Pávaól

Félárbocra eresztett redőnyök mögött pihegjük át a napot, este kiterítve várjuk a tévé morbid híreit. Nem, a világ nem bolondult meg, mert akkor magunkhoz ölelhetnénk, és dudorászhatnánk neki valami gyógyító, együgyű dalt, csak hát túl vagyunk a kollektív rítusok emlékeztető rendjén, és a világ sem jelképes egész már. Osztályrészünk a dögletes kánikula, amely eltompította az idegeinket, s így bágyadtan, mondhatni rutinszerűen szörnyülködünk a képes-alámondásos őrületek esztrádján. Időnként jól jön a hideg szóda (ha van kedvünk kimászni a hűtőig), de egy kis veszekedés is felpezsdít, lehetőleg félintellektuális színezettel, hogy mellre font karral, hevertünkben játszhassuk végig. A téma ott magasodik körülöttünk: háromezer kötet. A mennyezetig növesztett polcokon, színes karéjban. Hogyaszongya: ez ma már mind nem számít! A papír korszerűtlen, a kultúra rögeszme, a múlt hangzavar. Rövid mondatok kellenek, kapcsolatrendszer, kíméletlenség. Egy ideje persze nekem is gyanús a könyvtáram, mostanában nem is kölcsönöztem magamtól semmit, mert féltem megbontani a hézagmentesre épített könyvfalat. Késznek tűnik, a mögötte lévő meszelést teljesen eltakarja, miután méret szerint illeszkednek egymáshoz a kötetek. Büszkén mondhatom, hogy az elmúlt két évben a leggazdaságosabb szisztéma szerint osztódott szét az állomány, szinte magától. Megriadok a felismeréstől, hogy egyre tárgy-szerűbben viszonyulok kedves könyveimhez. Butulás vagy mi a szösz? Jobb esetben néma beismerése annak, ami ellen kézzel-lábbal tiltakozom? Lehet, hogy a hatalom évezredes fája alá ásták a kincset, ott és azt kell vájnunk, boldogan csilingelő izzadságcseppekkel az orrunk hegyén. Na jó, ne legyen az agresszív, a humánus eszményeket megcsúfoló türannisz, ám valós befolyás mindenképp! Cserébe a ránk váró gusztustalanságokért. A hatalomban azért gyanítok valamiféle „metafizikai cselt” (lehet, léhán fogom fel, tekintettel a felüdülés jelenvaló igényére), mert a megszerzéséért és megtartásáért folytatott hajsza közben mindaz elintéződik, amiért a Jóisten egyáltalán megengedi, hogy szolgái és megszállottjai legyenek. Rendszerint előáll a borzalmas tanulság vagy maga a közjó. Íme az esztétikai nüánsz, mert a hatalom eszközjellege, legalábbis hosszabb távon, elhomályosul. Nem is magyarázza kellőképp a históriát! Szóval, minek törném magam, pokoli a hőség, s ha volna pálmaág, csak legyezné elomló testemet. Beleunva az „uralkodásba” (Ádám már az első történelmi színben megtette ezt Madáchnál!) beszélhetnék a pénzről. Azt lehetne mohón olvasni! Arról mindenki úgy tudja, hogy számít: elrendezi a sorsunkat, segít a gondolkodásban, javítja az emésztést, és mindenféle más áldásos hatással jár. Ám a hatalommal és a pénzzel az a gond, hogy sok kell belőle, különben alig lehet észrevenni (minket). Ha nem ülünk a piramis csúcsán, és nem rendelkezünk milliárdok felett, akkor marad a másik megoldás, a kiválás ellentéte, ami még mindig gondoskodni tud arról, hogy létezésünket „aláhúzza”. A kiemelkedés képességével szemközt (ami azért, valljuk meg, szerencse dolga) ott a beolvadni tudás eszköztára. Például a divat. Folyton változik, és folyton mozgásban, tehát a felszínen tart. A divat teszi létezővé, egyértelművé és kedvessé a tömeget, ami mi vagyunk; majdnem azt mondtam, hogy én. A divat csúcsán ott a sznobéria, természeténél fogva lét és „nem-lét” határán. A másik könnyen megszerezhető, a számításba vételhez ugyancsak fontos dolog: az információ. Minél frissebb és minél exkluzívabb. Internet, hírműsorok, bulvársajtó, kivonatolt történések és összefüggések. Akinek nincs hatalma, elég pénze, még mindig észrevétetheti magát a divat követése vagy az információk feltűnő halmozása révén. Ebből a szempontból az én könyvtáram – különösen az írásbeliségre alapozott kultúra leáldozásával – nem üti meg a mértéket, abszolúte érdektelen, bájosan ásatag és lomszerű. Ha ragaszkodom hozzá, ezt manapság már csak ironikus formában tehetem meg. Intellektuális fölénnyel, noha tilos elárulnom, hogy mi ennek az intellektualitásnak a forrása. Nehogy hiteltelenné váljon a távolságtartásom. Mindazonáltal ragaszkodhatom én a könyvtáramhoz (mások hüllőt vagy oroszlánt tartanak a lakásukban), de ehhez bizonyos makacsság, sőt megátalkodottság kell. „Fütyülök a világra!” póz. Mintha nem is a kultúrát siratnám el az eszelős felhalmozással, az emlékművi könyvgyűjtéssel, hanem önmagamat, kisded illúzióimat, mítoszaimat, sárga fényképekről rám bámuló dédszüleimet. Gyűjthetnék söralátétet, kisüveget, rézlámpát, halcsontot, legyezőt. Ez utóbbi például kifejezetten hasznos lenne a forróság enyhítésére. Ismét bebizonyosodott, hogy nem vagyok praktikus lény, az egész könyvmizéria csak menekülés valami éteri élhetetlenségbe, míves szabadkozás és egyre jelentéktelenebb bocsánatkérés a századtól. Na de mégis! Elalvás előtt, mintegy búcsúzóul, pár fejezet Thomas Mann Egy apolitikus ember elmélkedései című könyvéből. Háát, barátaim!… Nos, erről legközelebb.