Toldi

A sienai városháza tanácstermének falán van egy freskó, amely a Poggibonsi városa mellett 1363 tavaszán megvívott csatát ábrázolja. Az Elsa folyó partján a sienai nemesség csapatai ütköztek meg a Firenze polgárai által felbérelt zsoldossereggel. A támadó firenzei had vezérei közt ott lovagol a középkor egyik legendássá lett magyar alakja, Toldi Miklós is. „Jobb kezében vasbuzogány forog, leng, / És temérdek kard lóg oldalán. / Így jön ékes arccal, fegyverében / Zordonan szép, mint had istene.” Nem hiszem, hogy Vörösmarty ismerte a lovas és gyalogos alakokkal nyüzsgő sienai festményt, ha mégis, akkor sem igen tudhatta, hogy az egyik díszes nyeregtakarójú lovon súlyos vértezetben feszítő, jobbjában ménkű nagy tollas buzogányt szorongató katona nem más, mint a rettentő erejéről nevezetes magyar lovag.
A magyar Toldi-monda – amelyet Ilosvai Selymes Péter regényes éneke őrzött meg nekünk – nem más, mint egy magyar lovagi, hősi ének maradványa, amelyet csak részben foglaltak írásba, nagyobbrészt inkább szájhagyomány útján terjedt, alakult a regösök, igricek, galádok, deákok ajkán, és amely régebbi, mint a lovagi eposz és a lovagregény. Küküllei János, aki kortársa Toldinak, 1390 körül írta meg krónikáját Lajos király viselt dolgairól, ám a nagy erejű hőst nem emlegeti. Kétszáz esztendő múlva Ilosvai – aki a bihari és szatmári szájhagyományt s a nagyfalui (valamint a budai Bécsi kapu alatti) állítólagos Toldi-relikviákhoz kötődő meséket gyúrta egybe, de talán még latin nyelvű írásos forrásokban is búvárkodott – már a buzogányos Toldit állítja elénk, aki köntöse ujjában rejtegeti héttollú botját, azzal csapja agyon Prágában a cseh katonát, és meggyühösülvén azzal sújtja le a királyi apródokat is.
Nagy Lajos nápolyi (1347–1351), majd velencei (1355–1357) hadjáratai idején a zsoldosoktól hemzsegő Itáliában feltűnnek a magyar seregek is. Főurak és főpapok vezette nagy bandériumok vonulnak Itália poros útjain, lomha gályák ontják a fegyvereseket a raguzai partokról, magyar-székely, magyar-kun könnyűlovas csapatok szivárognak öt-hatszáz fős kis egységekben északról dél felé. Városok sora lesz szövetségessé, fogadja a magyarokat nyitott kapukkal, hódol meg, vagy esik el ostromban. Fontos várak tucatjaiban állomásozik magyar vagy magyar zsoldban álló német őrség. És a hadjáratok befejezte után sok magyar zsoldos maradt a gazdag Itáliában, de később is újabb és újabb seregek kerekedtek fel, s érkeztek szárazföldön vagy hajókon. (1358 óta már bizonyosan létezett az Adrián a magyar tengeri haderő, hiszen Cessanói Jakabot a flotta parancsnokaként, magyar királyi tengernagyként – amiratus maritimus regis Hungariae – említi egy okirat.)
Kik ezek a magyar katonák? Úri léhűtők? Dicsőségre, jó hírre ácsingózó bátor lovagok? Szerencséjüket hajszoló kalandorok? Azok. Gazfickók és hősök. Lackfi Miklós hada 1358-ban még VI. Ince kérésére, a pápai birtokok védelmére érkezett. 1360-ban Mórócz Simon hétezer fős seregében a katonák büszkén vallják, hogy csakis az igazságért hajlandók küzdeni, de azért azt is hozzáteszik, hogy az igazság ott van, ahol a zsold.
