Vörös fényben

Az oligarchák mint osztály megszűnnek létezni, hirdette három éve, elnökké választásakor Putyin. A nagytőke és a Kreml meg nem támadási szerződést kötött, amelynek lényege, hogy az üzletemberek távol tartják magukat a politikától. Ezt az egyezséget szegte meg most a legnagyobb orosz holdinggá erősödött Jukosz vezetője. Mihail Hodorkovszkij elődeinél kulturáltabban, nyugati mintákat követve rendezné át a politikai erőviszonyokat.

Messzire nyúlnak vissza a hatalomhoz közel álló, e kapcsolattal visszaélő, belőle milliárdos hasznot húzó, lényegében törvényen kívüli üzletemberek kasztjának történelmi gyökerei. A határtalan hatalom ugyanis mindig megengedhette magának, hogy az ország vagyonát osztogatva szerezzen örömet a környezetében lévőknek. Ezt a jelenséget talán a legplasztikusabban Mihail Bulgakov írja le Perszikov professzor kísérlete kapcsán a Végzetes tojásokban. A tudós is ámulva nézi a mikroszkópban, ahogy az általa feltalált „vörös fény” felé tolakodva igyekeznek a hirtelen csodálatos erőre kapott amőbák, s a vörös sávba érve egyszerűen megsokasodnak.
Perszikov kísérletét aztán az élet is megismételte, amikor a 90-es évek elején egyesek a hatalom „vörös fénycsóvájába” kerülve elképesztő módon meggazdagodtak. Ez volt az eredeti tőkefelhalmozás protooligarchikus kora Oroszországban. Az új hatalomhoz közel álló kiválasztottak, nagyobbrészt a régi pártelit vagy a Komszomol soraiban szocializálódottak, de a velük szimbiózisban levő alvilág ügyesebb része is, esetenként pedig egyszerűen csak a jó időben jó helyen lévő strómanok páratlan lehetőségekhez jutottak. Így például az évi 2500 százalékos infláció mellett négyszázalékos kamatra vehettek fel kölcsönt, hogy aztán e különleges helyzetben e tőkét többször is megforgassák. Beszálltak a kuponos privatizációba, amelynek során a jó kapcsolatokkal rendelkezők kopejkákért juthattak hozzá az ország milliárdokat érő javaihoz, rátehették kezüket a természeti kincsekre, monopolhelyzetben lévő vállalatokra. Komoly cégek hullottak az ekkor már tőkeerős oligarchák ölébe akkor is, amikor részvényekért cserébe kölcsönt nyújtottak a bajban lévő államnak.
Jellemző példa a 90-es évek első számú oligarchájának, az azóta már az országból is kiszorított, londoni száműzetésben élő Borisz Berezovszkijnak a meggazdagodása. Az egykori elméleti matematikus, akadémiai tag először a Lada-gyár belföldi értékesítési hálózatát szerezte meg. Államilag támogatott áron jutott hozzá az autókhoz, s nagy nyereséggel adta tovább őket a piacon. Innen már egyenes út vezetett az olajipari térnyerésig, majd jött a bankszektor, s a nagypolitika egyik befolyásolási eszközeként a médiabefektetések. Berezovszkij védőszárnyai alatt nőtt nagyra az 5,7 milliárd dolláros vagyonával ma is az orosz élbolyba tartozó, az európai listán tizenkilencedik Roman Abramovics, akinek karrierje valóban mesébe illő. A minap a Chelsea-t megvásároló üzletember négyéves volt, amikor meghaltak a szülei, így árvaházban nevelkedett. A vadkapitalizmus 90-es évek eleji tombolásakor még kisstílű olajüzletekkel próbálkozott, kis híján börtönbe is zárták, mígnem Berezovszkij jobb kezeként bejáratos lett a Kremlbe. Egy időben bensőséges, az üzleti életben is gyümölcsöző kapcsolatot ápolt Jelcin lányával, Tatyjánával. Berezovszkij kényszerű távozásával Abramovics vette át annak részvényeit, övé lett egyebek mellett a Szibnyefty, az alumíniumipar egy része és az egyes tévécsatorna is. Mindehhez még az üzleti rizikót csökkentendő, Roman Abramovics politikai szerepet is vállalt, Csukotka kormányzója lett.
