra a Kánaán a Fáy utcában. Persze a Kecskemét sem volt rest, ők a bükiek jogán maradtak az osztályban. Az NB I-ből kiesett Dunaferr a Fót, a másodosztályban alkalmatlan Monor pedig a Diósgyőr közbejöttével csúfolta meg a sport talán legelemibb törvényét: a pályán elért eredmény szent.
Azt ne kérdezzék, hogy mi lesz a csődbe ment, kirabolt és hátrahagyott futballklubokkal, majd dönt róluk a jog meg az idő. Az adok-veszek arra is jó, hogy az egyik helyen alkalmatlan ügyvezető máshol újra szerencsét próbálhasson. Ha valaki veszi a fáradságot, hogy végigböngéssze, kik azok a vállalkozók, akik egy évtizede ott sündörögnek az öltözők környékén, az ötödik esztendő iratainak átlapozása után csak kevés új névvel találkozik majd. Olyan hírrel, hogy hol, mekkora csődtömeget hagyott hátra az illető, annál inkább.
Nem véletlen, hogy Kutasi Róbert, az NB I/B-s REAC klubigazgatója fölvetette, akkor lennének tiszták (vagy legalábbis tisztábbak) a viszonyok, ha a tönkrement cégek elöljárói két-három esztendeig nem vállalhatnának szerepet a futballban, s a lenullázott vállalkozások neve is letiltatna jó ideig. Így nem indulhatna például Vasas néven az egykori kecskeméti illetőségű futballklub, ami a nosztalgiát tekintve szomorú lenne, a történtek (sokan, sokféleképpen herdálták el a Fáy utcai vagyont) alapján viszont igazságos.
Egyébként magától értetődő, hogy aki egyik napról a másikra él, az képtelen a nagyvonalúságra. A példák látványosak, nézzük a Kispest-Honvéd esetét.
A télen tulajdonostársként megérkezett az egykori MLSZ-elnök, Kovács Attila. Hogy mit ígért, azt hagyjuk, azaz az első osztályban való bennmaradást azért rögzítsük. Azonnal szerződtetett tizenvalahány futballistát, mondván, hogy ők majd megmutatják. Nos, nem mutatták meg, a Kispest kiesett, Kovács Attila pedig kinyilatkoztatta, hogy nem hagyja cserben a társaságot, majd pedig – egészségi állapotára hivatkozva – kivált a tulajdonosi körből. Volt sorstársai ezzel együtt perre készülnek, mondván, különösen nagy vagyoni hátrányt okozott azzal, hogy a klubra nézve hátrányos feltételekkel hozta télen az új fiúkat, a régiek közül pedig elküldött néhányat. Megjegyzendő, Kispesten három tulajdonos volt akkoriban, maradt tehát kettő, akik most azzal érvelnek, hogy kényszerhelyzetben voltak. Kellett Kovács Attila pénze, el kellett hát fogadniuk, hogy ő lesz az úr a háznál.
A bíróság még hagyján, de néhány hete mindazok, akiknek Kovács úr tartozik, az egyik éjjel megjelentek a háza előtt… Íme, egy spontán állampolgári kezdeményezés – magyar módra. A folytatás sem akármilyen, a volt tulaj behívta a házába hívatlan látogatóit, és mint hírlik, jól elbeszélgettek. Lelkük rajta.
A kispestiek mással is bizonyítékot szolgáltatnak a magyar módira. A tulajdonosok (emlékeznek, ketten maradtak) a napokban bejelentették, hogy az új bajnokságban Budapesti Honvéd néven indul a csapat… Igen, ilyen már volt. Egészen addig, amíg nagy csinnadrattával be nem jelentették, hogy a kispesti kötődés szent, meg a múlt, a tradíciók. Most arról beszélnek, hogy a klubot az egész világ Budapesti Honvéd néven ismerte (Bozsik, Puskás, Tichy és Détári jóvoltából, tehát a múlt miatt), ha már mindent elölről kell kezdeni a másodosztályban, jobb visszatérni a gyökerekhez. Szép gondolat. Nyilván csak a szív sugallja, nincs hozzá köze annak, hogy a kerületi önkormányzat nem nagyon akar pénzt adni a futballra, arról nem beszélve, hogy ha Kispest-Honvéd maradna a cég, a rendezetlen tulajdonviszonyok gátjai lehetnének a másodosztályban való indulásnak (is).
