Sötétedés után

Budapest, Nagykörút, 6-os villamos. A vezetőfülke plexiüvegén, fehér papíron géppel írt felhívás: szemtanúkat keresnek. Felszállás közben egy harminc év körüli férfi megütött és a járdaszigetre lökött egy idős embert, aki belehalt sérüléseibe. A papír szélén piros filctollal, girbegurba betűkkel a következő kérdés áll: „Na és akkor mi van?”

Szokott-e félni sötétedés után, ha lakását egyedül kell elhagynia? Egy korábban végzett közvélemény-kutatás megkérdezettjei a fenti kérdésre az alábbi módon válaszoltak: Nem fél: 59 százalék, attól függ: 9 százalék, nem mer kimenni: 5 százalék, nem is megy ki este: 7 százalék, és egyértelműen fél: 20 százalék. A számok önmagukért beszélnek, arról tájékoztatva, hogy a társadalom jelentős része már ebbe a jó esetben hétköznapi feladatba sem mer belevágni.
Agressziómentes környezet azonban kizárólag elméletben létezik – állítják a szakemberek –, mivel az emberi léthez az önvédelem miatt hozzátartozik bizonyos fokú agresszió. Ráadásul ha a társadalmi változásokkal mind általánosabbá válik az agresszió, az emberek részben kiszolgáltatottak, részben maguk is indulatosabbak lesznek. A tendencia alakulásában nem elhanyagolható a média szerepe. Dr. Münnich Iván agressziókutató szerint a kereskedelmi televíziók rendkívül ügyesen használnak ki egy ősi tulajdonságot: ami ugyanis zavarhatja, fenyegetheti az embert, arra megpróbál felkészülni – a negatív tartalmú műsorok e készenléti készségünkre alapoznak. Az embernek pedig túlélése érdekében reagálnia kell az információkra. Az erőszakot sugárzó műsorok nem tesznek mindenkit automatikusan agresszívvá – állítja a kutató, de van egy veszélyeztetett réteg, amely például családi okok miatt érzékenyebb az átlagosnál. Erre a média nincs tekintettel, holott éppen ebből a rétegből kerülhetnek ki a potenciális bűnelkövetők.
A társadalmi agresszió növekedését azonban nem csupán a bűncselekmények számában érhetjük tetten. Szűcs Bea sportpedagógust és úszóedzőt nem csak a Hajós Alfréd uszodában ismerik. Több mint két évtizede oktatja a kicsiket, akik a főváros különböző kerületeiből keresik fel. Különös tehetsége van ehhez a munkához, hogy az ismeretlentől való félelmet, a szorongást le tudják győzni a három-négy évesek. Eleddig már több százan fordultak meg a keze alatt. Vannak, akiknek később a sport lett az élete, a többség az egészséges fizikumot, kitartást, a küzdőszellemet vitte magával. Szűcs Bea szigorúságában mindig ott van a szeretet, a gyengét szavakkal erősíti, akit pedig elragad az indulat, azt pillanatok alatt meg tudja nyugtatni – így jellemzik a szülők. Ezért találom furcsának, hogy szavai most kesernyések.
– Az egész világot áthatja a fokozódó erőszak. Érzem a gyerekek megváltozott viselkedésén. A legegyszerűbb történésekben, a játékban, a párbeszédeikben az erőszakot és a szexfilmeket idézik fel szinte ösztönösen. Ez hozza ki belőlük később a devianciát. Azt mondhatom, sajnos, hogy már egészen kicsi kortól lehet látni ennek a jeleit.
Amit a kicsik megváltozott közösségi viselkedéséről hallottam, mások is megerősítik. Tom és Jerry-tünetcsoportnak nevezi Gálos Magdolna óvónő azt a bűnbakkeresést, amelybe nemegyszer közbe kell avatkoznia. A gyerekek körbeveszik egyik társukat, lökdösni kezdik, megütik. A miértre azt felelik: láttuk a tévében, aki rossz, azt meg kell büntetni. Koruknál fogva egyszerűen nem képesek különbséget tenni a valódi fájdalom okozása és a játék között.
Egybehangzó vélemények szerint ez a fajta bűnbakkeresés az indulatok kiélése, ami az alsó tagozatban már tudatosabb. Gyakori jelenség, hogy az erősebbek a tanítás alatt eldöntik, kit fognak a kapun kívül elkapni. De ugyanezt az iskola falai közt is megteszik, s jaj annak, aki panaszkodni mer.
