Nem ütni vissza

„Azt mondja a rádió
– mikor szeretni volna jó –
mindenkit meghatározó
a génikus agresszió”

Jezovics ámulva hallgatta a rádiót, amely valóban azt bizonygatta, öröklötten agresszívek, erőszakosak, durva-lelkűek – talán és magyarán – állatiak vagyunk.
Ámult, de maga is hajlott arra a megállapításra, hogy az ember – á la biológia – állat. Miért is ne lenne? Belőlük vagyunk, mint vérből a vér, szagból a szag, húsból a hús – elképzelhető, hogy ebből nincs kiút.
Bár a tudós rádió azt is elemezte, eme agressziónk a neveléstől is függ, a korai „ráhatásoktól”, magától az agyi oxigénfelvételtől, s idővel finom elegyétől a környezetnek, kiből mily vad ember válik. (Egyébként Kosztolányi mondá, igyekezzünk minden idegen szót megmagyarítani –, szívesen venném, ha javaslatokat küldenének bájos olvasóim.)
Jezovics hamar megszerette a szocializmust. Mármint a helyit, a gyermekkorit, szerencsére származása és ellenségei sem engedték, hogy közelébe férkőzhessen, bár a körítés őt magát is visszariasztotta.
Végleg eldőlt azonban benne az „ütő”, nem akar ezekkel leállni, paktálni, szórakozni, dalolászni sem.
Pedig igazándiból az úgynevezett kapitalizmust utálta. Jó polgári családban nevelkedvén, idegenül nézte azt a kedvesen úri módot, amiben szülei és rokonai éltek, mélának, talán kissé modornak, bánatosnak tartotta, persze ma mennyire visszakívánkozik, midőn a mai úriatlan, modortalan, vad-kapitális, szocialista kapitalizmust megérte.
Ám akkor valahogy, még későbbi ifjúságában is, Olaszországban vagy Frankhonban, nyavalygósnak, tévetegnek, álszentnek vélte megismerni azt a társadalmi berendezkedést, mely a könyörtelen piaci törvények letipró hatalmán alapul – és alapult. Megrázkódott arra a gondolatra, hogy álságos világban kelletik majd élnie, melyben túlságos lesz az udvariaskodás és rengeteg a belső agresszió. Utóbb, ma már, ez a veszély nem fenyegeti, az elharácsolt javak szocialista mesterei kiölték belőle az utolsó vágyat is a polgárinak is mondható kapitalista rendből. Leginkább, talán mint kezdetben is, anarchiára hajlott hajlott korára.
Azonban ma is érzékeli azt a pillanatot, melyben végleg elfordult a szociális eszmék – és áleszmék világától, egy újsághír feltűnő nyomtatása volt: „Ki kell irtani a középparasztságot!”
Hohó, ez azért sok a jóból! Csak úgy. Egy réteget. Mint osztályt, félosztályt, fajtát! Mindenkor azok a zsidók jutottak eszébe, akiket Rákosfalván is összeírtak, például az egyik péket, akinek a házára a zsidó csillagot egy hődöngő katona féle visszarakatta, hogy igenis, csak lássák, itt bizony zsidók élnek – s idővel, nem is a mesében, halnak is…
A középparaszt szalagcímnél döbbent rá, hogy akármilyen marxista vagy társadalmi gazság nevében sem lesz soha semmi köze ezekhez az újdonász – s bosszúálló – szocialistákhoz, akik persze nem is voltak azok.
Érzékelte magában, világosan, mint saulusi pillanatot, ez az agresszió nem felel meg az ő alkatának. Nincs benne annyi agresszió, amennyi kell egy ilyen gesztushoz. Aztán utóbb akkor horkant föl benne, már a rendszerváltás után, midőn egy egyed, írónak sem mernénk nevezni, azt nyilatkozta vélt üldöztetésében: „Gyűlöljenek csak ellenfeleim, mi sokkal jobban tudunk gyűlölni!”
Utóbb ezekből a fazonokból is egy életre elege lett. Akik szítanak, uszítanak, hánytorognak, irigykednek, dühöngve féltékenykednek, ha a „másik táborból” valaki tehetséges.
Isten segedelmével hamar kezébe került József Attila korai – tizennyolc évesen írt – verse, amit a Lázadó Krisztus miatti büntetőszéki tárgyalás alkalmából írt, először 1924-ben jelent meg az Esti Kurírban, s védőügyvédjének, Vámbéry Rusztemnek ajánlott, s amit a költő halála után közölt a Szép Szó 1938. január–februári száma.

„Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
milyen jó lenne nem ütni vissza
se kézzel, se szóval,
világítni a napvilággal,
elaltatni az éjszakával,
szólni a gyávaság szavával,
de sose ütni vissza.

Lelkemmel pörölni kéne
és élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
gyémántos medrű ereimben.
Szelíd fényesség az ingem
és béke, béke mindenütt,
pedig csak én élek vele!
Fölemelnek a napsugarak,
isten megcsókolja minden arcom
és nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
a pusztaság felé.”

Jezovics ma sem gondolta másként.