Nincs bocsánat?

Vádaskodások, feldagasztott hírek, kölcsönös feljelentések, kódolt fenyegető üzenetek, jogos kifogásokra cinikus vagy durva válaszok, pengeváltások – ez a hangulat jellemzi ma politikai életünket. Elmérgesedő sebek mindkét oldalon. Ugyanez a hangnem jelentkezik emberi kapcsolatainkban, a munkahelyeken, az utcán.

Vajon mi utánozzuk a politika stílusát, vagy abban is csak a korviszonyok mutatkoznak meg? – kérdem Giró-Szász András történészt, politikai szakértőt, a Századvég Alapítvány igazgatóját.
– Úgy gondolom, a politikai életben tapasztalható indulatok nem emelhetők ki azokból a meghatározó folyamatokból, amelyek közelmúltunkat jellemzik. Mivel a rendszerváltozásig a valódi piacgazdaság nem hatott térségünkre, a szabad verseny szempontjából viszonylag védett helyzetben voltunk. Ebből a „védettségből” kerültünk át a felgyorsult világba; az állandósult versenyhelyzettől ingerlékenyebbé, gyakorta agresszívabbá lettünk az élet szinte minden területén. Ez a versenykényszer az érettebb korosztály számára értelemszerűen nagyobb feszültségekkel járt, de nem kímélte azokat sem, akik a kilencvenes években még diákéveiket töltötték, és már e szabályok között kellett elkezdeniük pályájukat.
– A politikai élet tartalma, stílusa hogyan hatott erre az „alaphangra”?
– Az emberek azt látták, hogy nem meghatározott, szabályozott rendszerben cserélődnek ki a nézetek, érvek, hanem a kulturált hangnemet figyelmen kívül hagyó összeütközések viszik előre a dolgokat. Ennek következményeként a közéletben és a gazdasági életben is durvább megnyilvánulásokkal lehetett találkozni. Miért lett volna kivétel a politika? Bár az utóbbi időben mintha a felszínen forrongó indulatok mögött kirajzolódni látszana másféle politikai viselkedés, szóhasználat is. Ez az úgynevezett első vonalbeli politikusok mögötti tanácsadókra, önállóan vagy csoportokban dolgozó szakértőkre jellemző. Arról a rétegről van szó, amelynek tagjai tudatosan készültek a közéleti pályára. Tárgyalási stílusukra kifinomultabb, tényekkel és érvekkel alátámasztott beszédkultúra jellemző, ily módon igyekeznek megértetni magukat a más nézeteket vallókkal.
– Ők lennének az úgynevezett technokrata politikusok, akikről viszont úgy tartják: „annyira szenvtelenek, hogy szinte fáj.”
– Azért e menedzsertípusú új generáció sincs könnyű helyzetben. Az igaz, hogy egyik oldalról igyekeznek kerülni a végletes konfliktusokat, amelyek a magyar közéletet a kilencvenes években uralták. Ugyanakkor állandóan a szemük előtt lebeg, hogy ha nem tesznek meg bizonyos határozott lépéseket, megteszi a másik, és ez kiszoríthatja őket. Ám nem szeretnének átlépni olyan tartalmi és ízlésbeli határvonalat, ahonnan nincs visszaút. Jobban vigyáznak arra, hogy kijelentéseik, cselekedeteik ne legyenek szélsőségesek.
– Ha ez a gondolkodásmód erősödne, gondolja, hogy eltűnne a politikából a magánszférában való vájkálás, a másik fél megsemmisítésének kényszere? Mennyiben használatos eszköz mindez a nyugati parlamentáris demokráciákban?
– Külön kell választani, hogy mi zajlik a parlamentben, mi a nyilvánosság előtt, és mi történik a háttérben. A közelmúltban Ausztriában a nyilvánosság előtti vádaskodások, a végletekig elmenő szócsaták a szemben álló felek között csak a közvélemény manipulálására szolgáltak. És akik a parlamentben kérlelhetetlen ellenfelek voltak, esténként együtt vacsoráztak.
– Ha nem kötnek meg ott különalkukat a választóik kárára, ha nem „zsebre” megy a játék, akkor ezt a „diplomáciát” még el is fogadná az ember. De nálunk az „adok-kapokban” csak egyre jobban elmérgesednek a sebek.