– Fel kell figyelni arra, hogy a nézeteltéréseket a nagyobbak sem érvekkel, szavakkal kívánják megoldani. Az önkifejezés civilizált módjának hiánya vagy igen alacsony szintje mutatkozik meg e jelenségekben – magyarázza Felvinczi Katalin szociálpszichológus. – Sok a feszültség a középiskolákban is. Fiatal pedagógusok panaszolják, hogy tanulmányaik során nem készítették fel őket diákjaik kiszámíthatatlan reakcióira, a váratlan helyzetek megoldására. Ugyanakkor egyre nagyobb a hagyományos oktatási stílusra érzéketlen fiatalok köre. A hagyományokon alapuló tekintélytisztelettel a többség már nem tud mit kezdeni. A pedagógusnak egyre inkább tudásával és személyiségével kell megküzdenie a megbecsülésért.
Kérdésemre, hogy e szabadságban eljutottunk-e már odáig, hogy a diák a tanárát megüsse, Felvinczi Katalin megnyugtat: ismeretei szerint itt még nem tartunk. De arra már voltak példák, hogy ha a szülőnek nem tetszett a pedagógus viselkedése, netán értékelése, ily módon „védte meg” a gyermekét.
A tekintély és a felnőttvilág társadalmi szabályai elleni lázadás mindig életkori sajátosság volt. Csakhogy míg régebben ez bizonyos idő után lecsengett, a mai társadalmak fiataljai az állandó lázadás állapotában vannak. Erre kapnak biztatást a médiától, a tömegkultúrától, a szórakoztatóipartól – teszi hozzá a fentiekhez a szociálpszichológus.
Néhány éve a németországi Bochum összes iskolájában megkérdezték az iskolaigazgatókat, az iskolák alkalmazásában álló titkárnőket, ezer diákot és szüleiket a tanintézményekben tapasztalható erőszakról.
A felmérésből kiderült, hogy a leggyakoribb tanulói erőszak a verbális agresszió: a sértések és a provokáció. Viszonylag gyakori a diákok közötti vandalizmus és a verekedés, amelyben nem a direkt testi sértés a cél – efféle cselekmény az iskolák 45 százalékában legalább havonta egyszer előfordult. Ugyanakkor a tanulók negyede vallotta be, hogy önvédelmi célból vagy brahiból vitt már az iskolába fegyvernek minősülő tárgyat. A német oktatási intézményekben rablás, zsarolás vagy fenyegetés elvétve fordul elő: az iskolaigazgatók több mint fele évente egy-két alkalommal tapasztal hasonlót.

Erőszakos helyzetekbe leginkább a felső tagozatosok keverednek: a verbális agresszióban 82 százalékuk gyakran, a veszélytelen erőpróbákban 69,5 százalékuk rendszeresen, a vandalizmusban 50 százalékuk ritkán, de 33 százalékuk gyakran vesz részt. A felsősök 55 százalékának volt már része komolyabb sérüléssel járó verekedésben, míg 18 százalékuk ilyen összetűzésekben rendszeresen kockáztatja a testi épségét. A felmérés zárultával az igazgatók fele állította, hogy az iskolákban nőtt a brutalitás.
Megfigyelhető, hogy a beszédstílust, gesztusokat lényegesen erősebb indulati elemek jellemzik, mint akár egy évtizede. Sok személyes érzés fejeződik ki ma nyilvánosan, amelyet régebben nem illett idegenek elé tárni. Gondoljunk csak azokkal az intimitással, magánélettel kapcsolatos beszélgetésekre, amelyeket a nyilvánosság előtt, mobiltelefonon, minden gátlás nélkül folytatnak. A gátlástalanság persze még nem erőszak, csak egy lépés az eldurvuláshoz vezető folyamatban, amelyben a képernyők vizualitásának fontos szerepe van. A pénzért folyó, primitív kérdésekkel teli vetélkedők, a valóságshow-k a nyers erőt, a nyilvánosság terét mint egyetlen érvényesülési lehetőséget mutatják fel. Ez jóval harsányabb, erőszakosabb viselkedési mód, mint amit a civilizált együttélés szabályainak tartanak a társadalom más csoportjai. Feszültségek forrása a generációs különbség is, főképp, ha tömeges méretekben jelentkezik. Erről mondja Felvinczi Katalin, hogy ma már húszesztendőnyi korkülönbség is szakadékot jelenthet.
A gond persze az, hogy a durvaság, a szócsata csak a felszínt karcolja, a mélyben tovább forrnak az indulatok. Bő egy évtizede annak, hogy az emberek előtt célként lebeg a kényelem, a luxus, a csillogás. Ám a többségnek a „rögvalóság” jut. Ez önmagában is állandó frusztrációt okozó tényező, s csak idő kérdése, hogy az indulatok hol, mikor, milyen formában robbannak ki. Az egy helyben topogók és reménytelen helyzetben lévők száma jó ideig nem lesz kevesebb, s e rétegekben igen nagy indulattömeg halmozódik fel. Sajnos ennek egyéni feldolgozására nincs meg a pszichológiai kultúra.
