Szoborárnyék

Három magyar összehajolt: John Lukacs Amerikában élő történész, Alexander Brody üzletember, Bródy Sándor unokája és egy magyarországi gazdasági szakember, Somody Imre azon tanakodott, miként lehetne hazánk fővárosában utcát vagy sétányt elnevezni Winston Churchillről. Varga Imre alkotását június 24-én Churchill lánya, Lady Mary Soames avatta fel.

Mire véget ért a városligeti ceremónia, szinte mindenki feledte, hogy civil kezdeményezésnek és nem pártpolitikai akciónak köszönhető a bronzalak.
– Mulatni is lehetne rajta, ha nem volna mindennapjainkra oly sajnálatosan jellemző, miként lett szinte egyik percről a másikra egyfelől „baloldali gondolkodású” államférfi a tegnap még lereakciózott Churchillből, és miként rajzolták meg a másik oldalon a „Sztálinnal lepaktáló” angol miniszterelnök képét azok az értelmiségiek is, akik a kilencvenes években oly lelkesen fogadták John Lukacs írásait… Túlzás nélkül állítható: úgy kisajátította a napi politika, hogy szinte kapkodva kell keresnünk el nem évülő érdemeit, politikai értékeit.
– Churchill szerepe történelmi értékű, nem politikai – mondja John Lukacs. – Soha nem jutott volna eszembe, hogy szobrot állítsanak neki Budapesten, ha nem találtam volna értékes anyagot arról, hogy milyen sokat tudott Magyarországról, milyen jóindulattal viseltetett hazánk iránt. Nem túlzok, amikor azt mondom, ezer év alatt nem volt olyan nyugati – Rajnán túli – államférfi, aki olyan érdeklődést tanúsított volna Magyarország iránt, mint Winston Churchill. Városligeti szobrának felavatása alkalmával azonban ezt nem hangsúlyozták. Nagy ember volt, mondták róla, ez azonban, államférfiúi nagysága önmagában nem indokolná, hogy szobrot állítsunk neki a fővárosban. Két évvel ezelőtt bukkantam rá 1933 és ’38 között papírra vetett nagy őséről, Marlborough hercegéről írt négykötetes művében azokra az oldalakra, amelyeket a Rákóczi-szabadságharcról írt. Elismeréssel méltatja a magyar nemzeti és alkotmányos törekvéseket, annak ellenére, hogy Angliának, tehát Churchill ősének is ez idő tájt, a spanyol örökösödési háború éveiben az volt az érdeke, hogy első számú szövetségesét, az ausztriai birodalmat erősítse s ne gyöngítse. Eddig ismeretlen részleteket is megvilágít nagy munkájának ezen fejezetében, például, hogy miként próbált olykor közvetíteni az angol diplomácia Rákóczi Ferenc és a bécsi udvar között. Még egy 1706-ban Marlboroughnak írt Rákóczi-levelet is talált a Blenheim-palota magánlevéltárában (ő maga, nem a famulusai!), amelyet teljes terjedelmében közöl művének harmadik kötetében. Kitűnő összegzést ad az 1700-as években, a törökök kiűzése után kialakult helyzetről, amikor is „az Ausztriai Ház meggyőzte magát arról, hogy Magyarországot mint felszabadított, de meghódított területként kezelje, hogy a császár felségjogát a legszigorúbb módon rögzítse. A magyar választott királyság örökletes királyság lett a császár személyével… A régi magyar rendi országgyűlés tehetetlenségre ítéltetett… Így lett Bécs az egyedüli és kétségbe nem vonható birodalmi központ, és Magyarország egy osztrák közigazgatás alatt álló részleg…”
– Ebben az esztendőben, amikor a Rákóczi-felkelés háromszázadik évfordulójára emlékezünk – ha emlékezünk –, különösen értékes történelmi adalék ez. A második világháború idején jobbára idegeneknek tett Magyarországgal kapcsolatos churchilli megnyilatkozásokról már jóval alaposabb ismeretekkel rendelkezik a hazai tudományosság, csakhogy mostanában kissé szelektíven idézik ezeket. Akik keményen fogalmaznak, azt hajtogatják, hogy amikor elállt az adriai partraszállás tervétől – és főleg a potsdami konferencián tanúsított magatartásával –, „odadobta” hazánkat a szovjeteknek…
– Churchillnek számos olyan kijelentése van, és nem is csak a második világháború éveiből, hanem az első világháború idejéből is, amelyekből nyilvánvaló a jóindulata hazánk iránt – válaszolja Lukacs. Rajta kívül egyetlen nyugati államférfi sem mondta ki például azt, hogy a Párizs környéki békeszerződések közül a két leghibásabb a versailles-i és a trianoni volt, és hogy véleménye szerint két súlyos problémát kell újragondolni és megoldani: az egyik Danzig, a másik Erdély kérdése. „Soha nem szerettem – mondotta például 1940 szeptemberében az angol alsóházban, pár nappal azután, hogy Nagy-Britannia miniszterelnökeként kijelentette, a szigetország hivatalosan nem ismer el a háború közepette semmiféle területi változást –, ahogyan Magyarországgal bántak az első világháború után.” Churchill-lel kapcsolatban két legenda is makacsul tartja magát. Az egyik szerint Teleki Pál halálakor ezt mondta: Magyarországnak fenntartanak majd egy helyet a béketárgyalásokon. Nem mondott ilyet. De ezt mondta is, írta is Teleki tragédiájáról: „Öngyilkossága áldozat volt. Így kívánta a maga és népe becsületét a történelem előtt megmenteni.” Ami pedig az adriai partraszállás legendáját illeti, ilyen hadászati terve csakugyan volt Churchillnek, amelytől azután – ugyancsak hadászati és nem politikai okokból – el kellett állnia. De ha meg is valósult volna ez az eredeti elképzelése, Magyarország szovjet megszállását akkor sem tudta volna megakadályozni. Akkor is legfeljebb a Dunántúl egy részén jelenhettek volna meg angolszász csapatok. Jóval lényegesebb azonban ezeknél a feltételezéseknél, hogy Churchill – a háború utáni európai egyensúly érdekében is – a Közép-Európához és nem a Balkánhoz tartozó Magyarországra – ezt számos alkalommal hangoztatta Sztálin és Roosevelt előtt is – mint a Duna menti konföderáció fontos tartozékára tekintett.
– Sokan fölhánytorgatják Churchillnek azt is, miért volt Sztálinról jobb a véleménye, mint amilyet megérdemelt volna.
– Valószínűleg tisztában volt vele, hogy a Szovjetunió nélkül az angolszászok mégoly nagy hatalmuk ellenére sem tudták volna legyőzni Hitlert. Talán azt is fölismerte, hogy Sztálinnak a kommunizmushoz nem sok köze volt. Sztálin nagy orosz nacionalista volt. Ezt látta meg benne Churchill. Legfőképpen pedig az embert, minden gonoszságával együtt.
– 1944. október 15-e után a Magyarországgal szemben különben jóindulatú Churchill érdeklődése – mondhatni – igencsak lanyhult hazánk iránt. Moszkvában folytatott „százalékegyezményes” tárgyalásaik, amelyek kezdetben hazánk területén a háború végéig ötven–ötven százalékos szovjet, illetve angolszász befolyásról szóltak, szinte pár óra leforgása alatt hetvenöt–huszonöt százalékra váltottak át, Potsdamban pedig Sztálin Churchillhez intézett, Magyarországgal kapcsolatos kérdésére nem is érkezett felelet. Azért-e, mert a reálpolitikus Churchill szerint akkorra már minden bevégeztetett? Vagy azért, mert addigra az angol miniszterelnök teljesítette 1940 májusában vállalt küldetését, népének és szövetségeseinek a segítségével legyőzte Hitlert, és ekkor már viszszavonulóban volt?

