Pillantás a nyilvános titkok atlaszába

Aki a kilencvenes években angolszász országokban járt, hogy önkormányzati modelleket tanulmányozzon, lépten-nyomon láthatta: a képviselők gyakorta tarkabarka térképeket vizsgálnak, mielőtt döntést hoznának. Ne valamiféle autóstérképre vagy hegy- és vízrajzi vázlatra tessék gondolni, hanem társadalmi atlaszra: olyan beszédes ábrázolásra, amely úgyszólván első pillantásra elárulja, hogy egy adott térségben valamely vonatkozásban melyek a fejlett, illetve az elmaradott körzetek. A hazai szóvirágos lobbistáknak rossz hír: első fecskeként megjelent a közép-magyarországi régió társadalmi atlasza, amellyel készítői Pest megyében és a fővárosban hadat üzennek a mellébeszélésnek.

A hazai tekintetben úttörő vállalkozás a Közép-magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács által alapított Pro Régió Ügynökséget dicséri. Annak a felismerésnek az alapján dolgoztak, hogy itthon is megértek a feltételek a statisztika és a térinformatika összeházasítására. Ez a gyakorlatban anynyit jelent, hogy nincs szükség végtelen számoszlopok méricskélésére, s az egyes települések adatai sem az ábécé szeszélye szerint, hanem szerves földrajzi összefüggéseikben válnak összehasonlíthatókká. A különféle kategóriákban rendre ugyanazt a méretarányú térképet alkalmazzák, így a kiadványhoz mellékelt átlátszó plexilapon található azonosító térkép abban is segítségünkre van, hogy egy-egy konkrét települést vagy budapesti kerületet gond nélkül azonosíthassunk. A statisztika kétdimenzióssá tétele kétségkívül sok időt és alázatot igényel az atlaszkészítők részéről – munkájuk eredményeképpen azonban olyan összefüggéseknek is nyomára bukkanhatunk, amelyek eddig rejtve maradtak a statisztikai adatok kusza dzsungelében.
Hogy a közép-magyarországi régió az ország legfejlettebb tervezési-statisztikai régiója, azt eddig is tudtuk. Az ország centrális szerkezete a fővárost a legtöbb tekintetben kiemeli a vidékhez képest – csakhogy a régióhoz olyan területek is tartoznak (például az Ipoly vagy a Tápió mentén), amelyek országos viszonylatban is halmozottan hátrányosnak tekinthetők. A társadalmi atlasz tanulmányozásával tehát alighanem – mint „csepp a tengerben” – vizuálisan is cáfolhatók az olyan henye megfogalmazások, amelyek Magyarország nagy tájait homogéneknek tekintve vagy egyöntetű fejlettségről, vagy differenciálatlan elmaradottságról beszélnek.
A közel hárommilliós régió 207 települése közül Budapest népsűrűségével csak Szigethalomé ér fel: e két helység területén ezernél is többen élnek egy négyzetkilométeren. A közvetlen agglomeráció jól érzékelhetően tíz-tizenöt kilométeres sávban öleli körül a fővárost, továbbá ezen túl is csápszerűen elnyúlik délen Ráckevéig, északon Vácig, sőt Szobig, délkeleti irányban pedig a 4-es főút mentén egészen Ceglédig, sőt Abonyig. Két kevésbé benépesített rés van Budapest határai mentén: értelemszerűen a Szentendrei-sziget, illetve délen Alsónémedi és Ócsa irányában. A városiasodást tekintve Dunakeszi és Budaörs kistérsége mellett meglepő módon Cegléd környéke a domináns. Az ezer főre jutó vállalkozásokat vizsgálva viszont a régió keleti fele, illetve börzsönyi csücske feltűnő hátrányban van: e tekintetben a fővárosi átlagnak a tizedét, helyenként pedig a belvárosi átlagnak a huszadát tudják produkálni. Ezzel függ össze, hogy az elmaradottabb térségekben az egyéni vállalkozások (kényszervállalkozások?) dominálnak: Kocsáron, Pusztavacson és Márianosztrán még a négyötödös arányt is meghaladva.
A vállalkozások adózás előtti eredménye egyértelműen a fővárosban a legjobb, meglepő viszont, hogy a máskülönben sikeres budai agglomerációban is van öt település, ahol a vállalkozások papíron összességében veszteségesek. Az eredményesség nagyjából fedésben van a külföldi tulajdonhányaddal – Budapest, Nagykőrös és még jó néhány város e tekintetben a 70–100 százalékos sávba esik.