– Ha ez a feszültség rögzül a társadalom bizonyos rétegeiben, lesz-e levezetőszelep?
– Amint a gonoszkodó gyerekeknél előfordul, hogy a leggyengébbet tekintik indulataik tárgyának, ez a felnőtteknél ugyanúgy megfigyelhető. Mivel a gazdagokhoz nem érnek el, a főnöküket nem üthetik meg, maradnak a náluk elesettebb helyzetben lévők. Az egyéni és csoportindulatok levezetésére szolgáló támadások rendszerint a marginalizálódott rétegekre irányulnak. Annak megítélése, hogy a másikkal szemben mi megengedett és mi nem, attól is függ, hogy milyen társadalmi, kulturális, etnikai csoporthoz tartozik a bántalmazott ember.
A Fehér Kereszt Alapítványt a rendszerváltozás után hozta létre Révész Piroska pszichológus. A karitatív szervezetnek az a célja, hogy a nehéz helyzetbe került családok gyermekeit átmeneti időre másik családhoz helyezzék el, míg azok visszatérhetnek otthonukba.
– A segítségre várók száma egyre nő – mondja Révész Piroska, majd hozzáteszi:
– Sajnos, az utóbbi idők tapasztalatai szerint mintha kevesebben vállalnák ezt a jó cselekedetet. Ennek oka, hogy az a réteg, amely a befogadásra alkalmas lenne, maga is egyre nagyobb anyagi gondokkal küzd. Szomorúan tapasztalom, hogy a keményebb hangnem, a másik kiszorítását szolgáló önzés a hozzánk hasonló civil szervezeteket is elérte. Kénytelenek vagyunk piacosodni, olykor eltérni eredeti elképzeléseinktől – ez is feszültséghez vezet. Sajnos a társadalmi indulatok a szakmai munkára is hatással vannak. Az ellenszenv vagy nézeteltérés mögött kimondatlanul ott húzódik a személyes politikai motiváció.
– Milyen viselkedésbeli változásokat tapasztalnak azoknál, akik önökhöz fordulnak?
– Szélesebb körben érzékelem, hogy a csúf szavak, a gyerekekkel szembeni fenyegetés mindennapos. És ezt nem pusztán a szegénység váltja ki. A minap egy kertvárosban járva, ez a szülői figyelmeztetés ütötte meg a fülemet: „Kislányom, ha még egyszer a medence szélére lépsz, eltöröm a lábad!” A gyerekek ezt a tónust már fel sem veszik, mondhatni megedződtek.
– Mivel magyarázzák a szülők ezt a magatartást?
– Panaszkodnak. A fennmaradási kényszerre, az állandósult bizonytalanságra, a stresszre. Azt mondják, ma nem elég becsületesnek és szorgalmasnak lenni, mindig könyökölni kell, egy lépéssel megelőzni a másikat, különben leradírozzák őket – ez a mai irányvonal, amit át kell venni. Néhányan szenvednek ettől, mások alkalmazkodnak, megtartva önmagukból valamit, és itt az új generáció, akik nem ismernek könyörületet.
A pszichológusnőnek személyes élménye is van e tömegjelenségről. A sztrádán hátulról belerohant autójába egy tizennyolc éves fiatalember. Egyetlen vezetéshez szükséges iratot sem tudott felmutatni, volt viszont pártfogója a rendőrségen, így elkerülte a büntetést. Ám Révész Piroska kibővíti a kört: e másokat eltipró magatartás nemcsak az országutakon sajátossága egy embertípusnak. Jelen van a hétköznapi élet más színterein, ügyintézésnél, vásárlásnál, orvosi rendelőben. Az erőszakos fellépésbe mindig beszámítják, hogy idősebbel, nővel vagy gyengébb fizikumú emberrel állnak szemben, akik nem tudnak, nem akarnak visszaütni. Részint azért, mert más a szocializációjuk, a neveltetésük, és sokan gondolják úgy, többet ér a méltóságuk.
Mindeközben Magyarországon tíz év alatt háromezerről csaknem tizenhétezerre nőtt a közrend elleni bűncselekmények miatt elítéltek száma. E kategórián belül csaknem minden második eset garázdaság volt, és itt a legmagasabb a büntetett előéletűek aránya: az összesen 44 500 elítélt több mint negyven százaléka visszaeső. Bizonyára az ő a szocializációjuk és neveltetésük is más volt.