Rablómese

Tajmir csodája címmel jelent meg a Népszavában 1954. január 13-án, csütörtökön az a cikk, amely magasztalta a szovjet emberek teljesítményét, hogy a mínusz ötven fokos fagyban példátlan erőfeszítésselfelépítették az északi sarkkör ipari központját, Norilszk városát. A cikkíró szinte könnyekkel küzdve emlékezik arra, hogy ide, erre a sarkköri településre száműzte a cári kormányzat az orosz forradalmi munkásmozgalom nagyjait. Sztálint is, az „egyszerű emberek millióinak reménységét”, aki a Jenyiszej partján ülve talán éppen ilyen városról álmodott.

Az igazság azonban az, hogy ezt a jégbe, hóba fagyott, akkor még alig lakott sarkköri telepet nem szovjet emberek, hanem a Gulág rabjai, orosz, német, magyar, japán és más nemzetiségű kényszermunkások tízezrei építették fel verejtékes munkával, vérükkel, könnyükkel. Közöttük volt Sabján Ferencné Marczin Borbála, akit 1945. szeptember 24-én, tizennyolc évesen tartóztattak le a 7. szovjet harckocsizó gárdahadsereg katonái, és egy mondvacsinált ítélettel, politikai rabként hurcolták Észak-Szibériába.
– Az ön letartóztatását figyelemelterelésként egy úgynevezett leányrabló banda fővárosi működésével hozták összefüggésbe. A Világ című újság 1946. január 23-i száma azt állította, hogy Marczin Borbálát Ercsi úti otthonából nem a politikai rendőrség vitte el, hanem autós gengszterek. Mi az igazság?
– Az oroszok, az NKVD emberei vittek el. Apám és én is tiltakoztunk, de azt mondták, hogy csak egy rövid szembesítésről van szó. Százegy hónap, azaz nyolc év és öt hónap lett belőle. Tehát leányrabló bandáról szó sem volt. Ugyanebben az újságban azt is megírták, hogy 1945 szeptemberében a Gellért kávéházból egy szintén feltűnően csinos, 17 éves lányt, Rorh Magdolnát vitték el a magukat a politikai rendőrség detektívjeinek mondó férfiak. A lap azt is leírja, hogy a kétségbeesett szülők Péter Gábor vezérőrnagyhoz fordultak segítségért, aki az ügy kivizsgálásával Tímár ezredest bízta meg. Az ezredes rövidesen kiderítette, hogy a politikai rendőrség nevével visszaéltek, ugyanis a szélhámosok semmiféle kapcsolatban nem álltak a testülettel.
– Nem értem, miért írta ezt a Világ című újság.
– Egyrészt kommunista újság volt, másrészt azért, mert a szüleim a rendőrségen kerestek. Magdolna szülei is keresték a lányukat, abban az időben sok fiatal magyar lányt vittek el erőszakkal az oroszok. Az újságíró – valószínűleg utasításra – kitalálta a leányrabló mesét. A rendőrség nem akarta bevallani a magyar lakosságnak, hogy a szovjetek kényük-kedvük szerint tízezrével szedték össze a fiatalokat, egy kis „malenkij robotra”. A hazudozást, a lányrabló mesét az 1948. augusztus 14-i levél is megerősítette, amit apám kapott a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége főtitkárságától. Akkor már harmadik éve voltam kényszermunkás Szibéria lágereiben. Az V/13938/9706. számú levél, amit apámnak, Marczin Mihálynak címeztek, a következőket tartalmazza: „Rákosi Titkárságra írt levelére válaszolva közöljük, hogy leánya ügyének alaposan utánanéztünk. Megállapítottuk, hogy nem detektív vitte el. Valószínűleg áldetektív lehetett. Elvtársi üdvözlettel Rákosi Titkárság.” Egyébként egy Fehér Márta nevezetű hölgy írta alá. Ők tudták, hogy hol vagyok.
– Honnan gondolja?
– Onnan, hogy a szüleim nem nyugodtak meg, tovább kerestettek, és 1950. július 5-én a következő értesítést kapták a Népjóléti Minisztériumtól dr. Benedek Jenő aláírásával: „Rákosi elvtárshoz leánya hazahozatala érdekében intézett levelére értesítem, hogy bár a hadifoglyok tömeges hazaszállítása 1948. év végével befejeződött, egyénenként és kisebb csoportokban most is jönnek haza hadifoglyok. Ilyen körülmények között leánya hazatérésével is számolhat és minden remény megvan arra, hogy rövidesen haza is fog jönni a Szovjetunióból.” Ez volt az első levél, amelyben bevallották, hogy én valahol fogolyként Oroszországban vagyok.
– A valóságban mi történt?
– 1945. szeptember 24-én, a tizennyolcadik születésnapomon vittek el abból a lakásból, ahol most is beszélgetünk. Egyenesen az Üllői úti szovjet parancsnokságra szállítottak. Mivel ünnepeltünk, rajtam voltak az arany ékszereim. Reggelre nemcsak azok tűntek el, hanem még a cipőfűzőmet is elvették. Aztán négyünket, a barátnőmet, Rorh Magdolnát, Herczeg Istvánt és Tiefenbeck Kornélt felpakoltak egy teherautóra, és tizenegy őr kíséretével kivittek Eisenstadtba.
