Szerb politikai vihar pirruszi győzelemmel

Amikor a magyar rendőrség Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatósága rutinszerűen átküldte Belgrádba az átiratát, amely a pénzmosással gyanúsítottak ügyében kér információkat a szerb rendőrségtől, feltehetőleg nem gondolta, hogy ez a papír ekkora politikai vihart kavar a szomszédságban. De miért is gondolta volna? Ez az okmány került valami módon Mladjan Dinkics akkor még bankkormányzó kezébe, aki ennek alapján igyekezett megzsarolni – nincs szebb szó erre – a szerb kormányt, hogy kezdeményezze az idő előtti választások kiírását. Ha nem lesznek választások, bizonyítékokat szolgáltat a korrupcióról a kabinetben. Ez a budapesti fax volt a bizonyíték, s ezzel hadonászott Dinkics annak idején, miután Zsivkovicsék felvették a harcot vele és pártjával.

Ez volt az első komolyabb politikai összecsapás a demokratikus oldalon, a két reformpárt, a kormánykoalíció (DOS) vezető pártja, a meggyilkolt Djindjics-féle Demokrata Párt (DS) és volt szövetségese, a Labusz vezette G17 Plusz között. A győzelem formálisan az előbbié, hiszen sikerült Dinkicset, a G17 alelnökét eltávolítani a jegybank éléről, s helyébe egy olyan kormányzót helyezni, aki „nem népszerűsíti pártját a DS ellenében erről a posztról”, s aki talán nem őrzi majd olyan éberen a pénzverde kulcsait. Ám pirruszi volt ez a győzelem. Zsivkovics demokratái a népszerűségi listán helyet cseréltek Labusz G17-jével.

Miközben a demokratikus blokk három azonos támogatottságú vezető politikai ereje – a DOS, a G17 Plusz és a Kostunica-féle Szerbiai Demokrata Párt (DSS) – egymással hadakozott, Milosevics emberei ismét magukhoz tértek: erőszakosak, hangosak lettek, érzik (gazdasági) erejüket. S most éppen azok vádolják korrupcióval a kormánykoalíciót – nem is teljesen alaptalanul –, akik annak idején lehetővé tették a milosevicsi maffiaállam létrejöttét. Nem titok, hogy a DOS-os hatalomnak – bár kezdetben úgy látszott – nem sikerült leszámolnia Milosevicsékkel a Djindjics elleni merénylet után sem. A vezér ugyan Seseljjel és jó néhány másik főkolompossal együtt Hágában van, de emberei maradtak. Megőrizték befolyásukat is. Az ügyészségek nem emeltek vádat ellenük. Sőt azok jó része is elhagyta a börtönt, akiket a Kard fedőnevű akcióban vettek őrizetbe. Nem tudni tehát, ki nyerte meg a szervezett bűnözés elleni harcot, az állam vagy a maffia. A harc ugyanis még folytatódik. S időnként átcsap a politika színterére is.
Nem kevesen figyelmeztetik a DOS-t, a DSS-t és a G17-et, hogy hagyjanak fel az egymás elleni hadjárattal. A vak is látja, hogy a kormánykoalíció mind gyengébb és gyengébb. Előbb Kostunicáék távoztak belőle, most Labuszék. Pedig meg kell állapodniuk, ha azt akarják, hogy Szerbia ne térjen le a reformok útjáról, s hogy sikeresen megvívja harcát a szervezett bűnözéssel. Igaz, a választások előtti szövetségtől mind a három párt elzárkózik, a választások után azonban hajlandók tárgyalni a koalícióról. Egymásra vannak ugyanis utalva. Hiszen nem léphetnek együttműködésbe a szocialistákkal vagy a radikálisokkal. Ezért kell csillapítani a vita hevén, hogy ne égessenek fel minden hidat egymás felé. A retorika enyhült is már. A pénzmosási ügy pedig a vizsgálószervekhez kerül.