Visszfény

Igaz, az eső csak függöny volt a nap előtt, de Lókötő ma mégsem látott át rajta: délelőtt óta lassan csorogtak a percek, mint a cseppek az ablaküvegen, vagy mint egy szürke-borongós Chopin-prelűd hangjai az emlékezet félsötét-kamrájában, valahonnan régről, talán a gyerekkorból, amikor az ember még nem akar mindenáron megszabadulni a szomorúságtól. (Még akkorról, amikor közelről ismertük a szőnyeg százszínű, a fénnyel örökké változó mintáit.)
Szép volt ez a vízszagú, lassú kinti világ az elmosódott kontúrokkal, ahogy felfénylett benne a benti. Lókötő hagyta – ma éppen úgysem volt más dolga, mint lenni.
Biztos volt benne, hogy Párizsban is esik – és nézte Budapestről, aztán hirtelen, mert úgy gondolta, keresni kezdte az eltűnt időt. Marcel volt, aki Odette-ék háza előtt sétál, hogy ne érjen oda túl hamar, a vásott kölykök az Ulpius-házban meg versenyt kacagtak benne a halállal. Őrültek, gondolta, és iszonyodott saját odavágyásától, menekült volna, csak éppen folytatta magában mondataikat. Ma ott volt velük – vagy ott voltak vele.
Régóta figyelte az ezredfordult, high-tech marta Budapestet, hátha talál valakit, akinek szemében meglátja a századfordulós Párizs esőmosta arcát egy délután.
Egyszer azt hitte, megvan, de az is lehet, hogy csak egy júniusi Andrássy úti felhőszakadás visszfénye volt az, amikor egy azóta halott íróval először és utoljára kezet fogott a Carmen presszó fémasztala felett. Utána egy városban jártak évekig, de mindketten másfelé, és Lókötő ezt az egyet nem tudta megbocsátani – nem is magának, csak úgy a városnak, ahol az ő útjaikon kívül annyi, de annyi út összefut.
Hordó és Zsiráf, akiknek pedig soha nem kellett magyaráznia semmit, nem akartak tudni a szomorúság efféle művészetéről; szégyellték talán, és inkább ittak.
Hason fekve könyökölt a padlón számtalan kávéscsésze, borospohár, újság, könyv és kézirat között: csak úgy kifordultak a kezéből a tárgyak, lustán, kéretlenül.
– Nem lehet elveszíteni azt, ami nem volt – mondta magának okos arccal, közben tudta: csak azt veszítheti el igazán. Számon tartotta a kihagyott perceket, az idejében el nem mondott mondatokat, a gyáván félrekapott pillantásokra – a sajátjaira is – pedig évekig emlékezett.
Hordó, ha ilyennek látta, soha nem szólt, és Lókötő szerette ezért. – Esik még? – kérdezte tőle néha, ha együtt érte őket a pillanat, aztán, ha volt kedve, dúdolni kezdte az It’s just a perfect dayt. Esett. Lókötő a félelmet a dolgok ellenőrizhetetlensége miatt már elhagyta rég, valamikor kilencvenkettő őszén, amikor a kopott zekés Pedró az első reggeli feles után belékarolt a Fő utcai templom második lépcsőjén.
Komor, barátságtalan őszvég volt, a szél magasra fújta az utcában a nyár ottfelejtett szemetét, és Lókötő maga volt a sértett fájdalom.
– Kölyök, hagyd az Istent. Dolga van komoly emberekkel, komoly helyeken. Neked legyen elég, hogy látod – mondta, és a szeme kékjében pimaszul felvillant az ég.
Attól fogva Lókötő nem szaporította odafent a miatyánkot.
– Laissez faire – gondolta, ha szerette volna, hogy valami máshogyan legyen.
De most, ahogy összeszedte idejében el nem mondott mondatait, mégis megijedt.
– A bennünk ragadt szavak túl vannak Istenen, Pedró – gondolta, és mert nem tehetett mást, érlelni kezdte magában a megbocsátást.