Normális vagyok

Normális vagyok. Ha nem lennék normális, akkor eszembe sem jutna azon gondolkodni, hogy normális vagyok-e. Nem lenne annyi eszem, hogy ilyen komoly kérdésen jártassam az agyamat. Vagy ha jártatnám is, hiába tenném, mert valószínűleg nem érnék a végére. Valahol középtájon elakadnék, és nem emlékeznék arra, hogy min is kezdtem el gondolkodni. Vagy ha emlékeznék is, nem tudnám, mi a megoldás. Hiszen aki nem normális, annak pont az a szerve működik fogyatékosan, amellyel meg kéne állapítania, hogy normális-e vagy sem. Ezért aztán teljes bizonyossággal állíthatom, hogy normális vagyok. Sőt!
Most éppen kétszeresen vagyok normális. Hiszen ezt a felelősségteljes megállapítást azzal a szervemmel teszem, amelyikről beszélek, tehát emiatt aztán ebben a pillanatban duplán annyira vagyok normális, mint akkor, amikor ez a gondolat nem foglalkoztat, vagyis amikor csak olyan kisszerű dolgok járnak a fejemben, mint például a szomszéd macskája. Ez annyira igaz, hogy most meg is ijedek attól, hogy máskor, amikor eszembe sem jut ez az egész, akkor csupán fele annyira vagyok normális, mint most, amikor arra gondolok, hogy mennyire vagyok normális. Nem csoda, ha – maximalista típus lévén – ezek után már sosem akarok kevésbé normális lenni, mint most. Ez a tökéletes állapot talán fenntartható lesz, ha mindig, minden hétköznapi dolog mellé odagondolom azt is, hogy én normális vagyok. Talán így állandósíthatom a totális normálisság állapotát.
Azt hiszem, most valami igen lényeges felfedezést tettem. Valami olyat, ami ezt a világot szebbé és jobbá teheti. Amiért a természettudósok évekig dolgoznak kísérletek sorát végezve el, amire kutatók egész életüket teszik fel, vállalva a kockázatot, hogy esetleg soha nem jönnek rá az áhított végkövetkeztetésre. Hát ilyen ez az én kis tézisem.
Eszerint, aki nem gondol minden egyéb mellett folyton arra is, hogy ő normális, az csak fele annyira az, mint én most. Van is erre egy találó kifejezés: féleszű. Viszont, ha mindenki féleszű, akkor esély sincs arra, hogy mások – beleértve a szomszédot is – hitelt érdemlően felülbírálhassák az én megállapításaimat. Ebből a felismerésből sajnos az a következtetés vonható le, hogy addig, amíg az emberek (és a szomszédom) nem jönnek rá az általam nemrég feltárt tételre – nevezetesen arra, hogy „aki nem gondol minden egyéb mellett folyton arra is, hogy ő normális, az csak fele annyira az, mint én most”–, és nem alkalmazzák azt a gyakorlatban, addig cáfolhatatlan axiómaként kijelenthetem, hogy én vagyok a világon a legnormálisabb emberi lény. Persze eszem ágában sincs senkinek elárulni felfedezésemet. Még a szomszédnak sem, akinek az a hülye macskája belecsinált a kerti székembe. És még neki állt följebb, amikor a téglát ráhelyeztem! Komolyan mondom, az eszem megáll. Még hogy én nem vagyok normális?!