Megszállás amerikai módra

Lassan megszokottá válik, hogy Irakban amerikai katonákat gyilkolnak meg, maga Tommy Franks tábornok számolt be arról, hogy naponta 10-25 támadás éri a megszálló csapatokat. Huszein legyőzött országában eljött a mesterlövészek és a bombagyárosok ideje. Amint az előre is sejthető volt, gőzerővel beindult a helyi ellenállás. Jóllehet a világsajtóból nem mindig derül ki, de egy percig sem kétséges, hogy ezt a háborút az amerikaiak nem nyerhetik meg.

A gerilla-hadviselés természetéből fakadóan immáron nem elegendő a nyomasztó amerikai katonai, technikai fölény. Az iraki ellenállás legfeljebb magát számolhatná fel, a világ első számú hadseregének a kényszerű eseménykövetésre kell berendezkednie. Miután Washington hosszú, több évtizedes megszállást tervez Irakban, vélhetően egyre több fejtörést okoz majd a helyi ellenállás. Az amerikai katonák elleni merényletek mindössze a folyamat kezdetét jelzik. Jelenleg a tűzszünet sem valószínű, nemhogy a harci cselekmények lezárása. A legyőzött, de továbbra is tevékeny iraki fegyveresek esélyeit növeli, hogy hazai terepen harcolnak, számíthatnak a lakosság támogatására, rajtaütéseik kiszámíthatatlanok, emberi és technikai tartalékaik sem lebecsülendők. Aligha véletlen, hogy Bush elnök mindmáig nem jelentette be a háború végét. Az új katonapolitikai doktrína további sorsa részben az iraki eseményektől is függ, hiszen amíg a szabotázsakciók és a merényletek mindennaposak a Tigris partján, bajosan lehet újabb országokat részesíteni az amerikai demokrácia áldásaiból. Amerika meglehetősen gyakorlatlan megszálló, katonái kevés gyakorlatot szereztek az utcai hadviselésben. Az elkövetkező hetek-hónapok nem sok jóval biztatnak Irakban, de hasonló a helyzet Afganisztánban is, ahol Hamid Karzai államfő hatalma voltaképpen Kabul határán sem terjed túl.

Az amerikai megszállás nem olcsó mulatság, s bár a tervek szerint az új iraki vezetés a kőolajkincsből fedezi majd a költségeket, az amerikai adófizetők dollárjaiból is finanszírozzák az újjáépítést. Ma még senki sem tudja, mennyi időre elegendő az amerikai vezetés bizalmi tőkéje, az viszont biztos, hogy a hazafias nekibuzdulás idővel lecsillapszik majd. Az idők végezetéig nem lehet háborús eufóriában tartani az embereket, újraválasztása esetén Bushnak is számot kell vetnie a megváltozott helyzettel. Ugyanakkor felmérhetetlen, hogy a jelenlegi amerikai vezetés képes-e paradigmaváltásra. Félő, hogy képtelenek a rendteremtésre, a győztes háború utáni iraki és afganisztáni fiaskó alapján úgy tűnik, a háborúkat könnyedén megnyerik, de a békét mindenütt elveszítik. A vietnami kudarc, az elhúzódó hadviselés emléke ma is eleven a tengerentúlon – könnyen meglehet, hogy az erőpolitika hamarosan visszájára fordul, és magához téríti a szebb napokat is látott amerikai nemzetet.