Tisztelt Szerkesztőség!

Én megjártam a poklok poklát
A szemtanú hitelességével a Gulág-relativista történészek nézetei ellen
A június 6-i számban olvastam Stefka István interjúját igaz barátommal és sorstársammal, Rózsás Jánossal. Jómagam is megjártam a poklok poklát, hisz engem is tizenhét évesen hurcoltak el otthonomból mint leventét (1945. április 2-án), és szintén tíz év kényszermunkára ítélt az akkoriban összeeszkábált, alkalmi, háromtagú katonai bíróságok egyike. Mint sok ezer sorstársam és János barátom, én is kilenc esztendő után (1953 decemberében) kerültem haza, azon kevés életben maradt társammal együtt, akik a Jóisten kegyelméből megmaradhattak hírmondónak, szemtanúnak.
Éppen ezért mélységesen felháborít az a tény, hogy újabban akadnak történészek, akik megkérdőjelezik a szovjet Gulág, a kényszermunkatáborok valóságát, azok pokoli, embertelen mivoltát. Vajon hol voltak ezek a „szakértők” a történelem ezen időszakában? Anélkül, hogy megkérdőjelezném tudásukat és képességeiket, megkérdezném, milyen alapon merik és akarják meghamisítani a történelmi tényeket, valamint neves magyar és orosz történészek adatait, állításait? Nem beszélve a túlélők és a szemtanúk elmondásairól, azokéról, akik e szörnyűségeket át is élték, és csak a csodával határos módon maradtak életben. Miből merítik a bátorságot, hogy kétségbe vonják a Szolzsenyicin, Rózsás János és más sorstársak által leírt tények valódiságát, vajon mivel akarják bizonyítani az ellenkezőjét? Sztálini- vagy Rákosi-féle brosúrákból szedett adatokkal és hazugságokkal?
Megkérdezném a történész Krausz Tamás, Karsai László, Varga László urakat, hogy a hírhedt recski haláltábor is csak a Való Világ túlélési vetélkedőjének korábbi kiadása volt csupán? Azt hiszem, erről igen sokat tudna mondani néhány kiemelkedő és közismert magyar személyiség és politikus, pedig Recsk csak „minta volt a Gulágból”, és itt mindjárt bocsánatot is kérek a „csak” szó használatáért, azt kizárólag méretére értettem, mert magát a poklot tökéletesen megvalósították a nagy tanítómester utasításai alapján a hazai tanítványok.
Csupán néhány napra tartottak volna velünk a Jenyiszej folyó torkolatához, az északi sarkkörön belül mintegy 380 kilométerrel északabbra fekvő Dugyinka kikötővárosba, illetve az onnan még 120 km-rel északkeletre eső Norilszkba, amit akkor még nem is lehetett városnak nevezni. De a Gulág fellegvárának számított gazdag szén- és ércbányáival, és a területén lévő mintegy harminc kényszermunkatáborával s a legkülönbözőbb nemzetiségű (orosztól a japánig) lakóival. Ahol a kilenc hónapos télben a hőmérő higanyszála mínusz negyven, de gyakran mínusz ötven fok alá is süllyed, ott élni és dolgozni kellett, mégpedig mínusz 41 fokig ki is kellett vonulni munkára, annak ellenére, hog a daruk, emelők, kotrógépek már mínusz 35 foknál leálltak, mert az acél ennyire hidegen már törhetővé válik. (Az ember nem!)
Az 1950-es években Norilszkot Észak fővárosaként emlegették, pedig higgyék el nekem, nem a szovjet komszomolisták építették azzá. Ott, ahol a téli hóviharban úgy tépte el az ujjnyi vastag elektromos távvezetéket a szél, mint a cérnát, de nekünk menni kellett, négy-öt kilométereket, ötösével egymásba karolva, kapaszkodva, mert jaj volt annak a fáradt, elcsigázott embernek, akit egyedül elragadott a vihar; gyakran már az őrség is kimerült, és ilyenkor pihenőt rendeltek el.
Az valóban igaz, hogy a láger fürdőjében nem ciángáz folyt a zuhanyrózsából víz helyett (persze ha volt víz), ugyanis annál több esze volt fogvatartóinknak. Nekik a munkánkra, tudásunkra volt szükségük, s az is igaz, hogy nem varrtak sárga csillagot a kabátunkra, helyette viszont a hátunkra (ingre, vattakabátra) festették a nyilvántartási számunkat, például az enyém a 108 390-es volt, létszámellenőrzés (proverka) során a vezetéknév szólítására e számnak és „keresztnévnek” kellett lennie a válasznak.