A Kispest-Honvéd annak idején a Budapesti Honvéd SE-ből vált ki, most tehát újra fölvette a kapcsolatot az anyaegyesülettel, a névhasználat erejéig mindenképpen. A BHSE sikeres társaság (világ- és olimpiai bajnokok sora vívásban, öttusában, kajak-kenuban), érthető tehát a közeledés. Az pedig gyanakvásom számlájára írható, hogy miután azt suttogják, a Honvédelmi Minisztérium nem kívánja a jövőben támogatni a BHSE-t, a futballvezérek talán azt gondolják, most ők jöhetnek…
Ez persze csak feltételezés, tény viszont, hogy korábban, amikor az anyagi gondok általánossá váltak, már gondoltak arra: visszatérnek a BHSE kebelébe. A szándék elutasításra talált, egy jól vezetett klub ugyan miért vállalna egy produkálni képtelen csődtömeget?
A példa azt (is) igazolja, hogy hiába a nagy önállóság, a magyar futballban még mindig (majdnem) mindenki fölülről (állam, liga, szövetség, nagyvállalat) várja a megoldást. A képlet egyszerű: adják ide a pénzt, és mi majd elköltjük… Nekünk járnak a milliók, mert a magyar ember nem lehet meg futball nélkül, mi vagyunk a szakemberek, mi tudjuk, mire mennyi kell, beleszólás nincs, elvégre önállók vagyunk meg profik is.
Nos, a labdarúgás valóban népi játék nálunk, de én még olyan, a futballban nem érdekelt honfitársammal nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy pro-
fizmust akar mindenáron. A drukker a játékra esküszik, azt tartja, a hét vége arra (is) való, hogy meccsre menjen.
Normális esetben, valós gazdasági körülmények között a csőd nem szégyen. Demján Sándor ligaelnök többször utalt rá: arra jó, hogy tiszta viszonyokat teremtsen, kizárja az alkalmatlanokat. A bajok akkor kezdődnek, amikor az üzletembernek fogalma sincs arról, hogyan jöjjön ki a krachból, amikor nem áll több lábon, amikor képtelen távlatokban gondolkodni. Demján úrral képtelenség vitatkozni, amit ő nem tud az üzletről, azt nem is érdemes tudni, a gond csak az, hogy magától értetődően más léptékben gondolkozik, mint azok, akikkel együtt kénytelen szorgoskodni a magyar futballban. Mert a vállalkozások adásvétele, a székhelyáthelyezések, vagy a pénzt ígérő percemberkék megváltóként való fogadása más szféra, mint amelyben ő él.
Amikor Demján Sándor beszállt a futballba, jött vele igazgatónak Muszbek Mihály. Ők ketten emberemlékezet óta együtt dolgoznak, magától értetődő volt, hogy a ligát is együtt virágoztatják föl. Muszbek úr azóta föladta, ami számomra mindenképpen jelzés. Főként, mert a legtöbb gondja azzal volt, hogy akár értették, akár nem a vázolt koncepciót, rendre a fejéhez vágták: kívülről jött, nem ért a futballhoz. A gazdasághoz viszont azok nem konyítanak, akik támadták őt – mondom én –, így jól el lehettek volna sokáig. Hogy nem így történt, abban nyilván szerepet játszott a már említett alapállás, mely szerint ide a pénzt, és csönd…
Várszegi úrnál ott tartottunk, hogy az MTK nem ért célba az ötesztendős határidő alatt. A csapattal itthon nem volt gond, eljutott a csúcsra (bajnoki cím, kupagyőzelem), ám amikor átlépte a határt, kiderült, kevés, amit tud. Ráadásul, nem volt értékelhető nézőszám a Hungária körúton, Várszegi úr pedig okkal vallja, hogy a futballnak ott van igazán értéke, ahol komoly az érdeklődés. Nos, ebből a szempontból itthon egyértelműen a Fradi az éllovas, arról nem is beszélve, hogy a csapat arra is alkalmasnak látszott, hogy megvalósítsa Várszegi Gábor másik álmát, a Bajnokok Ligája-szereplést.