– Ha Nyugat-Európa parlamentjeiben a kormányzat és az ellenzék képviselőinek vitakultúráját nézzük, a hevesség, a személyeskedés éppúgy előfordul, mint nálunk. Az is igaz, hogy e tekintetben is megvan az a határvonal, amit kölcsönösen nem lépnek át.
– Mostanában is sokan értetlenkednek, vajon bő egy esztendővel a 2002-es választások után miért nem csillapodnak le a politikai indulatok?
– Pontosan e választás történelmi előzményeiben és rendkívüli körülményeiben található a feszültségek forrása. Hiszen 2002-ben a magyar társadalom két nagy tömörülésben sorakozott fel, a szavazataikat illetően hajszálnyira eltérő erőkkel. Ezért alakulhatott ki a „vagy ti, vagy mi” érzése, s ez magyarázza a nagyobb ellenérzést, ingerültséget a másik fél iránt. Nem felejthető el az sem, hogy a választások idején a megszokottnál sokkal erősebben átpolitizálódott a magyar társadalom. E felfokozott hangulat nagyban hozzájárult a jelenleg is érzékelhető politikai gesztusok, a hangnemek a végletek felé elmozdulásához. A 2002-es parlamenti választásoknak rendkívül nagy volt a tétje. A polgári oldal számára azért, mert minden esély megvolt rá, hogy Kelet-Közép-Európában először huzamosabb időre a hatalomban maradjon egy kormányzat. Ugyanakkor az MSZP 2002-es vezető gárdája, az idősebb generáció tisztában volt azzal, ha most nem következik be a számukra kedvező változás, ők már nem tudnak hatalomra jutni. Ha a közéletben tapasztalható indulatok eredőjét keressük, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a választásaink körüli és az utána kialakuló feszültségek nem hasonlíthatók össze egy hosszabb ideje demokratikus keretek között élő és működő országéival. Nyugat-Európában pártok jönnek, mennek, váltják egymást a kormányzatok. Ám ettől a társadalom és gazdasági élet fő politikai irányvonala folyamatos marad. Nincs a négyévenkénti újrakezdés, amelynek negatív hatásait széles körben kénytelenek az emberek megtapasztalni. Az utóbbi esztendő eseményeire utalok például, hogy minden rossz, ami és ahogyan az előző kormányzati ciklusban történt. Ami jó a nemzet javára létrejött, azt a győztes „lebontja”. A nyugat-európai kormánycseréknél nem tapasztalható az a nagyszabású és szakmai szempontból indokolatlan tisztogatási kényszer, amit az elmúlt évben mi láttunk magunk körül. Ez az állapot önmagában elbizonytalanító, nyugtalanságot kelt, sérelmeket ébreszt, negatív indulatokat vált ki azokban, akik elszenvedik, és hatással vannak a szélesebb közvéleményre is.
– Ilyen előzmények után lát-e reményt a nézeteihez hű, a közjót szolgáló, de indulatoktól mentesebb politikai kultúra kialakulására?
– Igen. Annak ellenére, hogy ma még ennek kevés megnyilvánulása érzékelhető.
– Mitől következhet be változás?
– Egyszerű gyakorlati okok miatt. Két nagy, a néppártosodás felé mozduló párt van ma Magyarországon. A jobboldal és a baloldal vezető erőinek egyaránt alapvető érdeke, hogy szavazóinak táborát összefogja, középütt tartsa. A szélsőségesség és a szavazóknak a kisebb pártokhoz való csatlakozása se ott, se itt nem lehet cél. Ezt elkerülendő, hosszabb távon mindkét oldalnak érdeke a vitastílusban a mérsékeltebb hangnem használata és a nemzet létkérdéseiben a megegyezésre való törekvés.
– Szépen hangzik. De át tudjuk-e lépni saját árnyékunkat?
– A példát, amit szívesen látnék Magyarországon, Andalúziából hoztam, amely klasszikusan baloldali hagyományokkal rendelkező tartománya Spanyolországnak. Jelen voltam a jobboldali belügyminiszter egyik látogatásán, s meglepődtem, hogy az „utca népe” milyen ovációval fogadja őt. Számomra először érthetetlen volt ez a népszerűség. Kérdésemre ottani barátaim így válaszoltak: tudod, mi elsősorban spanyolok vagyunk és ő a miniszterünk, másodsorban pedig lokálpatrióták, és csak ezután következik az, hogy milyen párthoz tartozunk.