Nem lenne haszontalan, ha közismert és neves filmrendezőnk, Sára Sándor elővenné azt az archívumban porosodó jó néhány kazettát, amit a zugligeti filmstúdióban vett fel velem, sorstársaimmal együtt. A felvételek 1989 májusában készültek, de sajnos abból a mai napig mindössze egyetlen részlet került napvilágra, Magyar nők a Gulágon címmel. A többire úgymond nincs pénz, de talán a történészek és a kutatók számára még mondhat egyet s mást a sok felvett anyag. Még úgy is, hogy a felvételek imitt-amott zokogásba fulladtak, mert akik átélték az elmondottakat, azok számára ez nem mese volt.
Magam, valamint sorstársaim nevében, de különösen az elhunyt bajtársaink iránti kegyeletből kikérem magamnak, hogy egyes Gulág-relativista történész urak csupán túlérzékeny fantáziájú, szellemileg rokkant embereknek, sebeiket nyalogatóknak tituláljanak minket, hisz nem tudhatják, hogyha ők is ott lettek volna köztünk, tudnának-e most mit nyalogatni. S addig, amíg hitelt érdemlő cáfolatokra nem akadnak, ne merészeljék kisebbíteni hosszú évek szenvedéseit, és főleg azokat, akiknek ez az életébe került. Tartozunk ennyivel a sok ezer, szenvedésben elhunyt sorstársunknak.
Soproni Rezső volt Gulág-fogoly, Érd
*
Nyugdíjas-üdülési csekk szocialista módra

Májusban közzétette a rádió és az újságok, hogy kimerült a nyugdíjasok számára adható üdülési támogatást biztosító keret. Jól van, tudomásul vettük, nehéz gazdasági helyzetben van az ország. Június végén hírül kaptuk, hogy július 1-jétől mégis osztani kezdik az üdülési csekkeket a nyugdíjasoknak: a nyugdíj összegétől függően 10-20-25-30 ezer forint támogatást kaphatunk. El is mentem a kijelölt irodába, a VII. kerület, Dohány u. 92.-be, ahol azonnal kiderült, hogy nem egyszerű a dolog. Egy nyugdíjas korú úr arrogánsan, az összegyűlt idős embereket fensőbbséges hangon állandóan rendre utasítgatva közölte, hogy menjen mindenki a kiosztott papíron megjelölt irodák valamelyikébe, ahol megkaphatja az üdülési csekket. A papíron közölt tájékoztatásnak azonban csak a fele volt igaz, például a félfogadási idő is hibásan volt megjelölve. Az Akadémia u. 1.-ben, ahol hosszú sorban kígyózott az idős emberekből álló tömeg, újabb meglepetések vártak ránk: 3–5 órás várakozás után megtudtuk, hogy akinél nincs pénz, már mehet is haza. Ugyanis csak 30 ezer forintról szóló csekket adnak, akinek a nyugdíja szerint kisebb értékű csekk jár, annak ott helyben be kell fizetnie a különbözetet készpénzben. Például az ötvenezer forintos nyugdíjjal rendelkezők azonnal fizessenek be húszezer forintot. Az üdülést támogató csekket majd megkapják egy-két hónap múlva. Sebaj, ha már lekötötték a gyógyfürdőn a szállást, a csekket felhasználhatják később is, jövőre is, egy éven belül. Felháborítónak tartom, hogy bárki is kamatmentesen használhassa sok ezer nyugdíjas ember több ezer forintját. Az egész ügymenet felháborító. Az ügyintézők hozzáértés nélkül, tétovázva, időt húzva babrálgatnak a papírok fölött, míg az idős emberek a rosszullét határán méltatlankodnak. Sokan hazamennek, mondván: tartsák meg a tízezer forintjukat, ha az én húszezremet hónapokig használni akarják. Hát így megy a nyugdíjasok támogatása Medgyessy Péter országlása idején. Köszönöm, nem kérek belőle. A tízezremet felajánlom lepusztult gazdasági életünk, aszállyal küzdő, tönkrement mezőgazdaságunk fellendítésére. Kíváncsi lennék, milliárdos bankár miniszterelnökünk mennyit ajánl fel magánvagyonából (lásd gróf Széchenyi István) – esetleg üdüléséről lemondva – a beteg ország gyógyítására.