Az 1996-os elnökválasztás közeledtével a vezető oligarchák, az úgynevezett „hét bojár” összezárta sorait Jelcin körül, hogy megóvják a számukra oly sokat hozó berendezkedést. Az aranykor 1998-ig tartott, amikor is a bulgakovi hasonlattal élve, az addig a „vörös fénysugárban” gyarapodó amőbák megfagytak. A rubel leértékelése súlyos csapást mért az oligarchákra. Több vélemény szerint a korántsem véletlenül bekövetkező pénzügyi összeomlásnak éppen ez volt a célja. Úgy tűnt, a nagy hatalmú mágnások kora lezárult. Néhány kivételtől – Berezovszkij, Guszinszkij – eltekintve azonban az oligarchák túlélték ezt a számukra valóban nehéz időszakot is, s mellettük újak, mások kerültek a hatalom „vörös fénysugarába”. Többen úgy vélik, hogy ma már inkább nagytőkésekről, tehetős, ismert és befolyásos üzletemberről érdemes beszélni, semmint oligarchákról. Mások szerint ugyanakkor lényegében nem sok minden változott, csupán Putyin fegyverszünetet kötött az oligarchákkal, s új játékszabályokat felállítva, a közvetlen politikai döntéshozatalból kiszorította az üzleti szférát. Ez némi stabilitást hozott a közállapotokban, az oligarchák mint kaszt likvidálásáról azonban nem lehet beszélni. Mindennél árulkodóbb az a tény, hogy nyolc klán ellenőrzi a 64 legnagyobb orosz magáncég 85 százalékát, az első 12 cég összforgalma pedig meghaladja a költségvetés bevételeit. Komoly eredmény ugyanakkor, hogy érezhetően csökkent a tőke külföldre menekítése, sőt a 90-es években elvándorolt vagyonok egy részét is sikerült hazacsalogatni. Érezhető némi előrelépés az üzleti szféra átláthatóságának terén is – ebben a Jukosz jár az élen – jellemző azonban, hogy új partnere, a Szibnyefty 2001-ben a 35 százalékos kulcs ellenére csupán jövedelmének kevesebb mint 10 százalékát fizette be adóként. A stabilitás, a hatalom és a biznisz viszonyának rendezésében egyébként az oligarchák is érdekeltek voltak, hiszen ma már kamatoztatni, működtetni akarják az így vagy úgy megszerzett vagyont. „A harc ugyanolyan éles, mint régen, lényeges változás azonban, hogy ma már a korábbinál kevésbé átkriminalizált” – jellemzi a viszonyokat Pjotr Aven, az Alfa Bank elnöke.
Ebbe a viszonylagos csendbe robbant bele a hatalom és a magát a legnagyobb orosz céggé kinövő, ezzel jókora étvágyú Jukosz minapi összezördülése. A mai oligarchák emblematikus figurája, a szintén nagyon fiatal Mihail Hodorkovszkij ugyanis felrúgva az elmúlt években kialakult játékszabályokat, közvetlenül beleszólt a politikába azzal, hogy támogatja a Jabloko, a Jobboldali Erők Szövetsége, valamint a kommunisták választási kampányát. Az új dumában így a hatalom ellenében erős lobbicsoportot hozhat létre, s átrendezve a politikai erőviszonyokat, a parlamenti demokrácia irányába tolhatja a rendszert. Ez a játszma azonban még korántsem lefutott, s minden bizonnyal egyik meghatározó témája lesz Putyin második elnöki ciklusának.