Porfelhőlovagok

A Tour de France a kerékpársport… mije is?Világbajnoksága? Olimpiája? Mindkettő igaz is meg nem is. Valaki egyszer úgy fogalmazott: „A kerékpárosok Tour de France-a egyszerre olimpia, labdarúgó-világbajnokság és hét végi krikettparti Angliában.” Mindenesetre a ma kezdődő Tour nagy jubileum jegyében zajlik: száz évvel ezelőtt, 1903 júliusában rendezték meg az első francia körversenyt.

Pierre de Coubertin, az újkori olimpiai játékok alapítója bizonyára lelkesedett az első Tourért, amikor megtudta, hogy többnyire pékek, fodrászok, cipészek, kézművesek, munkanélküliek, csupa szegény ember állt a rajtvonalra, a báró nemes gondolatát életre keltve, amely szerint nem az eredmény a fontos, hanem a részvétel. Rajtuk kívül persze akadt néhány ismertebb név is a mezőnyben, de a 60 induló között kevés volt a mai értelemben vett profi kerekes.
1903. július 1-jén délután négy órakor Párizsban a Réveil-Matin című lap szerkesztősége előtt sorakoztak fel a résztvevők, egy részük – minő gondolat! – fehér zakóban és fekete harisnyában, mások viszont nagy összevisszaságban, ahogy éppen jónak tartották. A versenyzőket két kategóriába osztották: voltak, akik a Tour de France mind a hat szakaszára beneveztek, többen azonban csak egy-egy szakaszon viaskodtak. A végállomás Ville-d’Avray volt, az Auto Papa elnevezésű vendéglő előtt. Az időket nagy plakátokra vésték fel, hogy az érdeklődők nyomon követhessék az eseményeket. A beérkezés után mindenkinek a Hercegek parkjában kellett megjelennie.
A verseny előtt Henri Desgrange, az alapító mondott beszédet. Zola A Föld (La Terre) című könyvéből idézett, és kijelentette, hogy ezek a masinák nagy energiákat hordoznak szerte az országban. Az annalesek írói később megjegyezték, hogy a rendkívül rossz utak miatt túl jó biciklikkel nem volt tanácsos útra kelni. A L’Ande de Hérault felé vivő úton például olyan hatalmas porfelhők keveregtek, mintha sűrű hóesésben kellett volna versenyezniük. Az országúti kerékpárosok nem véletlenül kapták a porfelhőlovagok elnevezést. A kerékpárok súlya a felszereléssel együtt meghaladta a 16 kilót.
Kik voltak az első körverseny kiemelkedő személyiségei? Mindenekelőtt a győztes, Maurice Garin, a ravasz kis kéményseprő. 163 centiméter magas volt és 61 kiló. Az olasz születésű francia versenyző 2 óra 49 perccel előzte meg fiatal és ismeretlen honfitársát, Pothier-t. Hat szakaszon (négyet – Lyon, Bordeaux, Nantes, Ville-d’Avray – megnyert) összesen 2428 kilométert kerekezett. Átlagsebessége: 25,579 km/óra volt. Legnagyobb ellenfelének a kitűnő adottságú Aucouturier számított, aki két szakaszon (Marseille, Toulouse) győzött, de mivel az első nap Párizs és Lyon között több balesetet szenvedett, az összetett elsőségbe nem szólhatott bele. Különben is érzékeny volt a gyomra, s ez nagy problémának számít egy többnapos kerékpárversenyen. Az osztrák Rudolf Müller költő erőssége abban rejlett, hogy képes volt 24 órát a kerékpár nyergében tölteni. Nem véletlenül lett az összetett versenyben negyedik.
A csodabogarak sorában meg kell még említeni egy kovácsmestert, a francia Dargassies-t, aki szőke szakállával – no meg kitartásával – hívta fel magára a figyelmet; és „a Mászó” becenévre hallgató versenyzőt, aki a beérkezés után a Hercegek parkjában 72 órát csücsült egy fán…
Kezdetben ezer néző várta a befutókat, aztán egyre nőtt az embersereg, s a végén, a Hercegek parkjában, egy 666 méteres körpályán már hatalmas tömeg kísérte figyelemmel a Tour de France eseményeit. Henri Desgrange, az alapító ekkor már tudta: az új versenyforma kiállta a próbát, és szép jövővel kecsegtet.
1903-ban és még jó néhány évig az ellenőrzés sem volt könnyű. A körverseny ellenőrei akkortájt maguk is kerékpárra ültek, és ideig-óráig együtt hajtottak a versenyzőkkel; olykor expresszvonattal igyekeztek a kerékpárosok elé kerülni, máskor meg automobilra váltottak, úgy „száguldoztak”. Az egyik ellenőr így emlékezett vissza a húszéves Léon Georget-ra, aki Lyonban harmadiknak, Marseille-ben pedig másodiknak érkezett a célba: „Miután elhagytam az ellenőrző pontot, észrevettem egy biciklistát, aki La Rochelle-ben egy fa alatt aludt. Fölébresztettem. Nagyon megijedt, és azt dadogta, hogy: »Gyorsan, gyorsan! Menjünk, menjünk!« Már mind a ketten egymás mellett haladtunk, amikor elmondta nekem, hogy elkeserítették a rossz útszakaszok, és leült egy pillanatra, de sajnos elaludt; aludhatott már egy órája, amikor ráköszöntem. Nagyon fáradtnak tűnt, s egy idő után újra megállt, vízzel locsolgatta magát, és egy kevéske vörösbort ivott.”
Három nappal a Lyonba való megérkezés után éjjel két (!) órára tűzték ki a rajtot Marseille felé, s Aucouturier, aki az utolsó kétszáz méteren (a szakasz távja 374 kilométer volt) Georget sarkában volt, a Borely park biciklistadionjában megelőzte ellenfelét, és percekig kiabálta, hogy: „Nyertem! Nyertem! Nyertem!” A marseille-iek boldogan vették a vállukra, és hosszú ideig ünnepelték.
A Toulouse–Bordeaux szakaszon tizenöt versenyző olyan összeviszsza hajtott – kutyát ütöttek el, és egymásnak mentek neki –, hogy Aucouturier felfortyant: „Most már igazán elegem van ebből a sok hülyéből!” – mondta. Fogta magát, és felült egy Párizsba induló vonatra.

