Új fejezet nyílt a német médiacsatában

Örökkévalóságnak tűnő tizennégy esztendőn keresztül keseregtek a német közszolgálati televízió felelősei, amiért elvesztették műsoruk egyik legbiztosabb pillérét, a labdarúgó-bajnokság közvetítési jogát. A magas nézettségi rátát garantáló Bundesligát az akkor színre lépő kereskedelmi RTL vásárolta meg húszmilliárd eurónak megfelelő összegért. Ezzel kezdetét vette egy olyan inflációs időszak, amely soha nem látott magasságba emelte a kiadásokat.

Az 1992/93-as idényben a Sat1 folytatta a futballkalandot negyvenegymillióval, majd társulva a fizetős Premierrel 370 millióra emelkedett a bajnokság ára. Ezeket a kiadásokat még az egyre növekvő reklámblokkokkal sem lehetett fedezni. Most a liga visszakerült a nézők pénzéből gazdálkodó ARD-hez. A közszolgálati televízió sikerével új fejezetéhez érkezett a kereskedelmi állomásokkal vívott verseny.
Érdemes kiállni a közszolgálati kötelesség követelményeinek eleget tevő televíziós rendszer mellett. A német nézők ezen meggyőződését bizonyítja, hogy az úgynevezett dualista rendszer kemény konkurenciaharcában – az ingyenműsorról gondoskodó kereskedelmi csatornák mellett – évi 6,5 milliárd euróval biztosítják a világ legnagyobb közszolgálati hálózatának működését. A tartományi adók munkaközösségének (ARD) kilenc tagja és a ZDF gondoskodik ugyanis arról a színvonalról, amelyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung így foglalt össze: „azt szállítja, amit a hazai társadalom, a demokrácia és a kultúra elvár az elektronikus médiától”. Hasonló álláspontra helyezkedett az alkotmánybíróság is, amikor megalkotta az „alapellátás” fogalmát, és leszögezte, hogy ezt a szolgáltatást kizárólag a közszolgálati rendszer képes átfogóan garantálni. Edmund Stoiber, a bajor Keresztényszociális Unió (CSU) elnöke – a kereskedelmi adók létét támogató tartományi miniszterelnök – az ARD fennállásának fél évszázados jubileuma alkalmából – őszintén elismerte: azok, akik a tévéből akarnak politikai információhoz jutni, a nap minden órájában alkalmat kapnak erre – különösen azóta, hogy a közszolgálati csatornák életre hívták a berlini parlament üléseit egyenes adásban közvetítő Phoenix csatornát.
A háborút követően a hitleri Németország hírhedt propagandaminiszterének, Joseph Goebbelsnek az örökétől rettegő megszálló hatalmak az új rádiós, majd televíziós rendszert is hozzáillesztették a köztársaság szövetségi struktúrájához, és a tartományokra bízták az adóállomások megszervezését, üzemeltetését és ellenőrzését. Az első tévéadást egy hamburgi, a háborúból visszamaradt óvóhelyről sugározta az Északnyugat-németországi Rádió (NWDR) 1952 karácsonyának első napján. Az alapfelállás azóta sem változott. Elsősorban azért nem, mert mind a mai napig bevált az anyagi függetlenségre és ezen keresztül a hatalmi befolyásoktól – ha nem is maradéktalanul, de megnyugtató formában – mentes rendszerre való törekvés, azaz sikerült megkerülni az élet számos területén érvényes törvényt, amely szerint „az rendeli a zenét, aki fizet”.
A német közszolgálati forma úgy építette fel az „alapellátásnak” megfelelő műsorát, hogy megőrizte szuverenitását. Nem szolgáltatja ki magát sem állami, sem magánérdekeknek. Anyagi alapját a nézők befizette összegekre és szigorú keretek közé szorított reklámbevételekre építi, az államkasszából vagy a tartományok költségvetéséből egyetlen centet sem lát, reklámműsorait csak este nyolc óráig sugározhatja. Harminchétmillió háztartás fizeti fegyelmezetten a havi tizenhat euró és tizenöt centes rádió- és tévédíjat, s ezért gigantikusnak mondható ellenszolgáltatást kap. Az ARD-be tömörült állomások a közös 24 órás program mellett hasonló nagyságrendű regionális televíziós műsorokról gondoskodnak, a rádióban minden tartomány lakossága legalább öt ultrarövidhullám-hossz között válogathat. A széles paletta egyben biztosítja a politikai sokrétűséget is. Amíg a központi – bonni, majd berlini – szövetségi kormányok befolyása mindenekelőtt az egyes pártokkal többé-kevésbé szimpatizáló szerkesztői kapcsolatok révén érvényesül, addig a tartományi parlamentek grémiumai a felügyelőbizottságokba választott képviselőiken keresztül igyekeznek hatni – ha nem is közvetlenül a programra, de – a vezető pozíciókat betöltő személyek kinevezésére.
A műsorban kiegyensúlyozottak a politikai erőviszonyok. Semmi nem jellemzőbb erre, mint a kritikus magazinadások hangvétele. A Hamburgból és Kölnből sugárzott Panorama meg Monitor baloldali beállítottságáról ismert, a müncheni és stuttgarti Report inkább a jobboldal ösvényén halad. A színes paletta keveréke végül harmonikus helyzetet teremt. Emberemlékezet óta nem volt példa arra, hogy valamelyik minisztérium vagy párt felelőtlenül készített, politikailag manipulált tudósítás miatt reklamált volna. Az újságírói etika alapvető szabályai érvényesülnek – holott a hazai zsurnalisztika oly sokszor hangoztatott alapelve, a megkövetelt véleménynyilvánítás számtalan alkalmat nyújtana arra, hogy pártpolitikai fényben világítsa meg a nap időszerű eseményeit.
Konrad Adenauer, az NSZK első kancellárja nem akart belenyugodni abba, hogy a megszálló szövetségesek kivegyék a szövetségi állam kezéből az elektronikus média dirigálását. A kereszténydemokrata kormányfő a „weimari köztársaság” és a „Harmadik Birodalom” centralisztikus példáját akarta követni, állami monopóliumot kiépítve az ipar meg a kiadók támogatásával. Az alkotmánybíróság 1961 februárjában pontot tett e fáradozások végére, és elutasította az adenaueri vállalkozás életre hívását, végleg megerősítve a közszolgálati rendszert.
Politikai meggondolások játszottak közre akkor is, amikor színre léptek a kereskedelmi tévéállomások. A politikusok jelentős része abban bízott, hogy a támogatás jutalmaként jelentős adásidőhöz jut, és ennek során nagyvonalúbb lehetőséget kap pártérdekei megfogalmazására, mint eddig. A „dualista rendszer” azonban – sokak csalódására – nem hozott jelentős változást. Az „új fiúk” vezetői sokkal fontosabbnak tartották az üzleti sikert, mint a politika érdekeit. A német társadalom megismerkedett a kvóta fogalmával. A reklámbevételekből finanszírozott vállalkozások menedzserei a nézettség adatai után igazodtak, elsősorban népszerűségre és szenzációra törekedtek, hiszen a nézők számából adódik a reklámmásodpercek ára.