Pokolorom

Ha verset ír az ember, kézenfekvő hasonlat, hogy a kohászok, martinászok és hengerészek munkahelyét a pokol tornácához hasonlítsa. (Néha belöknek egy lelket a tűzbe, mennybejutásról nem érkezett jelentés.) Az én apám, akitől a nevemet örököltem, harminc éven át dolgozott az ózdi finomhengerműben. Még iskolába sem jártam, amikor megégett. Ha olykor-olykor, a gyári fürdő kerítésének résein átsurranva, illegálisan bemehettem megnézni, mivel is keresi nekünk a kenyeret, afféle hengerész virtusból a feje fölött tekerte meg a fogóval a tüzes vaskígyót, mielőtt beadta volna a hengerbe. Emberi szót nem lehetett érteni a pokoli zajban: a vasmunkások kifinomult jelbeszéddel érintkeztek a hetvenfokos hőségben, s még káromkodni is tudtak ilyen cizellált módon. Ahol a rozsdaverte csarnokba besütött a nap, jól látható volt, hogy a levegő tele van temérdek lebegő, csillámló vasszilánkkal. A csúfondárosan „melegedőnek” nevezett pihenőben aztán apám a vállamra tette a kezét: „Tanulj, fiam, hogy ide ne kerülj…”
Ózdon aztán minimálisra zsugorodott a vasgyártás, miként a környékbeli barnaszénbányák is sorra bezártak. Két párhuzamos kultúra vált köddé szinte egy időben. Hierarchiák, szokásjogok, jelbeszédek. Pályaképek és életremények. Sorsok és családok.
A Mecsekben ugyan feketeszenet bányásztak, mégis rögvest megértettem, mikor a komlói születésű korombéli író, Rott József azt emelte ki összegyűjtött bányásznovelláit tartalmazó könyvének címlapjára: A pokol ormán. Ha a pokolnak van tornáca, kell hogy legyen orma is. A tárna, a föld gyomra amúgy is odalenn van, a kárhozat birodalmában. A bányász csak kimenőre megy a napvilágra: az örök sötétség fényeskedik neki.
A remekbe szabott Rott-novellák jó néhány tabuval leszámolnak. A legfőbb ilyen, hogy a munka világa többé nem méltó témája a magyar irodalomnak. Merthogy a termelési regények egyszer s mindenkorra „szalonképtelenné” tették a gyárat, a bányát. Ám a valóság attól még szakadatlanul zajlott, hogy a kényes ízlésű ítészek, akik szerint „az ezredfordulóra lehetetlenné vált a történetmondás”, nem vettek tudomást róla. Sőt az egyik legizgalmasabb témát kínálta a szociálisan nem teljesen érzéketlen prózaíróknak (Móricz Zsigmond kései utódainak): miként veszítik el egész városok, egész vidékek szinte egyik pillanatról a másikra addigi biztos megélhetésüket.
Az irodalmi kánonipar felkentjei csupán Tar Sándorral, ezzel a páratlanul tehetséges elbeszélővel tettek kivételt. Ő jó érzékkel elcsípte a történelmi pillanatot: érdeklődéssel és részvéttel fordult a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei, a munkásság, az önhibáján kívül lumpenizálódott proletariátus felé. Később „árulás” folytán kitudódott az író ügynökmúltja, ám ez a megbocsátó kanonizálók körében (akik másokat emiatt vitriolosan elítélnek) nem okozott morális válságot. Tar könyveit kiadják, megfilmesítik – cinikusabb pártolói nem átallanak az akasztófára való zsenivel, Villonnal sem példálózni: lám, etika és esztétika korántsem járnak kézen fogva. Rendjén van ez így?
Mindez egészen addig puszta moralizálás, míg szembe nem találkozunk egy ellenpéldával. Nem bírok szabadulni a gondolattól: Rott József pendantja Tar Sándornak. Neki is megvan a maga priusza: komlói középiskolásként rendszerellenes izgatásért „utalták be” a fiatalkorúak börtönébe. Az izgatás abban állt, hogy a főtéri mozgalmi szobor tövéből beszédet intézett (némi alkoholos befolyásoltság alatt) a diszkóból kiáramló fiatalokhoz a Kádár-éra álságairól. A szocialista mintaváros ezt nem viselhette el: a középiskolás ifjúság kötelező részvételével rendezték meg Rott nyilvános tárgyalását. Hősünket nem is a kirakatper izgatta, inkább az, hogy a lányok előtt megszégyenítik. Szabadulása után a közveszélyes munkakerülés és Tököl között ingázott: munkát nem kaphatott, viszont munkakerülésért visszavitték. Az ördögi körből úgy tört ki, hogy felvágta ereit. Ekkor nagylelkűen megengedték neki, hogy bányász legyen. Bányász, mint az apja s mint minden férfiember a környezetében.
A hányatott élet, az egyéni balszerencse azonban az irodalomnak olykor kifejezett nyereség. Rott a fejébe vette, hogy kiigazítja a sorsot: író lesz. A novellái, szociográfiái mögött lüktető emberi hitelt pedig a Hitel szerkesztői is méltányolták. Írónk, aki nem mellékesen azért írni is fenemód tud, így a saját példáján mutatja: a megszenvedettség akkor sem hátrány, ha nem ármánnyal és árulással, hanem erkölcsi-világnézeti következetességgel, tartással jár együtt.
A pokol ormán mára nincs élet. Mint ahogy a Bányászgyász című Rott-szociográfiából is kitűnik: Moldova György diadalmas Komlója végképp a múlté. Vagy elhazudták, vagy hazugság volt már akkor is. A hajdani bányászvárosban, ahol annak idején meg sem próbáltak több lábra állni, egyetlen aknatornyot sem hagytak meg mutatóban, mementónak vagy identitásőrzőnek: úgy tűnik, mintha a múltat itt végképp el akarnák törölni. Pedig a múlttal együtt eltörlik a jelent s talán a jövőt is.
Az igazi Komló tehát nem a föld színével egyenlővé tett épületekben, hanem többek között Rott József novelláiban él tovább. Ezek a figurák lélegzenek, szeretnek és szenvednek – s viselt dolgaik többsége vádirat a városgyilkosok ellen. Rott a pokol ormára kalauzol bennünket, s csak a jó szerencse óvhat meg bennünket attól, hogy ne zuhanjunk vele együtt a kihunyt gyehennára, a feneketlen bányasötétbe…