MI A MAGYAR?

Ezerkilencszázharmincnégy október huszonnegyedikét írtuk, s az óra ötöt ütött, amikor a csucsai kastély egykori kisasszonyának szíve örökre megpihent. Tizenhat évvel halála előtt látta utoljára Boncza Bertuka a csucsai kastélyt, a vadaskertet, parkot. Akkor nem sejtette, hogy elutazására néhány hónap múlva a kastélydomb körül lerongyolt, elkeseredett székely katonák fogják felvenni egyenlőtlen küzdelmeiket a Kissebes felől támadó románokkal, s hogy e harcokban a környék csőcseléke mindent kifoszt a szülői portán. Szőke fején özvegyi fátylat lengetett a szél Budapesten, amikor 1919 elején Csucsa sorsa beteljesedett: román uralom alá tiportatott.
A Nagyváradon át Budapest felé húzó ellenséges hadsereg zömét még annak a kerek, donjonszerű kastélybástyának lőrésszeme figyelte riadtan, amely az épület keleti szárnyára szögellt. Ez a bástya látta egy napon, hogy a román fegyverek árnyékában haladó civil kíséretből kiválik egy zömök, éles kék tekintetű úr, Goga Oktavián. (…)
Ami román vonatkozású emléket, műtárgyat csak fel tudtak hajtani, ide hozták. Felette büszkék voltak többek között Varga Katalinnak, egy reformkorszakbeli erdélyi magyar nemesasszonynak íróasztalára. (Ez a Varga Katalin volt az, aki a Zalatna vidéki román jobbágyság érdekében mindenét feláldozta, nem annyira a románság, mint inkább a jobbágyság iránt érzett rokonszenvéből, s akit Saguna nagyszebeni román püspök és az osztrák katonai hatóságok tüntettek el Gyulafehérvár kazamatáiban jóval 1848 előtt.) Jutott végül is idővel szobrokból a parknak is: Erdélyben talált római leletek, szobrok, márványfeliratok.
Aki a régi Csucsát az újjal összehasonlíthatta, reá sem ismert a régire. Egyet azonban Goga sem a csucsai kastélyban, sem önmagában nem tudott megváltoztatni. Ady szelleme, ha tépetten, módosultan is, őrizte Csucsát és Csucsáról nemegyszer az erdélyi magyarság ügyeit. (…)
Goga Oktavián különös keveréke volt annak az erdélyi románnak, aki, ha akarta, sem tudta magából kitépni tudat alatti alacsonyabbrendűségi érzetét a magyar kultúrával szemben. Pályafutásán számtalanszor ütközött össze benne a szélsőséges jobboldali román nacionalista ezzel a „Minderwertigkeitsgefühl”-lel. Azt hiszem, életének legboldogabb órája lett volna, ha túlzó nacionalizmusát, melynek hajtóerejéből a gyors anyagi és hatalmi érvényesülés tipikus román gőze sem hiányzott, valami ördögi csoda következtében egy nevezőre hozhatta volna azzal, hogy a kultúrában fölényes magyarság is elismerje őt. Ezért fordította Madáchot, Petőfit lelkesen, ezért vette tudomásul többek között 1921-ben a második erdélyi református püspökség megalakulását, amelynek létjogát a későbbi kormányok kétségbe vonták, ezért igyekezett pártja, a Néppárt és a Magyar Párt között együttműködést létrehozni annak idején, és ezért mondotta egyik csucsai látogatásom alkalmával, amikor a kisantant még fennállt, de Csehszlovákia eresztékeiben ropogott, s ő nemrégiben érkezett Berlinből:
– Önök meg fogják kapni Pozsonyt és Kassát, meg is illeti önöket.
Ránéztem. Nem akartam hinni füleimnek.
Goga eltalálta, hogy magyar lélekben ilyen kijelentés megindítja a logikai következtetés további folyamatát. Mosollyal vágott eléje, hogy valami kényelmetlen kérdést ne intézzek hozzá:
– No igen. Kassát és Pozsonyt én könnyen adhatom önöknek. De Váradot, Aradot, Szatmárt soha.
Tabéry Géza: A kastély minisztere (Részlet)