Pártállam

Éppen azon töprengek, mi lehet a különbség a pártállam és azon demokratikus államforma között, amikor a domináns párt megmondja a miniszterelnöknek, hogy mit szeretne látni a jövő évi költségvetésben. Balsejtelmeimet csak tetézi, hogy a párt, esetünkben a Magyar Szocialista Párt, ugyanazt a metódust választja, amellyel elődje, az MSZMP évtizedekig bebetonozta magát a hatalomba, jelesül a jövő felélését. Visszaesett az ország versenyképessége, visszaesett a termelékenység, magyarán alig csurran-cseppen valamivel több évről évre az államkasszába, mint addig, ám az MSZP rendre több és több kiadással járó ígéretet közöltet a miniszterelnökkel, aki éppen aktuális kormányfői munkahelyét is a pártnak köszönheti. Miből teljesítik az ígéreteket? Kölcsönből. Államkötvény-kibocsátásból. Kit érdekel, hogy évek múlva ki fizeti az irgalmatlan kamatterheket? Feltételezhető, hogy a jelenlegi kormányzó elitet a Bokros-csomag sem tette és egy újabb radikális megszorító intézkedés sem tenné földönfutókká. Akkor miért riadnának el az osztogatástól? Miért ne élnék fel saját népszerűségükért cserébe ismételten a jövőt, miért ne költenének többet, mint amennyit az ország kasszája elvisel?
Némi rezignáltság kell ahhoz, hogy mindezt az ember tudomásul vegye, s némi reménység azt illetően, hogy a neofita kapitalisták nem zúdítanak akkora adóssághalmazt az országra, mint korábban tették, akkor még hithű kommunista, vagy ahogy magukat abszurd módon definiálták: reformkommunista korukban.
A gazdasági kormányzatban ma döntően két szempont uralkodik: az osztogató, amit az MSZP diktál, illetve a nihilista, amit a szabad demokrata irányítás alatt álló Csillag István liberális közgazdász képvisel. A harmadik irányzat, a szigorúan pénzügyi szemszögeket preferáló, azaz a Bokros Lajos-féle fiskális nézet (amelynek a pénzügyminiszter a képviselője) csak egy 76 milliárd forintos restrikció erejéig tudott érvényesülni, kormányzati szerepe ezzel beteljesült. Utóbbi feladata, hogy igyekezzék a költségvetés bevételeit biztosítani, még azon az áron is, hogy az adóhivatallal, illetve a vám- és pénzügyőrséggel üldözteti a cégeket.
Itt tartunk: van egy hajdani pénzügyminiszterünk, aki jelenleg miniszterelnöki beosztásban képtelen beláttatni munkaadó pártjával, hogy amit elvárnak tőle, szigorúan vett pénzügyi szempontok szerint nem teljesíthető. Van egy exbankár pénzügyminiszterünk, akinek a munkája kimerül abban, hogy számolgatja az államkasszába be- és onnan kifolyó garasokat, ám a jelek szerint szintén képtelen szembeszállni a párt szempontjaival. És van egy gazdasági miniszterünk, aki mindeddig látszattevékenységgel igyekezett fenntartani a posztját, bevezette a négynapos sztrádamatricát, amikor nagyon billegett már a bársonyszéke. Ezenkívül összeállított egy versenyképesség-javító programot, azaz közölte, hogy milyen hitelekhez juthatnak a cégek. Hogy ezek a hitelek döntően a rendszerváltás óta a vállalkozók rendelkezésére állnak, szemlátomást nem igazán zavarta.
A kormány ezen a héten tárgyalja a jövő évi költségvetés főbb irányelveit. Kíváncsi vagyok, hogy a pénzügyi, gazdasági kormányzat e három képviselője milyen arcot vág, amikor az egészségügyi, a honvédelmi, a belügy-, az ifjúsági, a kulturális, az oktatási miniszterek jelzik részesedési szándékaikat a jövő évi költségvetésből. Mivel indokolják, hogy üres a kassza? Mégiscsak furcsa érv lenne a felelősöktől, hogy eddig tehetetlenül topogtak, képtelenek voltak nagyobb teljesítményre sarkallni a gazdaságot, s azt a kevéske többletpénzt, amit a cégek mégis előállítottak, már elköltötte a párt. Bár… Miért lenne furcsa? Az összes kormánytag megértené ezt a nyomós indokot.