Amíg az MTK-nál az érzelmeké, a Ferencvárosnál egyértelműen az üzleti szempontoké lehetett nála a főszerep. Hogy a Fradi és az MTK össze sem hasonlítható az érdeklődés mentén, bizonyították már a szerződéskötés körülményei is. Amikor két esztendeje Várszegi Gábor cége, a Fotex nyolcvanszázalékos részesedést szerzett az Üllői úti vállalkozásban, az ügylettel tele voltak a lapok, beszámolt róla a rádió, a televízió, igaz, a részletekről semmi sem szivárgott ki. A 2,4 milliárdos megállapodás aláírását egyhangú szavazással szentesítette a közgyűlés, a vállalkozás pedig egyre csak erősödött, a Ferencvárosnak lett internetes honlapja, televíziója, bankkártyát adtak ki meg hetilapot, mi több, piacra dobták a Fradi sört. Időközben a Westel és a MKB is beszállt a támogatók közé, Várszegi úr – miközben a Fotex részesedése a tőkeemelés jóvoltából csaknem száz százalékra nőtt – már azon törte a fejét, hogy a céget bevezeti a tőzsdére. Csak a futball nem akart beállni a sorba, tavaly a Zalaegerszeg, az idén pedig az MTK bajnoki címe hátráltatta a nagyra törő tervek megvalósítását.
Pedig Várszegi Gábor mindent megtett, hogy ne legyen gond a pályán. Amikor például az MTK-nál Egervári Sándor lett az edző, s volt csapata, a Dunaferr szétesett, a játékosok követték volna mesterüket, ám az üzletember kedvezőbb ajánlattal elérte, hogy a futballisták az Üllői útra költözzenek. Ne gondoljon senki kényszerre, arra nem volt szükség, hiszen más és más jogi formában, de mindkét csapatot ő jegyezte. Megtehette tehát, hogy ferencvárosi első emberként igent mondjon annak a szerződtetésére, akivel MTK-s tulajdonosként sajnálattal közölte, nincs rá szükség.
Aztán jött 2003. május 30., az Üllői úti botrány (a drukkerek a saját játékosaikat verték, leütötték az ellenfél edzőjét), Várszegi pedig kapott hideget-meleget. A szurkolói gyalázkodás nem ismert határokat, ő pedig a folyamatos atrocitások miatt úgy döntött, hogy a Fotex kiszáll tulajdonosként, csak üzleti partner marad.
A sors mintha igazságot szolgáltatna, mert a bajnok MTK ugyan nem szenvedett hiányt semmiben, de azért mégiscsak szegény rokon volt – lásd: igazolások. Egervári Sándor abból főzött, amije volt, de csapat volt a csapata, így nem véletlen, hogy bajnok lett.
Furcsa fintora a sorsnak, hogy hiába a váltás, most mégis az MTK-nak van lehetősége a Bajnokok Ligájára. Ugyanakkor, mintha Várszegi Gábornak már nem lenne annyira fontos az Európába való betörés, hiszen eladta a Hungária körúti tulajdonrészét. Igaz, mindössze egyetlenegy forintért, ami az üzlet jelképes voltát jelzi, ám annak, hogy nem jegyzi az MTK-t és kihátrál a Fradiból, lehet olyan olvasata is, hogy elege van a futballból. Ez még akkor is igaz lehet, ha a kettős szerepvállalás fölszámolására az európai szövetség szabályai is rákényszerítik: ugyanabban a kupában nem lehet egy embernek több csapatnál érdekeltsége. Márpedig a jelen állás szerint a Ferencváros az UEFA-kupában indulhat, ott, ahol az MTK is folytathatja majd, ha esetleg nem jut túl a Bajnokok Ligája selejtezőjén.
