Séta kannibálokkal

Tömve vannak fegyintézeteink, s ez kitűnő apropó az enyhítés- és amnesztiapártoló gondolkodásnak. Ezt a ma oly jellemző törekvést kétféleképp lehet értelmezni. Egy: keresik a módját, hogy az elbukottakat visszasegítsék a társadalomba. Kettő: fenyítetlen és felbátorodott bűnözői réteget szabadítanak az országra – július 1-jétől épp az óvadéktörvény ürügyén –, megtépázva az igazságszolgáltatás tekintélyét.

„Nem a börtön nehéz, hanem az emberek.”
(Fegyintézetekben közszájon forgó bölcsesség)

„Sorba állítottak minket a folyosón, kézzel a falnak, terpeszben. Jött a tápos őr, direkt berogyasztottam a lábam, hogy bosszantsam. Néztem a falon az árnyékát, s láttam, a lábamba akar rúgni; gyorsan elmozdultam, a tápos meg a lendülettől elvágódott a csempén. Jól kiröhögtük. Mondtam neki: ember kell ahhoz, főnök.”
(H. P. volt elítélt)

Európában harminc év alatt növekszik annyit a bűnözés, amennyit Magyarországon hat-hét év alatt. A szabadságvesztés lehetősége nem minden társadalmi rétegben jelent viszszatartó erőt, sőt egyes kultúrkörökben komoly, férfias imázselemnek számít, ha valaki börtönviselt. A társadalom konszolidált rétegeiben is csökken a bűnözők elítélése – elég, ha a whiskys rabló népszerűségére gondolunk.
Az Európai Parlament 1999 óta radikális liberalizációs reformokat követel a tagállamok börtöneiben. A potenciális bűnözői réteg is értesül – a médián és a szájhagyományon keresztül – arról a törekvésről, hogy a börtönben a lehető legkevesebb kellemetlenség érje a fogvatartottakat.
A büntetés céljának és társadalmi szerepének meghatározása a XIX. század óta folyamatos fejlődésben (de legalábbis mozgásban) van, s mindig aránylag szűk réteg határozta meg, hogy az elrettentésen, a társadalom védelmén, a megelőzésen, az átnevelésen vagy az ártalmatlanná tételen legyen a hangsúly. A klasszikus büntetéstan, amely a tettekkel arányos megtorló büntetés híve, ma már túlhaladott. A mai szemlélet szerint az általános emberi jogok az elítélteket is megilletik, a büntetés-végrehajtás csak korlátozottan – egyre korlátozottabban – avatkozhat be az életükbe. A folyamat afelé halad, hogy a büntetést valamiképp a felelősség felébresztésével, a bűnelkövető „partnerré tételével” kiváltsa.
A mai büntetéspolitika részben bűnözőpárti, és ez felbátorítja a fogvatartottakat. Az elítéltek rendszeresen konzultálnak a jogászokkal, s a legkisebb szankció miatt, emberi jogaik sárba tiprására hivatkozva, feljelentést tehetnek a felügyelők ellen, mire azok kínos vizsgálatoknak lesznek kitéve. Az európai emberi jogi egyezmény szellemében fogant újabb bírói gyakorlat szerint abban az esetben, ha a fogvatartott megsérül, az államnak kell bizonyítania, hogy vétlen az őrszemélyzet. Ez a hagyományos bizonyítási kötelezettség megfordulása, s azt jelzi, hogy a bíróság eleve feltételezi a hatósági visszaélést. Az állam nemcsak akkor vonható felelősségre, ha aktívan korlátozza a fogvatartott jogait, de akkor is, ha nem tesz meg minden intézkedést e jogok védelmében.
A mintának tekintett, de korántsem egységes nyugat-európai börtönrendszer mélyen problematikus. Kirívó példa erre az áprilisi belga fegyőrsztrájk – akkor derült ki, hogy a zsúfolt börtönökben folyamatosan romlanak a munkafeltételek. Az illetékes tárca vezetője, Marc Verwilghen akkor úgy döntött, hogy kitoloncolják a Belgiumban fogva tartott kelet-európaiakat, de ezzel a diszkriminatív ötlettel nem oldott meg semmit, tekintve, hogy az intézkedés csak néhány százzal csökkentette volna az elítéltek számát.
A magyar börtönökben többek szerint pattanásig feszült a helyzet, s a börtönlázadás lehetősége sem kizárt a közeljövőben. A börtönnépesség mentális színvonala és intelligenciaszintje hatalmasat zuhant az elmúlt évtizedekben, erre a régi rabok is panaszkodnak („a nyolcvanas években még nem kellett együtt ülnöm ilyen alakokkal”). Az önszabályozó készség jobbára megszűnt, kiveszett a lojalitás a börtön vezetősége iránt, már a zárkarendet sem lehet betartatni, sőt a „betyárbecsület” is eltűnőben van. A felügyelő személyzet az utóbbi években lecserélődött, a képzett, keményebb fából faragott börtönőröket olyanok váltották fel, akik tekintély és rátermettség híján nem tudnak rendet tartani.