– Milyen indokkal tartották fogva önöket?
– A hazatérésünk után tudtuk meg. Herczeg István ismerősünk noteszében Magdi, Kornél és az én lakcímem is benne volt. István disszidálni akart Nyugatra, de elfogták, és ennyi elég volt a letartóztatásunkhoz. Eisenstadtban az éjszakai kihallgatások órákon keresztül tartottak. Mivel nem tudtunk oroszul, tolmács segítségével beszéltünk, bár nem volt mit beismernünk. A szovjet kihallgatótiszt a nyomaték kedvéért pisztolyával ütötte a fejemet, arcomat, vállamat. A nyomait ma is viselem. Miután nem tudtunk mit vallani, kerítettek egy összeesküvés-mesét, amelynek alapján a szovjet katonai törvényszék elítélt. Magdival tíz-tíz évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztést kaptunk. Ma sem tudom megérteni, hogyan ítélhettek el magyar állampolgárokat szovjet törvénykezés alapján.
– Hová vitték?
– Marhavagonokban, szörnyű körülmények között érkeztem a Jenyiszej torkolatához, közel a Jeges-tengerhez, a norilszki kényszermunkatáborba. Az egy nagyon gazdag terület volt szegény emberekkel. Arany, ezüst, réz, platina, feketeszén, szinte minden érc előfordult. Télen sötétség borítja be a tájat, csak a hó világít. Az égbolton rengeteg csillag, a legkeményebb munkák közepette arra gondoltam, hogy felugrok, elkapok egyet, és azzal megyek haza. Az északi fény nyújtott némi tájékozódást. A nyár nagyon rövid, de a harmincöt fokos meleg sem ritka. Ezt követi a rövid ősz, majd szeptember közepétől elkezd hullani a hó.
– Milyen volt az élete?
– Kegyetlen. Tajmir sík vidék, ahová felépült egy hatalmas város. Amikor Norilszkba kerültem, ott még nem volt semmi. Csak a rendőrség, a sportpálya, egy színház és a börtön, meg a Gulág fogolytáborai.
– Hány elítéltet tartottak fogva ott?
– Rengetegen voltunk. Vagy kétszázezer hadifogoly, politikai elítéltek és közbűntényesek, tíz lágerben. Legalább negyvenezer nőt tartottak fogva. Az első időben bűnözők közé kerültem. Eleinte még „jó” volt, amíg a várostervezésen dolgoztam, ahol rajzolnom kellett. Megtanultam a cirill betűket egy karcagi erdőmérnöktől, Szilágyi Elektől, aki szintén ott raboskodott.
– Hogyan telt egy napja?
– Amikor harminc évvel később elolvastam Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, arra gondoltam, hogy istenem, de jó dolga volt ennek az embernek. Ugyanis 1948 nyarán összeszedték a politikai foglyokat, és leválasztottak bennünket a közbűntényesektől. Ezután nem maradt más, mint a csákány, a lapát és a talicska. Akkor kaptuk a hátunkra, a pufajkánkra a számokat. Enyém lett az O–235-ös. De a nyár után jött a hosszú, átlagosan mínusz negyven fokos tél, de ötven-hatvan fok sem volt ritka. Rettegtünk a fagyástól. Ha kendővel betekertük az arcunkat, akkor a szempillánkon a pára egy pillanat alatt megfagyott. Ezért az orrunkat, a szánkat inkább szabadon hagytuk. Nagyon korán, hajnali négykor keltünk, és napi tizenhat órát dolgoztunk a lágeren kívül.
– Mit ettek?
– A nyolc év és öt hónap alatt nem ettem mást, mint árpából, búzából, zabból és kölesből készült ételeket. Húst nem láttam, csak hordóban sózott kicsi halakat kaptam. Sztálin születésnapján adtak egy darabka lazacot. A Jenyiszej folyót 203 napig jég borította, ez volt a fő szállítási útvonal. Hónapokon keresztül csákánnyal fejtettük az agyagot. Ha esett az eső, akkor az agyag tiszta ragacs volt, ha fagyott, akkor kőkemény. Talicskával hordtuk a földet a téglagyárhoz, a téglák aztán mentek Norilszk város felépítéséhez. Sokan meghaltak a téglagyárban, amikor beomlott a kemence. Általában sok baleset történt, nem számított az emberélet. Aztán heteken át cementet gyártottam dolomitból. Voltam én úgynevezett zuláger lány is, aki a maltert, a téglát hordja a kőműveseknek. A csatornaépítkezéseken is részt vettem. Hiába volt nyáron harmincöt fok meleg, az örök jég birodalmában a talaj csak harminc centiméterre engedett fel. Métereket kellett lefelé csákányozni… A férfiak közül többen megfagytak, mint a nők közül. A java tébécés lett. Amikor a nők dolgoztak éjjel, akkor a férfiak nappal dolgoztak és aztán váltottuk egymást. A férfi- és a női lágert magas drótkerítés választotta el.
