Svarcban az ország fele

Előbb-utóbb nemcsak gazdasági kérdés lesz, hanem társadalmi problémává is fajul, hogy drasztikusan csökken a gazdaságilag aktív népesség száma hazánkban. Magyarán: az egyébként is elöregedéssel küzdő országban még a munkára képes társadalmi csoporton belül is nő az eltartottak aránya. A legfrissebb kimutatások szerint tudniillik az említett rétegnek csak a fele dolgozik.

Ezzel szemben az EU-ban ez az átlag 2000-ben 69,5 százalék volt. Svédországban az aktivitási arány 78,9 százalék, de a szorgalomra a britek sem panaszkodhatnak: Nagy-Britanniában ugyanis a ráta 76,6 százalékos. A szomszédos Ausztriában pedig 65 százalékos ez a mutató.

De térjünk vissza a magyar helyzetre; ha tehát utánaszámolunk, a jelenleg foglalkoztatott 3,8 millió dolgozó mellett elvileg minimum 2-2,5 millió állampolgár létesíthetne munkaviszonyt. Ugyanakkor ez a tömeg a statisztika szerint nem dolgozik. Valószínűleg az érintettek döntő része feketemunkából, vagy ilyen-olyan átmeneti segélyből él, esetleg a család jövedelemmel rendelkező tagjai tartják el.
Magától adódik a kérdés: netán senkiházi, munkát kerülő, dolgozni nem akaró emberekről van szó? Aligha. Leszámítva a bőrpapucsban és fehér nadrágban feszítő BMW-s ifjakat, továbbá a drogkereskedelemből, a prostitúcióból élőket és a munkától ódzkodók rétegét, az érintettek döntő része valószínűleg szeretne dolgozni, nap mint nap munkahelyre bejárni, majd évtizedek múltán tisztes nyugdíjból megélni.

Ám a magyar viszonyok – kilenc hónappal nyugati integrációnk előtt – nemhogy az EU-országokéhoz nem hasonlíthatók, hanem köszönő viszonyban sincsenek az ottani körülményekkel. Nem a nyugat-dunántúli, vagy esetleg a budapesti életminőségről beszélek – noha az említett térségekben is van bőven megoldandó probléma –, hanem az ország keleti feléről, ahol is leszámítva egyes prosperáló régiókat, települések tucatjai küzdenek 20-25 százalékos munkanélküliséggel, s az ebből fakadó szociális gondokkal. Borsodban, Szabolcsban, Hevesben és az Alföldön számos esetben már szerencsés embernek számít, aki svarcban rokkantnyugdíjaztatja magát. Ezeken a helyeken ugyanis még a csecsemő is tudja, hogy negyven felett munkát találni kész csoda. Egyelőre azt sem tudni, hogy hazánk miként tudja hasznosítani az uniós tagsából fakadó előnyöket. Ugyanakkor a jövő májusi csatlakozás előszele, a fokozatos drágulás már itt van a nyakunkon. A kormányzati intézkedésekből könnyen megjósolható, hogy marad a magas infláció, drágul az élelmiszer, az energia, s eközben a tavalyi osztogatás eredményeként minden területen elfogyott a közpénz.

Elfogultság nélkül megállapítható, hogy baloldali kormányok alatt szokott lenni az országban gazdasági és szociális értelemben vészhelyzet. Így volt ez több mint negyven évig, Hornék idején, és így van jelenleg is. Úgy tűnik, ez a baloldal sajátja. A magát már szociáldemokratának is címkéző hatalom azonban nemcsak munkahelyeket képtelen teremteni, illetve kedvező szociális ellátórendszert kialakítani, hanem még a meglévő és hatékony programokat is lerombolja. Gondoljunk csak a Széchenyi-terv felszámolására, a kis- és közepes vállalkozások ellehetetlenítésére, a növekvő munkanélküliségre és a megszűnő lakástámogatásokra.

Nos, ha a kormány ezt a folyamatot tekinti jóléti rendszerváltásnak, s továbbra is a nagytőke érdekeinek megfelelően cselekszik, akkor a kényszerűségből eltartott emberek tömegei előtt pár hónap múlva csupán két út áll majd: étlen-szomjan fagyoskodjanak, vagy a zebrán kéregessenek.