Az elítéltek körében érthető módon az egyik legfontosabb kérdés, hogy lesz-e a közeljövőben nagyob szabású amnesztia. A jól értesült rabok átlagosan kéthetente tudni vélik, hogy hamarosan közkegyelemmel szabadulhatnak. T. az egyik vidéki büntetés-végrehajtási intézet lakója, ötéves börtönbüntetését tölti. Ügyvédjével már többször közölte, hogy a fogvatartottak egyszerűen elveszítették türelmüket, és ha nem hirdetnek a közeljövőben amnesztiát, akkor vagy tömeges öngyilkossággal fognak tiltakozni, vagy börtönlázadást szerveznek. Közlése persze inkább csak fenyegetés, de jellemző az a mentalitás, hogy a fogvatartott fenyegetésekkel akarja kikényszeríteni sorsának jobbra fordulását.
A rabok hierarchiájában a nehézfiúk általában megmérkőznek a hatalomért. A fogvatartottak inkább keresik egy-egy domináns rabtársuk kegyeit, mint a fegyőrökéit. Egymás megalázása, a verekedés, az önkéntes és erőszakos fajtalankodás mindennapos, s ez ellen az őrszemélyzet sokszor nem tud és nem is akar tenni semmit. Azonkívül a pénzes rabok odabent is urak maradnak, akikkel az őrök igyekeznek jóban lenni.
A cellába bekerülő új fiúk szinte minden esetben brutális megpróbáltatásokra számíthatnak. Sorsuk alakulásába ugyan nem sok beleszólásuk van, csupán választhatnak a különböző fokozatú rémségek közül. A tortúra közismert kezdete, hogy a cellába lépő szerencsétlen elé összecsavart törülközőt hajítanak a körlet tapasztalt öregfiúi. Ha a helyi szokásokban járatlan újonc ezt nem veszi észre, és rálép, számíthat a sokszor nyolc napon túl gyógyuló, esetenként pedig maradandó sérüléseket eredményező „bosszúra”, amely voltaképpen csak a bent lévők összetartozásának és hierarchiájának elismertetésére irányuló törekvés, nem valódi harag. Az áldozatot ez a lélektani háttérmagyarázat persze aligha fogja vigasztalni, és saját jól felfogott érdekében igyekszik majd, hogy beilleszkedjen a benti kegyetlen és sokszor következetlen hierarchiába. Ha azonban vesztére észreveszi, és lehajol a törülközőért, akkor a következmények még rettenetesebbek, és hosszú ideig a legnagyobb kiszolgáltatottságban élhet; az egész körlet szexuális zsákmánynak tekinti.
Az ilyen típusú brutalitás, bár mindennapos, nagyon nehezen bizonyítható. A sértettek saját érdekükben nem tesznek panaszt, ha pedig mégis, akkor kínzóik könnyen módját találják, hogy visszavonassanak mindent. Az életösztön úgyis erősebb… A közelmúltban történt eset ékesen bizonyítja a sértettek kiszolgáltatottságát. Egy elítélt mellé azért nevezett ki az ügyész védőt, mert a fegyenc időközben „rájött”, hogy zárkatársaira vonatkozó vádjai alaptalanok. Igaz, hogy a szerencsétlen feje betört, testét sérülések borították, anusán pedig orvosi műtétet kellett végrehajtani, minek következtében hónapokig kényszerült egészségügyi betét viselésére. Mégis úgy látta jobbnak, ha a vádakat, miszerint egy nagyobb konzervvel leütötték és megerőszakolták, visszavonja. Állítólag a fegyőrök mit sem tudtak a súlyos támadásról, csak bekiabáltak, hogy „csöndesebben, fiúk!” Az áldozat, miután kétéves büntetésének még csak első napjait töltötte, hamar átlátta a helyzetet, és bejelentette, hogy hamisan vádolt, emlékezőtehetsége hagyta cserben, egyszerű balesete volt: álmában leesett az ágyról, és megütötte magát, ezért visszavonja a feljelentését.
A tapasztalt rabok már tudják, hogy odabent is megkaphatnak mindent, csak lényegesen magasabb árat kell fizetni a termékekért és szolgáltatásokért. Mindez éppúgy bizonyíthatatlan, mint az összes többi visszaélés; nyílt titok, hogy a jobb módú elítéltek alkoholhoz, kábítószerhez, esetenként prostituáltakhoz is juthatnak.