Szentgyörgyi Anna nyugdíjas pedagógus, Budapest
*
Visszaküldöm a Millenárison kapott karórát

Örömmel értesültem a július 7-i Magyar Nemzetből, hogy az immár csaknem háromnegyed éve folyó ellenőrző vizsgálat, ami a Millenáris Parkban Álmok álmodója – Világraszóló magyarok címen működött, gyönyörű kiállítás ellen irányult, csak az ajándék karórák kiosztásának jogtalanságát tartja véteknek. Mint akkor még 83 éves nyugdíjas, már ingyen nézhettem végig a remekül rendezett és mindenre kiterjedő, szép kiállítást. Ha tudom, hogy ilyen bajok vannak, a belépőt is kifizettem volna a nyugdíjamból.
De itt van a jogtalanul kapott karóra (képünkön), ami miatt várom, hogy mikor leszek bűnrészes. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy megválok tőle, és ezennel visszaszármaztatom eredeti csomagolásában. Kérem a tisztelt szerkesztőséget, hogy juttassa el jogos tulajdonosának. Egyúttal kérem az ellenőrzést végző könyvvizsgáló kollégákat, hogy azt a vagyonleltárba eredeti, 805 forintos bekerülési áron beállítani szíveskedjenek. Ezáltal a kerekítési szabályoknak megfelelően egy teljes ezressel fog a mérleg eredménye javulni. Kár, hogy a többi honfitársamat hiába is kérném, hogy szolgáltassák vissza a jogtalanul kapott óráikat, mert azok – fogyóeszközök lévén – minden bizonnyal régen elhasználódtak. De hát ki gondolt akkortájt arra, hogy egy államilag dotált vállalkozásnak hány ezrelék lehet a megengedett propagandaköltsége?
Ami a kiállítást illeti, azt nemhogy bezárni, hanem bővíteni kellett volna új Nobel-díjasunk, Kertész Imre úr anyagával. Sajnos a régi vezetőségnek már nem volt lehetősége erre, mivel felfüggesztették, sőt egyikük a „szokásos” testi motozáson is átesett, nehogy egy-két karórát elrejtsen valamelyik testrészében. Sajnos az új vezetőség meg nem törődött ezzel, pedig ez lett volna az egyetlen szép gesztus, hogy megköszönjük neki a Nobel-díj átvételekor kifejezett gondolatait.
Dr. Nagybakay Antal ny. könyvvizsgáló, Budapest
*
Dr. Sótonyi Péter akadémikus, az ETT elnöke: A Magyar Nemzet 2003. július 17-i számában dr. Fodor András tollából az őssejtekkel kapcsolatos cikk jelent meg, amely számos igaztalan állítást tartalmaz. A cikk hangnemével és minősítéseivel nem kívánunk foglalkozni. Tényként az alábbiakat szögezzük le:
1. A Magyar Nemzet cikkírója szerint az Egészségügyi Tudományos Tanács (ETT) elnökségének tagjai „pártkatonák”, akiket az „MTA tanácsára” kellene kinevezni. Az ETT elnöksége messzemenően visszautasítja azt az állítást, hogy bármely tagja „pártkatona” lenne. Az ETT tagjainak kinevezése rendeleti úton szabályozott, politikai ciklusoktól független. A jelenlegi elnökséget egyébként dr. Mikola István nevezte ki az MTA-tól kért előzetes vélemény alapján, 2001-ben.
2. Papp Zoltán professzor mint az ETT tudományos kutatásetikai bizottságának elnöke, vezetője volt annak az ad hoc bizottságnak, amely az ETT véleményét előkészítette, és mindenben egyetértett az ETT-elnökség eddig e téren hozott állásfoglalásaival.
3. Őssejtkérdésben az ETT véleménye és a nemzetközi állásfoglalások a www.ett.hu honlapon találhatók.