Kérdés persze, hogy az európai szabályokra olyannyira kényes futballiga miért engedte eddig is, hogy két klubnál vállaljon szerepet a Fotex-vezér. Nos, a szervezet kényszerhelyzetben van, hiába léteznek nagyra törő, gazdasági szempontok alapján, precízen kidolgozott elképzelései arról, milyen is a virágzó profi futball, nem vállalkozhat arra, hogy betűről betűre betartassa a szabályokat, mert ha megteszi, fönnáll a veszélye annak, hogy egyszerűen nem lesz ember, aki akár egyetlenegy forintot is áldoz nálunk a labdarúgásra. A magyar üzletember ugyanis pontosan olyan, mint a magyar futball: a mának él. Leginkább azt szeretné, hogy ha a reggel nyolckor befektetett egy forintjáért nyolc óra tízkor már ötöt vághatna zsebre. A klubok és a vállalkozók megérdemlik egymást.
A liga tehát rendre kénytelen megalkudni. Pedig papíron egyszerű minden, hiszen vannak szabályok. Nevezéskor ott a határidő, a józan ész azt sugallná, hogy amelyik futballvállalkozás nem produkálja a szükséges garanciákat, azt ne engedjék indulni a bajnokságban, ám ilyesmire még nem volt példa. Az a jellemző, hogy mindig éppen annyi haladékot kapnak az érdekeltek, amennyire szükségük van a papírok előteremtésére. Jellemző a Ferencváros esete. A klub rendre megpróbálja elérni, hogy a marketingjogokat önállóan értékesítse, azaz állam lehessen az államban, pedig az alapszabály egyértelműen rögzíti a ligatagok közösségét. De, hátha… Annyi igaza van a Fradinak, hogy a csapatra többen kíváncsiak az országban, mint a többi gárdára együttvéve, meg az is őket menti, hogy a liga döntéseit az empátia vezeti. Igaz, néha váratlanul nagyon bekeményít a testület, hogy aztán később szintén nagy hirtelen oldja a feszültséget. Mint például a Fradi-pálya bezárásakor. Elsőre fél esztendő, a fellebbezés után három mérkőzés a klub büntetése a május végi botrány miatt, a különbség attól függetlenül feltűnő, hogy még sokáig elvitatkozgatnak azon: az első vagy a másodfok által figyelembe vett normák helyesek-e.
A félelem, hogy lassan-lassan nem akad majd vállalkozó, aki befektet a játékba, jogos. Elsősorban a pénzt hozók életkora miatt. Akik még mindig szívesen sündörögnek az öltözők környékén, többnyire akkor szerettek bele a játékba, amikor még létezett. Alberten, Farkason, Göröcsön, Benén, Törőcsiken, Nyilasin és a korosztályuk legjobbjain nőttek föl, az emlékek, az érzelmek azoknál is főszerepet játszanak, akiknek tulajdonképpen édesmindegy, hol igyekeznek ügyeskedéssel pénzhez jutni. Az utánuk következők, tehát napjaink húsz-harminc évesei között már jóval kevesebben vannak azok, akik az itthoniak miatt lettek szerelmesei a játéknak, nekik csak az lehetne a vonzerő, ha a magyar futball kedvező befektetési lehetőségeket kínálna. Ilyesmiről azonban szó sincs. És ahogy telnek-múlnak az esztendők, az esély is egyre kevesebb rá.
Ez így természetes. Nem lehet másképpen, már csak azért sem, mert a magyar futball a második világháború óta folyamatosan hazugságban él. A múlt század negyvenes éveinek végén államosították a labdarúgást, a hatalom előbb a szakszervezetekhez, majd a különféle nagyvállalatokhoz csapta a klubokat, szigorúan kimondva, hogy nálunk mindenki amatőr. Amiről persze szó sem volt, nem is lehetett, de hát más a politika és más a valóság. A játékos megrántotta a vállát, neki az volt a legfontosabb, hogy havonta mehetett a pénztárhoz, nem sokat törődött azzal, mi a hivatalos lózung. A közönséget sem érdekelték a szavak, elvégre a produkció (akkor még) profi volt. Igen ám, de az a közeg, amelyben a kétszínűség az úr, nem viheti sokra akkor sem, ha a szereplők tisztában vannak azzal, hogy más a szó, és más a tett.
