Szakaszjegy

Ősz hajú férfiak hallgatják a vonat zakatolását. Az ablakon át figyelik az elsuhanó tájat: árkok, folyócskák, cseréptetős faluvégi házak futnak el, egy férfi vizet húz fel a távoli gémeskútból, tehenek gyűlnek a vályúhoz. – Ötvenöt év. De rég volt – sóhajt egyikőjük.

A két férfi Nyíregyházán járt, a Tölgyes csárdában. Akaratlanul is fültanúja vagyok a beszélgetésüknek. Ünnepélyes ebéden vettek részt, ahol a Gróf Széchenyi István Kereskedelmi Középiskola 1948-ban végzett diákjai tartották meg az 55 éves osztálytalálkozójukat.

Negyvennégyben közbeszólt a háború, így nem szeptember elején, hanem november végén tartották meg az első tanítási napot. A pengő inflációja miatt a havi tandíjuk egy liter étolaj volt. Áruismeret, vegytan, gyorsírás, gépírás, számvitel, könyvelés, kereskedelmi számtan, algebra – sorolják az egykor volt tantárgyakat.

– Emlékszel az osztályfőnökre, hogy az milyen milyen kemény ember volt! Ő tanította a jogot, a magyar levelezést, szépírást, gépírást és a könyvvitelt, meg a szövetkezeti ismereteket.

– Emlékszem – feleli a másik, és igazít egyet a zakója vállán.
Negyvenheten végeztek. Az osztálytársak szétszóródtak, többségük szép karriert futott be. Volt, akiből gyárigazgató, főkönyvelő lett, mások tisztes kisiparosokká váltak, de volt, aki megyei pártbizottsági titkár lett. Egyikőjük úszó-Európa-bajnokságot nyert.

Kicsit elgondolkoznak, majd rekedtes hangon, mintegy summázván az élettörténeteket, megállapítja az utólag szóló:

– A Nyíregyházán maradt osztálytársakból alakult ki az a törzsgárda, amelynek tagjai először tíz, manapság pedig már ötévente megszervezik a nyíregyházi találkozókat. Nem újságban hirdetnek, hanem komoly levelezésbe kezdenek.

Az alacsonyabb termetű férfi szemüveget kotor elő a táskájából, majd egy sárgás papírlapot nézeget figyelmesen. Látni azon, hogy évtizedek alatt más-más tollal róttak rá fontos adatokat. Vizsgálja az írást, majd megszólal. – Először 1958-ban, június 22-én találkoztunk a sóstói Tópart vendéglőben. Részt vett 35 fő. Hatvannyolcban július 13-án a sóstói Krúdy étteremben találkoztunk huszonöten. Hetvenháromban, a huszonöt éves találkozónk a tiszti klubban volt, míg 1978-ban a vasutasklubban találkoztunk.

Folytatja még a felsorolást, majd nyugodt hangsúlyozással a vele szemben ülő társa veszi át a szót. – Most volt ez első olyan találkozónk, amikor már tanár nem lehetett közöttünk. Rózsi néni az idén februárban halt meg. Kilencven felé járhatott. Emlékszel rá, hogy legutóbb mennyire szívhezszólóan beszélt? Könnyek között és tátott szájjal hallgattuk.

– Ma már csak tizenheten voltunk. Huszonegyen meghaltak, néhány társunk eltűnt. Legalábbis nem tudunk róluk semmit sem. Itt van például a Samu. Ő már az első, az 1958-as találkozóra sem jött el, tudod, a Tóparti vendéglőbe. Állítólag ötvenhatban hagyta el az országot, s Ausztráliában él. Vagy élt – tűnődnek el megint.
Raguleves volt az első fogás, másodiknak pedig vegyestálat lehetett kérni fokhagymás sertésszelettel, meg cigánypecsenyét. Somlói galuskával zárult az ünnepi ebéd. Jó sok tejszín volt rajta. Közben egyik társuk az egykori osztálynaplóból, az osztályzatok és diákcsínyek „fekete könyvéből” olvas fel részleteket.
Minden átmenet nélkül a kereskedőségre terelődik a szó, meg arra, hogy mennyire megváltozott Nyíregyháza egykor még földes utcáinak képe. Talán a Síp utca egyes házai emlékeztetnek még a múltra. Egyikőjük anyja vásári ruhákat varrt, édesapja úgynevezett csikós és asztali tűzhelyeket gyártott. A férfi ujjaival dobolva idézi fel a kovácsolás ritmusát. Persze a kereskedőség is komoly életpálya volt. A jó szatócsok a petróleumlámpától a cukorkáig mindent árusítottak. A hitel sem volt ismeretlen fogalom. – No persze – vélte egyikük – aki hitelt adott, az tudta, hogy a vevőt magához láncolta. Akkoriban nem kellett szerződést kötni, bármit is igazolni, csupán megnyitottak egy kockás füzetet, oda írták fel az adósságot.

Ezúttal már nem mentek ki az osztálytársak a nyíregyházi temetőbe, hogy a síroknál tisztelegjenek. Keresztül-kasul be kellene járni a területet, hogy illően emlékezhessenek, ezért Széchenyi szobrát koszorúzták meg.

Szolnoknál magas töltésen fut a vonat. Az ablakon kinézve megjegyzi az egyikük: A Zagyva most nem sokkal nagyobb, mint a Nyugati-főcsatorna, vagy a nyíregyházi Ér-patak. Lassan minden kiszárad…

Begurul a szerelvény Pestre, a Nyugati pályaudvarra. Meleg van ugyan, de felöltőiket mégsem veszik le. Nem enyhítenek nyakkendőik szorításán sem.

– Csak betöltöttük már a hetvenötöt, jó, hogy legközelebb nem öt, hanem három év múlva találkozunk Nyíregyházán – szólal meg a világosabb zakós.

Több sávban nyomulnak az autók a körúton, idegesen dudálnak vezetőik, félmeztelen álkoldus kérne alamizsnát bárkitől.
Útitársaim állnak még a budapesti neonok fényében néhány másodpercig, majd megölelik egymást.