Ami a lakosságszám növekedését illeti, a népességmozgások „nyertese” egyértelműen a budai agglomeráció, de bizonyos északi és keleti övezetek is a 15–175 százalékos növekedési sávba esnek. Az egyértelmű csökkenés a budai és pesti belső kerületeket jellemzi, akár harmadával is megcsappantva a lélekszámot a kilencvenes években. A leginkább érintettek: az I., a XI., a XII., az VI., a VIII., a IX. és a X. kerület. Valóságos természetes szaporodásról az egész régióban csak szórványosan beszélhetünk, összefüggően pedig csupán a Zsámbék–Szentendre sávban. Ez a zóna az odavándorlási folyamatok egyik kedvelt terepe is, ezenkívül főleg Érd, valamint Veresegyháza környéke emelhető ki. Az elvándorlás egyértelmű vesztesei: a főváros (a befogadó XV., XVI., XVII., XXII. és XXIII. kerület kivételével), továbbá Százhalombatta és Nagykőrös.
Egy lakásra Márianosztrán jut a legtöbb ember: majdnem négy. Az egyszobás lakások aránya a Duna menti pesti kerületekben a legnagyobb; ugyanakkor itt a legkevesebb – Pest megye keleti részével együtt – a négyszobás lakások aránya is. Az összkomfort meglepő módon az északi agglomerációban a legelterjedtebb, a komfortnélküliség viszont az északnyugati és délkeleti régiócsücsökben. Ugyanakkor a szükséglakások magas részesedése az egész déli megyerészben szembetűnő. A csatornázási lobbizás a főváros közelében volt sikeresebb. A közüzemi vízhálózatba való csatlakozás egyértelmű haszonélvezői azok az önkormányzatok, amelyek az Ócsa–Pusztavacs zónában működnek.
A foglalkoztatottak aránya a budai agglomerációban a legmagasabb – Délkelet felé haladván egyre rosszabb a helyzet. A munkanélküliek arányát tekintve azonban egyenletesebb a szóródás. Meglepő viszont, hogy a statisztika szerint a helyenként munkaerőhiánnyal is küzdő fővárosban három olyan kerület is van (a VIII., a XV. és a XIX.), ahol a tartós munkanélküliek aránya a negyven százalékot is meghaladja a regisztrált munkanélküliek között. (E kategóriába még Maglód és Tura tartozik.)
Buda és a budai agglomeráció két tekintetben is kitűnik: egyrészt itt élnek a legkevesebben ipari és építőipari munkából, másrészt itt élnek a legtöbben szolgáltatás jellegű tevékenységből. Az eltartottak száma Cegléd környékén a legmagasabb, ám – Budapest mellett – az ingázóké itt a legalacsonyabb. Budát és környékét a személyi jövedelemadó tekintetében Százhalombatta, Szentendre és Gödöllő közelíti meg.
Az egzisztenciális vonatkozások mellett tudósít az atlasz olyan beszédes adatokról is, mint az analfabéták aránya. Van kéttucatnyi település a régióban, ahol ez a részesedés a másfél (!) százalékot is meghaladja, valósággal sokkoló viszont, hogy ez az arányszám hat budai és hét pesti kerületben is az egyszázalékos sávban mozog. (Érdemes ilyen vonatkozásban is megvizsgálni az olvasástanítás idejére bukásmentesített liberális oktatási törvényt, nemkülönben a Sulinet program erőltetését.)
Az elváltak aránya a fővárosban a legnagyobb, s az egyszemélyes háztartások és a gyermeküket egyedül nevelők részesedése is itt a legmagasabb. A belvárosi kerületek a legelnőiesedettebbek – Márianosztrán viszont tíz férfire négynél is kevesebb nő jut. A cigány lakosság aránya az aszódi és a dabasi körzetben, valamint a VIII. kerületben haladja meg a két százalékot, a német nemzetiség aránya ezt a küszöböt Pilisvörösvár környékén lépi át, míg Szentendre vidékén a szlovákok vannak egy százaléknál többen. A legtöbb katolikus a szobi kistérségben él, a legtöbb református a régió déli sávjában, míg az evangélikusok százalékos arányszáma Monor környékén a legmagasabb. Nagykáta, Aszód és Szob térségében a legkevesebb az ateista; Budapesten, Dunakeszin és Budaörsön a legtöbb.
A települések relatív fejlettségét mutató összegző térkép jól mutatja: Budapest jótékony hatása a régió kevesebb mint harmadán indukál kiugró életminőséget. Ez a sáv szinte el van vágva a főváros keleti határainál (kivétel Ecser), északkeleten elnyúlik Gödöllőig és Veresegyházig, északon Vácig és Tahitótfaluig, nyugaton Zsámbékig, délen Százhalombattáig, Tökölig és Taksonyig. A legrosszabb helyzetben az északnyugati és délkeleti „végek” vannak. Ezek után, ha rászorultságról folyik a vita a közép-magyarországi régióban, elég lesz felütni a nyilvános titkok atlaszát…