– Mire Potsdamig eljutottak, voltaképpen már minden kérdést lezártnak tekintettek. Kivéve egyet: mi lesz Németország sorsa? Aztán ennek a megválaszolását is elodázták. Churchill pedig, aki maga sem volt hibátlan ember, munkatársai szerint el is fáradt, le is lassult 1945 nyarára. Tisztán látta, Anglia szerepe Amerikához és a Szovjetunióhoz képest a háború utáni világban igen kicsi lesz.
– Miközben a churchilli életmű körüli kérdő- és felkiáltójelekről folyik a polémia, szinte mindenki megfeledkezik azokról a magánszemélyekről, akiknek köszönhetően fel lehetett állítani a szobrát a Városligetben. Kik ők valójában?
– Jóérzésű emberek, híresek és nem híresek egyaránt – mondja Alexander Brody. – Magyar származású Nobel-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett tudós éppúgy található közöttük, mint Ausztráliában, Kanadában vagy Brazíliában élő kispénzű honfitársunk. Akik nemigen járultak hozzá a Churchill-szobor költségeihez: a magyarországi vállalatok… Mindenkinek még aznap megköszöntük a segítségét, amikor adománya megérkezett a bankba.
– Példaértékű is lehetne ez a történet: két hónap alatt magánszemélyek adományaiból szobrot emeltek egy köztiszteletben álló történelmi személynek abban az országban, ahol nincs elég pénz, erő és akarat, hogy méltóképpen megünnepeljék a Rákóczi-szabadságharc kitörésének háromszázadik évfordulóját, Deák Ferenc kétszázadik születésnapját…
– Példaértékű lehetne – mondja Somody Imre –, ha tudna róla a lakosság. De a mi tevékenységünk a sétány névadásával, a szoborállítással, Churchill lányának a meghívásával véget ért. Ami ezután következett, politikai akciót formált az egészből. Mit láthattak az emberek a televíziós tudósításokból? Kevés kivételtől eltekintve mit olvashattak ki az újságokból? Hogy Budapest főpolgármestere szobrot állított Sir Winston Churchillnek.
– Esetleg még azt, hogy a szocialista Kovács László vezette Külügyminisztérium is hozzájárult a Demszky-féle kezdeményezéshez…
– Ebből pedig nem lesz példa, ezt látva-hallva nem mondják azt civil szervezetek, jó szándékú polgárok, tehetős vállalatok, hogy állítsunk szobrot mi is Rákóczi Ferencnek vagy a haza bölcsének, Deák Ferencnek!
– Madonnának könnyebb volna szobrot állítani ma Magyarországon, mint Deák Ferencnek – veti közbe keserű humorral Alexander Brody. – Pedig Madonnának semmi köze nincs hazánkhoz, a haza bölcsének viszont mi mindent köszönhetünk! De ma Magyarországon hiányzik a Deák Ferenc iránti tisztelet, és hiányzik a deáki gondolkodásmód is. Bölcsre itt most kinek van szüksége? Történelmi példákra?
– Szerintem – mondja John Lukacs – világszerte nagy az érdeklődés, az étvágy a történelem iránt. Nem hiszem, hogy ez alól kivétel volna Magyarország. Hogy McDonald’s-ételekkel tömik tele az embereket? Ez igen sajnálatos, de az étvágy mégiscsak az egészség jele.