Szerepzavarba került az Egyesült Államok

Az Egyesült Államok inkább meggyengült, mint megerősödött az iraki háborúban. A megszállás sokkal veszélyesebb, mint maga a háború. A Szovjetunió összeomlása óta a Fehér Háznak nincs következetes és politikailag megvalósítható stratégiai elképzelése arról, miként kezelje a világot békeidőben – nyilatkozta lapunknak Chrudinák Alajos, a Magyar Televízió főmunkatársa.

Hogyan lehetne összegezni a háború tapasztalatait? Sikerült az amerikaiaknak elérniük kitűzött céljaikat?
– Bush elnök is rádöbbent arra, mint előtte más hadseregparancsnokok, hogy a katonai győzelmek gyakran ellenkező következményekkel járhatnak, mint amit megterveztek. Washingtonnak a vietnami háború óta most először nem sikerült bevonnia szövetségeseit egy nagy katonai vállalkozásába. Ez meghökkentő diplomáciai kudarc. Bush azt hitte, nem csak Irakot, a háború ellenzőit is legyőzte. Nos, ebben nagyot tévedett. Egyre csekélyebb a lehetősége, hogy Washington megosztja felelősségét NATO-szövetségeseivel, mivel nem hajlandó kompromisszumokra, például az ENSZ szerepét illetően pedig Bush elnöknek rá kellett jönnie arra, egyedül nem megy: az egyoldalú, unilaterális világpolitika lényegében használhatatlan zsákutca. Egymaga képtelen megoldani a háború következményeit, és eltakarítani az ütközetek politikai és fizikai romjait és szemetét. Afganisztánban és Irakban ez a feladat a szövetséges európai békefenntartókra hárul, de eddig Afganisztánt sem tudták pacifikálni. Washingtonnak szüksége van Európára. Ez a függés persze, kölcsönös. Washington gyöngeségének egy másik forrása, hogy az amerikai hadsereg „túlnyújtózkodott” Irakban. Az is kiderült, hogy a Pentagon új katonapolitikai doktrínájával nem lehet békét és demokráciát teremteni. Mivel a megszálló csapatok a mai napig nem találtak bizonyítékokat az iraki tömegpusztító fegyverek létezésére és az al-Kaidához fűződő kapcsolatokra, mind többen vonják kétségbe Bush és Blair szavahihetőségét, mert szándékosan félrevezetik saját törvényhozóikat, szövetségeseiket és az egész világot. Washington persze nem először kreált háborút kiváltó okot. Ilyen koholmány volt például a Tonkini-öbölbeli incidens, mielőtt Amerika belépett a vietnami háborúba. Robert Byrd szenátor szerint „a hazugság kultúrája”, az ún. hasznos célú hazugságok eluralkodtak a Bush-kormányzatban, olyannyira, hogy ma már nem is kell ezt túlságosan álcázniuk, mint korábban. Hol van már az amerikai vezetők egykori puritanizmusa? – sírja viszsza a régi idők politikusi morálját William Pfaff amerikai publicista.
– Ha mindössze háborús ürügyről volt szó, mi lehetett a támadás valódi célja?
– Bush azért küldött negyedmillió katonát Irakba, hogy megszabaduljon azoktól, akik szerinte fenyegetik Washington befolyását a Közel-Keleten és veszélyeztetik az olcsó olaj áramlását Amerikába. Azt hiszi, hogy perzsa-öbölbeli hegemóniáját néhány zsarnoki rendszernek mondott ország, Irak, Irán, Szíria és Szaúd-Arábia veszélyezteti. Az új doktrína szerint a Pentagon megelőző csapásokat hajt végre azok ellen, akiket veszélyesnek vél. Így napjaink arab találós kérdése: ki a következő? Az első Öböl-háborúban született az a stratégiai döntés, hogy az egész Közel-Keletet amerikai ellenőrzés alá kell vonni. Ezt nevezték „nagy közel-keleti tervnek”, a térség amerikanizálásának. A Pentagon héjáinak, Richard Perle-nek és Paul Wolfowitznak az elképzelése tökéletesen megfelel Izrael stratégiai elgondolásának. Bush demokratizálásra és reformokra hivatkozva amerikai érdekeket és értékeket igyekszik ráerőltetni a térség országaira. Az így létrehozott csatlós- és bábkormányok első számú feladata az olajkincs privatizálása. Bush szerint Irak lesz a követendő példa. Iraki olajra vágynak az amerikai olajmonopóliumok, amelyek ferde szemmel nézték az orosz és francia olajtársaságok iraki tevékenységét. Irakban és Szaúd-Arábiában található a világ kőolajtartalékainak kétharmada. Amerika a világtermelés negyven százalékát használja el, és olajszükségletének felét importálja. Az iraki olajkincs lehetővé tenné százötvenmilliárd dollár kölcsön felvételét. Washington ebből a hitelből finanszírozná az addigra amerikai magántulajdonná privatizált olajmezők korszerűsítését és egész közel-keleti katonai vállalkozását. Az új amerikai világrendben Izrael katonai középhatalommá válna a Közel-Keleten. A történtek után aligha vitatható, hogy Amerika az egykori brit birodalom örökébe lépett.