Zsoldosok. Sokan voltak. Németek, mint a Wolfhard testvérek, Ulrik és Konrád. Angolok, az Angolok Nagy Társasága elnevezésű vállalkozásban, amelynek vezérei Hugo Mortimer és John Hawkwood voltak. Franciák, mint a hírhedt Csillagcsapat. És persze magyarok, akik az Aba nembéli Athinai Miklós kapitánysága alatt tömörültek a tiszteletre méltó Magyarok Nagy Társaságába (Magna Societas Ungarorum). Hogy a Fehér Sereg néven elhíresült kompánia az angol és magyar csapat egyesüléséből vagy a feloszlott magyar bandának a másikba olvadásából keletkezett-e, nem tudom. Ami bizonyos, hogy felerészt angolokból, felerészt magyarokból állt, s a már említett két angol condottieri mellett a harmadik vezére Toldi Miklós volt. Jó kis csapat lehetett! Volt benne néhány kalandor hajlamú könnyűlovas székely s néhány hasonlóképpen gyors, íjas és buzogányos kun harcos is. (Magyar földön a buzogány csak a kunok betelepítése után, az ő közvetítésükkel terjedt el.) És ami megint bizonyos, hogy a fehér kompániában ott voltak a kor legjobb íjászainak mondott angol számszeríjászok is. Ez a sereg szegődött 1363 tavaszán Firenze zsoldjába, s szenvedett vereséget Poggibonsinál. Hogy úgy esett-e az ütközet, miként arról a krónikák tudósítanak, vagyis hogy a firenzei polgárőrség megingott, majd liliomos zászlóit elszórva megfutamodott, az most mindegy. Toldit legyűrték, s a sienai városháza tornyának tömlöcébe vetették. Becsületükre legyen mondva, vezér- (haramia-?) társai tudták, mi a betyárbecsület, hamar kiváltották.
Hogy mit tudunk róla még? Keveset. Az 1350-es években talán Pozsony várnagya volt. Néhány forrás szerint 1359-ben Firenzében járt, ahonnan két oroszlánkölyköt hozott haza Lajos királynak. 1365 elején a pápai állam s Johanna királynő zsoldjában hadakozott. Később hazatért, s Szatmárban kapott uradalmat. Némelyek szerint a kompánia is követte, így az angol íjászokkal együtt harcolt Lajos havasalföldi hadjáratában, majd velük együtt Törcsvárban telepíttetett le. Az 1380-as években Szabolcs vármegye főispánjaként említik. Megszállott igricek ajkán mondája ma is él. Valamikor a kilencvenes évek közepén az erdélyi (partiumi) Hadad község Wesselényi-kastélyában jártam. Öreg nagybátyámat kísértük el, valami birtokperben hadakozott, s a földhivatal az egykori grófi kastélyban működik. A romlott kastélykertben szilváztunk kedvesemmel és lányaimmal, amikor ránk szólt a kopott igric, a rozsdás kerékpárjára támaszkodó garabonciás. Míg mi a magot köpdöstük, elmesélte az életét. A diktátor börtöneit, az iskolát, ahonnan kiebrudalták. Aztán Toldiról kezdett beszélni. Aki tán rokona, hisz Szilágynagyfaluból származnak mindketten. Kutatásainak eredményeit leírta, néhány cikke megjelent a helyi újságokban. Ahogy a nagy erejű lovagról mesélt, röpdeső tekintete megnyugodott, fénytelen szeme csillogni kezdett. „Ez a mi sorsunk – mondta végül fájdalmas mosollyal. – Minket mindig cserbenhagynak.” A rozzant kerékpárt tolva elindult a fűben kanyargó ösvényen. „Poggibonsinál a firenzeiek voltak az árulók – fordult vissza. – Különben sosem fogták volna el.” Tőle, a középkorú, kopott kis igrictől, a nagyfalui tanítótól hallottam először Poggibonsiról s a sienai falfestményről.