Miniszterre várva

Egy hete már, hogy Szepesi Mihály gazda reggelenként kiteszi fehér kempingszékét a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium előtti placcra, az árkádok alá. Mögötte szolid transzparensek között iskolazöld táblára, cirkalmas betűkkel írt krétasor: Meghallgat, miniszter úr?

Múlt hét szerdán, a sajátos demonstráció harmadik napján a szakminiszter az egyik főosztályvezetőjét kiküldte egy rövid beszélgetésre.
– Amúgy kedves volt a tisztviselő, mondta a magáét, szép, bakafántos szakkifejezésekkel spékelte a mondókáját – kommentálta a tiltakozó gazda az első hivatalos fogadtatásokat. Szavaiból kiveszem: nem mintha nem lenne tennivalója a gazdaságban, de ott a család, a három felnőtt gyermek, a megértő feleség, akik helytállnak addig, míg Szepesi gazda itt ül. Hogy meddig is? Akár harminc napig is, reggel nyolctól délután négyig, hogy igazodjon a hivatal munkarendjéhez.
Szepesi gazda Dormánd–Bencsik-tanyán létesített mintagazdaságot 1995-ben, amikor az akkori kormány szinte erőszakkal tukmálta a tejtermelőkre a kedvezményes hitelt, hogy legyen fejlesztés, nőjön és nemesedjen a szarvasmarha-állomány, legyenek a tejestartályok EU-konform módon termelt tejjel tele. A gazdák teljesítették is a hitelszerződés rájuk vonatkozó passzusait, fejlesztettek, s végül extratejet fejtek. Kapnak is literéért öt forint húsz fillér pluszt. Némi szépséghiba, hogy a Tej Terméktanács legújabb kontraktusa szerint ugyanők, a termelők már öt forint öt fillért pottyantanak az integrációs alap kalapjába, így csak futó vendég a gazdáknál a minőségi tej díja. – De ezt még le lehetne nyelni, önmérséklet is van a világon, csak nem akkora, amekkorát a kormány kér – mondja a gazda, hozzátéve: elvárják tőlük, hogy a jelenlegi 100 millió literes tejfelesleg kezelésére minden termelő fogja vissza magát öt százalékkal, ugyanakkor az import korlátozása senkinek nem jut eszébe; pedig külhonból csordogál be a nagyrészt multinacionális tejfeldolgozóknak az alapanyag.
– Bezzeg a franciák, amikor besokalltak a magyar libamájtól, leállították az importot, a hortobágyi lúdtartók meg dózerral egyengették laposra a jobb sorsra érdemes szárnyasokat, mielőtt elégették volna őket – emlegeti fel Szepesi gazda. – A minisztérium főosztályvezetője arra a kérdésre, hogy mi miért nem tudjuk meghúzni az importkorlátozó vastag vonalat, kissé hebegve magyarázta, hogy ezek ennél kozmikusabb, tárcaközi dolgok, a külkereskedelemre, meg a külügyre, meg mit tudom én még mire tartoznak – eleveníti fel a találkozásukat a gazda.
Szepesi Mihály szerint sehol máshol a világon nem fordulhat elő, hogy az exportált tejet (literenként 50 Ft exporttámogatással) kiviszik, feldolgozzák, a semmire sem jó, sőt veszélyes hulladéknak számító tejsavót aztán visszahozzák, majd szépen felcímkézve „reggeli italként” odareklámozzák a gyerekeinknek ezt a „színezett löttyöt” száz forint körüli áron.
Az sem jellemző nemzetközi gyakorlat, hogy a gazdák bár vagy hét-nyolc-féle szervezetnek (Tej Terméktanács, Agrárkamara, állattenyésztési felügyelőség, gazdakörök stb.) tagjai kötelezően vagy szükségből, egyik sem vállalja fel az érdek-képviseleti szerepet. Sőt, szinte kikéri magának. De milyen érdekképviselet is az olyan, amelyben együtt ülnek a termelők és a feldolgozók, s amelynek a vezetője maga is egy multinacionális nagyvállalat első embere?
Vagy ott a sertéságazat. Vajon miért tudja például a gazdaságos áruházlánc pár száz forintért adni a karajt? Nagyon egyszerű: a nyugat-európai országokban négy évig lehet lefagyasztani a disznóhúst, nálunk akár hat esztendeig is őrizgethetik a hűtőházak – magyarázza el a trükköt Szepesi gazda. Mit tesz tehát az EU-beli multikondás vállalkozó? Négy év után, amikor ott már szavatosságát vesztette a húsnemű, ahelyett, hogy a hetvenforintnyi kilogrammonkénti költségért megsemmisítené, inkább áthozza hozzánk, aztán mi megvesszük akciósan a „döghúst”.
Mit is akar Szepesi gazda? Persze, beszélni a miniszterrel. Ő már bizonyította: ért a mezőgazdasághoz. (A miniszter pedig? A tiltakozó gazda csak sejtethető ízességgel jellemezte azt a szakértelmet, amely a „túltermeléstől” ellehetetlenülőknek a haltenyésztést ajánlja alternatívaként. Mert hogy a pontnyak is van teje, de azt fejje meg az, akinek nincs jobb dolga.)
Szepesi Mihálynak több ipari szakmája is van; azért lett belőle gazda, mert hitt az ígéretekben: abban, hogy családjával becsületes munkával, nehéz hitelek árán, de úgy meg tudnak élni, hogy ezzel a nemzet gazdaságának is jót tesznek. Ma már beéri azzal, ha visszaállítják legalább az 1995-ös életszínvonalát, ha egy liter kiváló minőségű tej árát nem csökkentik le annyira, hogy neki csak negyvenhat forint marad belőle szemben az eddigi hetvenkettővel; vagy pedig az állam vállalja át a pár éve ráerőszakolt hitel hátralévő törlesztőrészleteit, adjon neki kártérítést, s cserében megígéri: tíz évig nem megy tehén közelébe.
De tudja, nem sok az esélye. Mint mondja, ez az ország, amelyik mindig is Európában volt, már úton van az EU-ba. Az EU pedig csak látszólag azonos a földrajzi és kulturális alapon behatárolható kontinenssel. Valójában csak egy rövidítés.
Hát ez meg már elkezdődött. Mármint az út is, meg a rövidítés is.