A tapasztalatlan, kezdő elítéltek esetében arra is számítani lehet, hogy a nehézfiúk és a visszaesők az együtt töltött évek során megtanítják őket a „szakma minden fortélyára”. Vannak olyan „intellektuális” bűnözési típusok, amelyek aggasztó gyarapodásának hátterében ez a jelenség állhat. Ilyenek a különféle vállalkozásokkal elkövetett csalások: ezek titkaira egyszerű zsebmetsző vagy besurranó tolvaj magától aligha jöhetne rá – csak a büntetés-végrehajtási intézetekben eltöltött kényszerű pihenő idejében „okosodhattak meg”.
A hazai szabályzat kimondja, hogy minden elítéltnek legalább hat köbméter légteret, illetve férfiaknak legkevesebb három, fiatalkorúaknak és nőknek három és fél négyzetméter mozgásteret kell biztosítani. Az európai szabályok azt követelik, hogy a fogvatartottak egyszemélyes zárkában kapjanak helyet, de ez Magyarországon lehetetlen. Bökönyi István vezérőrnagy, a BVOP parancsnokának közleménye szerint a harminckét magyar börtön tizenegyezer férőhelyén tizennyolcezer elítéltet tartanak fogva. A veszprémi börtön „feltöltöttsége” például háromszáz százalékos. Az unióhoz való felzárkózás igényét a tervezett háromszáz négyzetméteres sportudvar, a kondicionálóterem és a kápolna jelzi, valamint a három sétálóudar, a két- és négyszemélyes zárkák s a hozzájuk tartozó fürdőhelyiségek. Bár a magántőke nemcsak a börtönépítésben bukkan fel, hanem a fenntartásban és a fogalkoztatásban is, az állam az Európai Parlament diktátuma ételmében nem szabadulhat meg privatizálás útján a reformok végrehajtásától.

Ugyanakkor az enyhítés- és amnesztiapártoló gondolkodásnak jó hivatkozási alapot teremt a zsúfoltság. Ismeretes, hogy a Medgyessy-kormány sok elítélt büntetését harmadolta vagy negyedelte; ez sokak szerint az ítélet-végrehajtás társadalmi tekintélyét csökkenti, s újabb bűnözői réteget szabadít az országra.
A börtönviszonyok humanizálására irányuló erőfeszítésekben fontos szerepet kap a „nyitottság elve”, amely tulajdonképpen a szabadságvesztés fogalmát is újraértelmezheti. Lőrincz Józsefnek, az ELTE ÁJK docensének a Börtönügyi Szemlében olvasható tanulmánya szerint a nyitottság elve az elítéltek szellemi és fizikai izolációját oldó törekvés. „Ez egyfelől szélesíteni igyekszik a fogvatartott kapcsolatát a külvilággal, másfelől növeli a börtön és a társadalmi környezet közti interakciót a külső erőforrások, szolgáltatások igénybevételével, a közvélemény, a média rendszeres, hiteles tájékoztatásával. A szabadságvesztés zártságát az intézet ideiglenes, rövid tartamú elhagyási lehetőségei (rövid tartamú eltávozás, kimaradás, rendkívüli kimaradás) oldják fel.”
H. Péter nemrég szabadult előzetesből, ahol tizennégy hónapot töltött. A szabadságvesztésnek három fő fokozata létezik, a fogházban, a börtönben és a fegyházban letöltendő; ellentmondásos helyzet, hogy az előzetes elzárás körülményei a fegyház szigorúságának felelnek meg. A börtön fokozatban nappal nyitottak a körletek, a rabok kint tartózkodhatnak a folyosón, előzetesben viszont egész nap zárt cellában tartják őket.
Péter őszinte, nyílt arcú fiatalember, akinek volt egy meggondolatlan lépése, és elkapták. Nagyon szenvedett odabent, soha többé nem akar visszamenni. Azt mondja, bármit megadott volna, hogy kiengedjék.
– Négyen voltunk egy tizenöt négyzetméteres zárkában. Naponta egy órát adtak, amikor az egész szint kimehetett közös sétára. A sétáról sokan lemaradnak, mert félnek. Ott a nagyobb darab rabok elvehetik az ember cipőjét, ruháját, karóráját. Az ilyeneket kannibáloknak neveztük. Szóval csak ülsz bent. Ez a legnagyobb büntetés, nem tudod, mit kezdj magaddal, és hogy meddig fog tartani az egész. A testedzés is tiltva volt, de mi vettünk ásványvizet, a tele palackokat üres szatyorba tettük, azokkal súlyzóztunk.
Odabent a testi erő, a „rafkó” meg a kapcsolatok adnak tekintélyt. Akinek nincs ügyvédje, csak kirendelt védője, sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben van.