Amikor később, már a nyolcvanas években az lett a jelszó, hogy „tegyük ki az asztalra az asztal alatti pénzeket”, volt, ahol megtették, és volt, ahol nem. A többség hol megtette, hol nem, attól függően, mit diktált a napi érdek. Az ügyeskedés, a simli, ha megszokottá válik, beeszi magát a zsigerekbe, kiirtásához kevés egy-két látványos döntés, még az sem segít, ha kikiáltják a profizmust. A hivatásos labdarúgásnak is léteznek írott és íratlan normái, az üzlet szabadságát csak ott értelmezik úgy, hogy mindent szabad, ahol a szereplőknek alapvetően fogalmuk sincs arról, hogy mi is az a piac. Talán nem is kíváncsiak rá. Azt szajkózzák, hogy a pénz az úr, ami értelmezésükben az ő pénzük hatalmát jelenti. És azt az alig titkolt szándékot, hogy még többet vágjanak zsebre. Az alapállás logikus, érthető, mondhatni emberi, csak éppen száműzendő onnan, ahol tudják, hogy a befektetések megtérüléséhez idő kell.
Ahol a jövő van szem előtt, ott nélkülözhetetlenek a tiszta viszonyok, az egyértelmű, tűzzel-vassal betartatott normák. Legyen szó akár bajnoki nevezésről, akár gazdálkodásról. A kiskapuk bezárva. Világos, csak egyféleképpen értelmezhető szabályok kellenek, amelyek mindenkire egyformán érvényesek. Csak így érhető el, hogy az esztendők során kitisztuljon a kép, és a piac – ha majd létezik és valóságos lesz – valóban arról döntsön, hogy ki életképes, és ki nem az. Lehet, hogy akkorra Hetefejércse, Nagybakónak, Benk, vagy éppen Vidornyaszőlős – ütök rá találomra a térképre – lesz a magyar futball központja Magyarországon, és nem azok a települések, amelyek ma jegyeznek első és másodosztályú klubokat, az újak viszont valódi profizmussal szolgálhatnak majd, és nem kinevezettel, mint a mostaniak.
Mondhat akárki akármit, a futball ma Magyarországon nem üzlet, mutassanak nekem egyetlenegy pénzembert, aki általa jutott egyről a kettőre. Még a játékosok járnak a legjobban, hiszen vállalkozóként számláznak. (Plusz áfa.) Más kérdés – de jellemző –, hogy a nemzetközi szövetség kifejezetten tiltja ezt a módszert, amire persze fittyet hány nálunk mindenki. Egyelőre. Jön ugyanis az Európai Unió, s ott szigorúbban veszik majd az álszerződéseket. Ha minden igaz, a sporttörvény már eszerint módosul nálunk. A Hivatásos Labdarúgók Szervezetének (HLSZ) főtitkára, Horváth Gábor úgy véli, ha a futballcégek alkalmazottként fogják fizetni a futballistákat, nyilván jóval kevesebbet keresnek majd. Ráadásul különféle kötelező járulékok miatt a klubok újra hatalmas köztartozásokat halmozhatnak föl.
Jön tehát a csőd csődje, ha létezik ilyesmi egyáltalán.
Van azért egy szféra, amelyben a magyar futball a legeslegjobb a világon, s ez a válságkezelés. Egyszerűen nem vallja be senki, hogy itt a vég. Létezik-e ennél kényelmesebb megoldás? Azt pedig vegyük természetesnek, hogy nagyvonalúan számolva kétezren kíváncsiak nálunk a bajnokra meg a kupagyőztesre.
Mert a labda kezelése manapság végképp nem a mi műfajunk.
szenteste
Halálos karambol szenteste, teljesen útzár az érintett szakaszon
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!