4. A cikk szerint bugyutának tartott elnökség tagjai:
Sótonyi Péter akadémikus, a Semmelweis Egyetem (SE) Országos Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatója, emeritus rektor, az ETT elnöke; Muszbek László akadémikus, a Debreceni Egyetem Klinikai Biokémiai és Molekuláris Pathológiai Intézetének igazgatója, a Laboratóriumi Szakmai Kollégium elnöke; Mandl József egyetemi tanár, a SE ÁOK II. sz. Belgyógyászati Klinikájának igazgatója, a Gasztroenterológiai Szakmai Kollégium elnöke; Naszlady Attila főigazgató főorvos (Budai Irgalmasrendi Kórház); Romics László akadémikus, egyetemi tanár, az SE ÁOK – Kútvölgyi Klinikai Tömb igazgatója, a MOTESZ elnöke, az MTA orvosi tudományok osztálya elnökhelyettese; Papp Gyula akadémikus, a Szegedi Egyetem Farmakológiai és Farmakoterápiás Intézetének egyetemi tanára, a Kardiológusok Világszövetsége Elnökségének tagja.
*
Ozsváth Miklós (Budapest): Nap mint nap nagy érdeklődéssel olvasom, milyen fejleményekkel szolgál a Magyar Nemzet a K&H Bankkal kapcsolatban. Ritkán kaphatunk ilyen mélységű képet a politikai és gazdasági elit korruptságáról. Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy amíg a brókercégnél eltűntek a milliárdok a VIP-ügyfelek számlájáról (bár tartok tőle, hogy mialatt a számlák vékonyabbak lettek, a zsebek vastagodtak), addig az anyabanknál van olyan bankszámla, amely időlegesen meghízott. Az MN június 25-i számában, a Milliárdok egy bankszámán című cikkben, Török László tollából olvashattunk arról, hogy egy idős házaspár K&H-nál vezetett bankszámlája időlegesen – állítólag adminisztrációs hibából – milliárdokkal meghízott. Az ilyen jellegű következtetés normális esetekben kizárólag krimibe illő képzelődés lenne. Azonban amiről eddig tudomást szerezhettünk, csak a jelenleg hatalmon lévők számára normális, számunkra rendkívüli. Így talán megengedhető, hogy összefüggést feltételezzünk a két eset között.
*
Dr. Mészáros Imre (Budapest): Pilhál Tamás Elmélet vagy gyakorlat a jog? című cikkükhöz (MN, 2003. július 9.) kiegészítésként szeretném saját ügyemet hozzáfűzni. 1960-ban végeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. A polgári eljárásjogi szigorlatot még a boldogult emlékű Beck Salamon professzornál tettem le, azonban a szakdolgozatomat – Beck professzor időközbeni nyugdíjba vonulása miatt – utódja, Németh János bírálta el, aki azt a „jó” jegyű szigorlat után „közepesre” minősítette, egyébként diplomámat „cum laude” fokozattal szereztem meg. Németh Jánost személyesen nem ismerem, őt csak az 1990. évi választásokon (amikor a Fővárosi Választási Bizottság titkára voltam) láttam, azonban egy ismerősöm révén megérdeklődtem tőle a szakdolgozat értékelésének okát. Ezt meg is üzente. A kalkulus indokát abban jelölte meg, hogy nem hozzá, hanem Beck Salamonhoz mentem szigorlatozni. „Vanitatum vanitas”!
*
Berkyné Bessenyői Sylvia (Budapest): Kő András és Novák Gyula miskolci olvasó keresztélményéhez csatlakozva nagyon régi emléket idézek fel. Az 1940-es évek elején váratlan bombázás érte a fővárost a Szovjetunió részéről. A városmajori templom sérült meg, és többek között Zilahy Lajos villája, ahol két kisgyermek és nevelőnőjük halt meg. Ez volt a sok borzalom kezdete. A robbanás következtében a mi lakásunk ablaktalan maradt, de szerencsére nem voltunk otthon. Szüleim akkoriban vettek szép gyümölcsöst Dunakeszin, ott tartózkodtunk. Éppen ezekben az órákban, virágültetési munkákban, valami kemény tárgyba ütközött az ásó. A laza homokos földből fehér porcelán álló kereszt került elő, huszonöt centi magas talpával együtt. Kicsit sérült, de a korpusz hibátlan. Velünk volt Buda ostroma alatt az óvóhelyen, elkísért a kitelepítésbe, sok költözködést segített átélni hatvan éven keresztül. Ma is a könyvszekrényem tetején áll. Örök rejtély, hogy került a földbe, ki ásta el és miért. Jelnek éreztük megtalálását a vészterhes években.