A zárkatársak megválasztásában a nevelőtiszt sokat segített. Péter olyanokkal kerülhetett össze – főiskolásokkal, diplomásokkal –, akikkel szót tudott érteni. Ők általában zsarolásért, csalásért kerültek be. Ha a sétán összebarátkoztak valakivel egy másik szintről, azt is meg lehetett oldani, hogy egy zárkába kerüljenek. Ha valakivel feszült viszony alakult ki, és ezt jelezték, akkor „biztonsági okokból” szétválasztották az őrizeteseket. A verekedéseket a lépcsőházban szokták elintézni, az az egyetlen hely, ahová nem látnak a kamerák.
– Az őrök nem nagyon szemétkedtek, nem állt érdekükben. Össze voltunk zárva velük egész nap, saját közérzetük ellen vétettek volna. Meg aztán olykor bezsaroltuk őket azzal, hogy fel lesznek nyomva. Ezt persze burkoltan kellett megmondani nekik, de rávilágítottunk, hogy nem lehet velünk szórakozni. Odabent talpraesettnek kell lenni, különben nagyon elnyomnak. Volt viszont egy fickó, Bicepsznek hívta mindenki. Bicepsz őrmester. Nem volt erős, inkább alacsony, hájas, de szerette verni a rabokat; ha valakivel baja volt, bevitte a mosdóba, megrugdalta.
Némelyik őrrel viszont italt is lehetett behozatni, különféle doppingszereket is, ám arról nem tud Péter, hogy drogot hoztak volna valakinek. Egyéb beszámolókból kitűnik: előfordul, hogy valaki a börtönben szokik rá a kábítószerre.
Az egyes büntetés-végrehajtó intézetek között esetenként nagy különbségek lehetnek. Nem ritka az sem, hogy az elítéltek és a fegyőrök közötti kapcsolat a kölcsönös rosszindulaton alapul. Az egyik vidéki fegyház elítéltje például a közelmúltban annak köszönhette, hogy nem kapott kedvezményt, mert az otthonról küldött csomagban, amelyet persze csak alapos ellenőrzés után vehetett át, egy füzér erős paprika is volt. Az elítélt kiakasztotta az ablakba szárítani, és ez lett a veszte. Egyik „jóakaró” fegyőre ugyanis közölte vele, hogy a paprika nem engedélyezett, a közbiztonságra nézve veszélyes tárgy, melynek segítségével akár szökést is megkísérelhetne az elítélt, ha a csípős fűszert az őrök szemébe szórja. A fegyőrnek ez a váratlan felismerése több évvel hosszabbította meg az elítélt börtönidejét, mert emiatt nem volt lehetőség büntetése harmadolására.
Verekedésért, tiltott tárgyak, doppingszerek tartásáért fogda jár. A fogda kicsi, egyszemélyes helyiség. Reggel hatkor egy láncon felhúzzák az ágyat. Az őrizetes nem férhet hozzá a holmijához, egyetlen könyv lehet nála. Míg ha a benti sakkversenyen vagy pingpongversenyen valaki helyezést ér el, jutalmul kaphat pluszcsomagot vagy pluszbeszélőt.
Az országos bv-parancsnok a közelmúltban nyilvánosan is hangot adott elégedetlenségének, hogy az ügyvédek közül néhányan egészen új típusú szabálytalansággal próbálkoznak. Eddig csak kisebb-nagyobb tiltott tárgy becsempészésével foglalkozott pár megtévedt jogász, mobiltelefont vittek be. Nemrég azonban komoly viharokat kavart az az eset, amikor egy kihívóan öltözködő fiatal ügyvédnő az elítélttel való egyeztetés címén „egyéb szolgáltatásokat” is nyújtott védencének az ügyvédi beszélőben. Az eset talán sohasem derül ki, ha a fegyőr nem nyitja rájuk az ajtót. Ez is az „ellenőrzés nélkül való érintkezés” egy formája volt, amihez az elítéltnek joga van; törvény szerint talán még el sem ítélhető az eset.
– A beszélőt nagyon várják az emberek – magyarázza Péter. – Az a csúcs, ahhoz viszonyul minden és mindenki. Egy óra havonta, amikor szemtől szemben lehetsz a családoddal vagy a feleségeddel.
Ha van a zárkában telefon, kicsit könnyebb a helyzet. Persze a mobiltelefon tiltott tárgy, de százezer forintért és a készülék áráért becsempészik az őrök. A százezret összedobják a zárkatársak, de gyakran konfliktust okoz, hogy ha valakit elhelyeznek, kié a telefon. Van egy bemérő készüléke az őrszemélyzetnek, amely a folyosón három méterről érzékeli a mobiltelefonokat, de a hely, ahova eldugják, távolabb van – így nem fedezhetik fel. Péter nem mondja meg, hová dugták, mert a többiek még bent vannak. Neki valószínűleg már nem kell visszamennie, az előzetest beszámíthatják a büntetésébe.