1953-ban, a Tour de France fél évszázados jubileumán a 82 éves Maurice Garin így emlékezett: „Fiatal barátaim sohasem fogják megérteni, milyen nehézségekkel kellett primitív gépeinkkel megküzdenünk. A lehetetlen utak ellenségesebbek voltak, mint az ellenfelek, de mégis szép emléket hagytak bennem.”
Egy évvel később, 1904-ben is Garin nyerte a Tourt Pothier és César Garin előtt. Csakhogy négy hónappal később az első négy helyezettet diszkvalifikálták: Garint két évre, Pothier-t örökre eltiltották, és az ötödiknek beérkező Henri Cornet-t hirdették ki győztesnek. Az volt a vád ellenük, hogy csaltak.
De mi is történt a körverseny második évében? Annyi szög azóta sem hevert az országúton, mint abban az esztendőben. Jobb helyeken ötven centiméteres falécekből meredeztek elő az acélhegyek. Annyi vandalizmust sem előtte, sem utána nem jegyeztek fel a kerékpársport történetírói.
St. Etienne kijáratánál, a Republique-hágóhoz vezető úton a helybeliek, Faure hívei, megtámadták az olasz Gerbit. A szerencsétlent összeverték, eltörték egyik ujját, és szitkozódva rohantak rá a többiekre. Teljes volt a zűrzavar, általános a verekedés. Maurice Garinnek husángokkal estek neki: „Éljen Faure!” – kiabálták. – „Öljétek meg Garint!”

Kocsik érkeztek végül, s pisztolytűz tisztította meg az utat.
Nimes környékén – Payan diszkvalifikálása miatt – barikád épült, és szögeket helyeztek el. Hogy mi volt a vád Payan ellen? Gyakorta megesett, hogy automobilhoz kötöztek egy drótot, a másik, dugóval ellátott végét pedig szájába vette a csaló, és a fogával szorította – ez mentesítette a pedálozástól.
„Ha nem gyilkolnak meg Párizs előtt, én leszek az első” – mondta Garin, a kis kéményseprő.
1923-ban a három híres Pélissier testvér közül Henri lett Tour de France-győztes. Ekkor nyilatkozta keserűen: „Minket még nem láttak a beérkezés után, a fürdőben. Kukkantsanak be egyszer. Ha lemossuk a sarat, olyanok vagyunk, mint a csonthalmazok. Megy a hasunk. Éjszaka a szobánkban rítustáncot járunk alvás helyett; vagy nézzék meg a cipőfűzőinket, cserzett bőrből készültek, és mégse tartanak ki; képzeljék el, milyen a bőrünk, amikor leszállunk a gépről. Vagy a lábkörmök: tízből hatot elveszítek. Minden szakaszban egyet. A Pireneusok várnak minket. Ez kemény munka. Amit nem csináltatnak meg az öszvérekkel, megcsináltatják velünk. Eljön az az idő, amikor ólmot fognak a zsebünkbe rakni, mert azt fogják állítani, Isten az embert túl könnyűnek teremtette.”
Így született meg az országút gályarabja.
Henri Pélissier jóslata nem vált be. Nem tettek ólmot a versenyzők zsebébe. Az országút gályarabjai csak a legendákban élnek.