– Nap mint nap hallunk a béketeremtésről, de az is látszik, az amerikaiak számos akadályba ütköznek. Lassan nem telik el nap anélkül, hogy a megszálló hadsereg tagjai közül valaki ne veszítené életét.
– Irakban könnyebb volt háborúzni, mint békét teremteni. A katonai győzelem és megszállás nem visszaszorítja, hanem gerjeszti az Amerika-ellenes hangulatot és ellenállást. Az amerikai katonákat nem készítették fel a háborúra, nem ismerik az iraki történelmet, az iszlámot, a lakosság szokásait, viselkedését, sikeres küzdelmét az egykori brit megszállók ellen. Irakban nagyon erős a nemzeti érzés. Az iraki ember önérzetes, nehezen viseli el az idegen uralmat és megaláztatást. Sok a magasan képzett iraki szakember, tudós. Az olajiparban hatvanezer szakember dolgozik, akik valószínűleg nehezen viselnék el, hogy a megszállók privatizálják nemzeti olajkincsüket. Az iraki ellenállás szerintem nem átmeneti jelenség, módszerei és formái most kezdenek kialakulni. Ráadásul az amerikai hadsereg ügyetlen, kétbalkezes megszálló. Nem védték a kórházakat, múzeumokat, és szemet hunytak a bagdadi tolvajok féktelen tobzódása felett. A Szaddám alatt elnyomott síiták (a lakosság hatvan százaléka) igyekeznek kitölteni a politikai légüres teret. Egyes csoportjaik iszlám köztársaságot terveznek. Ez is megjósolható volt, de Rumsfeld védelmi miniszter szerint elképzelhetetlen. Ha Irakban demokratikus választások lesznek, nehéz elképzelni, hogy Washington miként tudja megakadályozni a síita papság győzelmét. Valószínűleg a Henry Ford-féle szavazást alkalmazzák: bármelyik színre szavazhatnak, ha az fekete.
– Milyen új elemei, politikai tanulságai vannak az iraki háborúnak?
– Az Egyesült Államok roppant felelősséget vállalt Irak és a Közel-Kelet jövőjéért. Ennek a feladatnak aligha tud eleget tenni. Az ígéretek között demokratizálás, kereskedelmi szabadövezet, gazdasági fellendülés és sok más megalapozatlan kötelezettség szerepel. Byrd szenátor szerint ez a felelősség még nem átok, de az már látszik, hogy nem is áldás. Már a háború alatt kiderült, a Bush-kormány a külpolitikában és a hadvezetésben sokkal mélyebben megosztott, mint ahogyan az a Pentagon konzervatívjai és Powell külügyminiszter közötti viszályból kitűnik. A háború utáni helyzet értékelésénél nem lehet elhallgatni, hogy az amerikai és brit vezetők becsapták szövetségeseiket és félrevezették saját közvéleményüket. Az afganisztáni és az iraki háború nem tette biztonságosabbá Amerikát, mint ahogy a háborús kalandok sem mentik fel Bush elnököt az alól a vád alól, hogy elnöksége alatt az amerikai gazdaság a mélypontra jutott. Ne feledjük, a mostani elnök édesapja a gazdasági hanyatlás és a zsidó lobbi kikosarazása (Samír izraeli miniszterelnök antiszemitának nevezte az elnököt) miatt bukott meg az Öböl-háború utáni elnökválasztáson, de a vereségben szerepet játszott az is, hogy az amerikaiak gyorsan napirendre tértek győztes hadjárata fölött. A „kis Bush” tanult apja kudarcából: gazdaságjavító intézkedéseket hoz, mindenben Izraelnek kedvez, és profitálni akar a terrorizmus elleni elhúzódó háborúból. A választási kampányban azzal a jelszóval méretteti meg magát, hogy a háborúnak nincs vége, az Egyesült Államok hadserege harcban áll a „gonosz tengelye” ellen. Választási kampányában ez a hadiállapot óriási előnyt jelent Bush elnök számára. A behódolt amerikai sajtó és média, különösen a Fox News most oly kritikátlanul támogatja a hatalmat, mint egykor a szovjet tömb televíziói. Egészen a legutóbbi időkig a Demokrata Párt politikusai sem merték kritizálni a hadban álló elnököt. A jelenlegi helyzet tanulsága: a Bush-doktrína békeidőben működésképtelen, mert kívülről, megelőző csapásokkal nem lehet demokráciát építeni. Amennyiben Washington nem rendezi az izraeli–palesztin konfliktust, akkor az iraki háborúval és megszállással sem tud változást elindítani a Közel-Keleten, nem is beszélve a térség demokratizálásáról, a reformokról és a modernizálásról.