MI A MAGYAR?

Miskolcnak tájékán a parasztlakodalmak sajátságos vígsággal szoktak tartatni. Midőn a kérő elmegy a leányt megkérni, először is friss vizet kér, és ha a korsó, mely rendesen az asztal lábánál áll, nincs tele, vagy a víz nem jó hideg, gyakran elég ok, hogy a leány még azon télen pártában maradjon.
(…) Lakodalom közben szokott megesni a csíkfogás; midőn tudniillik valaki magát leissza és garázdálkodik, megfogják, és a jeges kapitány-vízbe mártják.
(…) A tánc rendesen magyar, melynek Berzsenyi szerint „titkos törvényét mesterség nem szedi rendbe, csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt”. Az ugrás-, ujjongás-, tapsolás-, sarkantyúpengetésnek, mellyel a dalt szintén kiverik, s a csizmaszárverésnek vége-hossza nincs. A kedv oly alakban adja ki magát, minő neki tetszik, milyet a pillanati ötlet tanácsol. „Húzzad, cigány, disznót adok. Nem túrja ki a házadot”, ezt szokták a cigánynak kiáltani, s ilyenkor ritkán marad el a „három tánc”. Az ifjúság csapongó kedve a már bortól kissé fölhevült öregeket visszavarázsolja a múlt időbe, s ekkor aztán a fiatalság nekik nem egész tűzzel táncol, s nem rakja oly jól ki, mint ők fiatalkorukban. Gyakran megesik, hogy az öregek maguk is táncra kerekednek, mit sem hajtván Anakreón azon mondására: „Szeretem a víg kedvű öreget, szeretem a táncoló ifjat; de a táncoló öreg csak hajára nézve öreg, eszére pedig fiatal.” Magam láttam egy ily öreget, ki azt mondá egy fiatalnak: „nem jól táncolsz, öcsém, nem úgy jártuk mi azt fiatalkorunkban, így kell járni.” Ekkor elkezdett táncolni, s mikor csizmája szárát meg akarta ütni, a padkához támaszkodott, és úgy verte meg. A lélek kész volt, de a test erőtelen.
(…) Lakodalom vége felé gyakran összetörik a cigány bőgőjét és hegedűjét. Falusi lakodalomban sajátságos látni a dudást, ki, mikor már melegszik füle töve, hanggal is énekli, amit dudáján fú. Lakodalom vége felé igen gyakran belészúrják a kés-villát a dudába, vagy pedig késsel hasítják ki, s akkor azon vitatkoznak, ki a jobb dudás, Vak Miksa-e, vagy pedig Sipos Jancsi. – Inni rendszerint kancsóból szokták a bort, melynek száját gyakran elharapdálják, sőt némelyik legény fogával az üvegpoharat is összerágja. Mily szépen, fülmulattatólag recseg, csikorog ilyenkor az üveg, csak annak lehet róla fogalma, ki tulajdon szemeivel látta.
(…) Lakodalmi szokások egyike a „kakasnyakvágás”, mely következőleg esik meg: egy kakast megfognak, szárnyát, hogy el ne repülhessen, összekötik, aztán orra lyukán keresztül vékony szalagot húznak, a kettős szalag végét egy ember tartja, s a kakast maga előtt hajtja. Többen különféle álarcba öltöznek, s valamennyinek nagy karikás van a kezében. Két ember veres ruhába töröknek van öltözve, fején török turbán, kezében kivont éles kard. Ezek mindig a kakas után mennek. (…) Mihelyt a templomtól kissé eltávoztak, ráhúzzák a cigányok, pattognak a karikással, s különféle dévaj verseket mondanak. Akár esik útba, akár nem, a főbb tisztviselőket, mint: alispán, szolgabíró, város bírája, és más előkelőbb embereket útba ejtenek, s verssel megköszöntik. A járkálás sokszor három óráig is tart, s a menyasszonynak legtöbbet kell szenvedni, mert nyáriasan van öltözve, karja mezítelen, s így néha annyira átfázik, hogy szinte halálos betegségbe esik. Elvégre hazaérvén, a törvényszék összeül, a kakast elébe állítják, s a vádló is rögtön előáll. Legterhelőbb vád az, hogy a kakas anyjával s leányaival szerelmeteskedett, és hogy sok feleséget tart. A törvényszék fontolóra vevén a bűn nagyságát, tekintvén azt is, hogyha az büntetlen maradna, mint példa, igen veszedelmes következtetéseket vonna maga után, s a törvény tekintete, mely a sokfeleség-tartást tiltja, végképp lesüllyedne. Azért is a törvények értelmében, másoknak rettentő példájára, a kakas fejére a halálos ítélet kimondatik, és nyomban végrehajtatni rendeltetik. Ekkor a szalagnál fogva a kakas nyakát meghúzzák, s az egyik török az éles karddal fejét elcsapja. Ezután a vőlegénynek tudtul adják, hogy e példából vegyen magának tanulságot; mert minden, aki több feleséget tart, így jár.
(Részlet Réső Ensel Sándor: Magyarországi népszokások című könyvéből)