– Mi adott erőt?
– Talán az akarat. Meg aztán a Jóisten, a hit, hogy egyszer ennek is vége lesz. A mi családunk nagyon vallásos volt. Sokat imádkoztam, amikor egyedül dolgoztam. Amikor bekerültem a politikai táborba, ott volt egy parancsnok, aki nagyon utálta a külföldieket. Behívatott a szobájába, előttem egy japán hölgy járt nála, aki zokogva jött ki. A parancsnok azt kérdezte tőlem: szeretne hazamenni? Mondtam, természetesen, alig várom. Azt válaszolta: maga itt fog megdögölni, innen nem megy haza! Nyilván azért csinálta, hogy lelkileg is megalázza az embereket.
– Erőszakoskodtak a nőkkel?
– Nem. Ez nem Magyarország volt, ahol a megszálló orosz katonák megerőszakolták a nőket. Az otthoni dolgokról, amik engem és Magdit is érték a második világháború után a „felszabadítók” részéről, nem szívesen beszélek. Azt jobb elfelejteni. A lágerekben csak dolgoztatták és gyötörték az embereket. Mindent mi csináltunk. A nők voltak a kovácsok, a kőművesek, az asztalosok, a villanyszerelők, a mindenesek. Tizenhat órai munka után, amikor visszatértünk a barakkba, egy vályúba eresztett vízben tisztálkodtunk. Nagyon sokszor a kenyeremet cseréltem el szappanra. Priccsen aludtunk. A két karom volt a párnám, a buslátom (szövetköpeny) meg a takaróm.
– Milyen nemzetiségiekkel volt együtt?
– Túlnyomórészt oroszokkal, akik végigharcolták a háborút, de német hadifogságba estek. Ők politikai foglyokként kerültek a Gulágra. Rengeteg ukrán volt velünk, akik szembeszálltak a szovjettel. Együtt dolgoztam lettekkel, litvánokkal, észtekkel, finnekkel, németekkel, japánokkal, és voltunk mi, magyarok.
– Tehát az északi sarkkörön túl Norilszk városát nem szovjet munkások építették fel, ahogyan akkor a Népszava írta?
– Nem. Mi, kényszermunkások építettük fel a gyárvárost. Lakótelepeket, rézfeldolgozó gyárat, üveggyárat, téglagyárat, erőművet és még sok-sok üzemet. Síneket fektettünk Dudinka és Norilszk között. Mi csináltuk a tunguzok, a nyenyecek lakta Tajmir csodáját.
– Megszökni nem lehetett?
– Hová? A tundrán, a mocsáron, a jégmezőn át, ezer kilométereken keresztül? Néhányan megpróbálták, de megfagytak. Azt sem tudtuk, merre van észak, merre van dél. Ott fél éven keresztül sötétség van. Ha elkezd esni a hó, akkor három hétig esik tenyérnyi pelyhekben. Mi voltunk a hókotrók is, folyamatosan lapátoltunk.
– Voltak-e álmai?
– Éjszaka soha nem álmodtam a fáradtságtól. Nappal álmodtam, amikor ébren voltam. Láttam az édesanyámat, az osztálytársaimat, láttam magamat mint fiatal lányt a Gellért kávéház teraszán.
– Hogyan számolták az időt?
– Sehogyan. Amikor én kikerültem a Szovjetunióba, szabadulásomig nem láttam sem naptárt, sem órát. Onnan tudtam, hogy egy év eltelt, amikor megünnepelhettük az újévet.
– Mikor szabadult?
– Sztálin halála után néhány hónappal, 1953 nyarán indultunk haza, és csak december 3-án érkeztem Magyarországra, az utolsók között. Lembergben hónapokig várakoztunk. Ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akinek az volt a bűne, hogy horthysta tiszt volt. Nyolc és fél évig semmi hírt nem kaptam otthonról. Megérkezésemkor tudtam csak meg, hogy élnek-e a szüleim. Hál’ istennek éltek.
– El tudtak helyezkedni a férjével?
– A férjem Mecseknádasdon kapott állást a gyapjútermelő vállalatnál. Én is mentem utána. Bújtatott munkakörben, raktárosként dolgozott, de tulajdonképpen gazdatiszt volt. A háború előtt birtokai voltak, nagyon értett az agronómusi munkához.
– Ha visszatekint a szovjet lágerekben eltöltött időre, gyűlöl valakit?
– Nem haragszom, de a lelkemből nem tudom kiűzni a fájdalmat. Az életemet kettétörte. Rajz szakos tanárnak készültem, és nem lett belőlem semmi. A BHG-ben lettem raktárvezető. Ártatlanul ítéltek el. Ezt az sem enyhíti, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1978. december 27-én hatálytalanította a 7. harckocsizó gárdahadsereg katonai törvényszékének 1946. január 30-i ítéletét, és az ügyemet bűncselekmény hiányában megszüntette. Kaptam egy igazolást a Szovjetunió Legfelsőbb Bíróságának vezetőjétől Mironova aláírással, hogy Marczin Borbálát, azaz engem rehabilitáltak. Visszakaptam kilenc évet papíron. Mit kezdjek vele?!