Az újgazdag erődök előképei, a történelmi magyar várak és erődítmények az országhatáron belül túlnyomórészt már csak romjaikban tekinthetők meg; ha pedig épen állnak, akkor vagy a rekonstrukció jóvoltából nyert alakjukban csodálhatók meg vagy sokszorosan, alkalmasint teljesen átalakítottan. Történelmi sajátság, hogy a pompás nyugat-európai várakkal ellentétben nálunk többnyire romantikus romokat láthatunk elhagyatott erdők közepén. Abból viszont rengeteget: az országhatáron belül több mint háromszáz olyan falmaradvány található, amelyben nemcsak az értő szakember, hanem az avatatlan kiránduló is felfedezheti a hajdani erődítményt. Persze a határvonalak összemosódnak, és még az is vitatott kérdés, hogy egyáltalán mit tekinthetünk várnak. Nemzetközi összehasonlításban a mi építményeinket sok esetben inkább más kategóriába sorolnák. Egy angol kutató aligha tekintené várnak, castle-nek a nálunk oly gyakori föld- vagy gerendavárat. Ezt a fogalmat inkább a tekintélyesebb méretű, kőből épült erődítmények számára tartaná fenn, ráadásul sokkal szűkebb időhatárokkal, mint ahogyan mi gondolnánk. A történelmi várak iránti érdeklődés világszerte jelentős, külön szervezet, a Nemzetközi Várintézet (IBI) foglalkozik a világ várainak különféle régészeti, műemlékvédelmi, művészettörténeti kérdéseivel.
Persze van többtucatnyi művár is Magyarországon, ezek egy részét a XIX. században építtették arisztokratáink, eleve romos állapotban, hogy az angolparkban megfelelő hátteret nyújtsanak az emberi élet és munka múlandósága fölötti borongáshoz. Más részük XX. századi képződmény: egy-egy, a múlt dicsőségén felbuzdult lelkes amatőr fogott hozzá, hogy saját várra tegyen szert, akár egész vagyonának feláldozása révén. Követ kőre raktak, maltert hordtak, mintha csak családi ház épülne. A saját várra áhítozók még történelmi munkákat is tanulmányoztak, hogy megtudják, hogyan is nézett ki egy igazi vár fénykorában. A létrejött építményeket azonban kár lenne sommásan a giccs kategóriájába sorolnunk; nagyon bonyolult lelki mechanizmusok eredményei e művárak, amelyek magukon viselik építtetőik anyagi és szellemi lehetőségeinek minden következményét. Érdekesek, de ahol annyi „eredeti” vár van, mint nálunk, ott érthetően főként ezek vonják magukra a figyelmet.
A hazai idegenforgalom számára sajátos lehetőséget nyújtanak a kisebb-nagyobb, jól-roszszul megközelíthető magyar várak. Ám a lehetőség egyelőre még csak részben kiaknázott, és inkább a belföldi turizmus érintett benne. Főként az erdőjáró, bakancsos kirándulók szánnak rá időt és fáradságot, hogy megismerjék a történelem e fontos és alig ismert tanúit. Ők viszont meglehetősen kitartóan vadásszák a számukra különösen fontos nevezetességeket. A történelem minél alaposabb és személyesebb megismerésének vágya jól összeillik a természetszeretettel. Tolna, Baranya és Nógrád megyében külön jelvényszerző vártúrákon vehetnek részt a vállalkozó kedvűek; a helyi természetbarát szövetségek összeállították a meglátogatandó műemlékek listáját, megyénként 10–20 maradványt, s ezek közül kell felkeresniük néhányat a jelvény megszerzéséhez. Az egyes várakat hosszabb-rövidebb erdei kirándulással lehet megközelíteni, de természetesen van közöttük olyan is, amely ma már lakott területen fekszik.
Ritka kivétel az a néhány hazai próbálkozás, amelynek során vállalkozók kísérelnek meg egy-egy vár köré komplex idegenforgalmi szolgáltatást létrehozni, és ezek jövedelméből, valamint pályázati pénzek megszerzésével megóvják a műemléket is. Valószínűleg az ehhez hasonló kísérleteknek – megfelelő szakmai felügyelet mellett – nagy jövőjük van, hiszen a folyamatos állagmegóváshoz szükséges pénz előteremtése egyre kevésbé várható el az önkormányzatoktól. Más kérdés, hogy a népszerű és sok látogatót csalogató színes felvonulások, lovasbemutatók, középkori lakomák, történelmi panoptikumok (elsősorban a várak kínzókamráinak bemutatásával afféle zsúr keretében) mennyire segítik a történelmi tudat elmélyülését, avagy mennyiben vezetnek az ismeretek teljes és feltartóztathatatlan elsekélyesedéséhez. A talán legjobban prosperáló és méltán ismert hazai várvállalkozás például a következő programkínálattal kecsegteti a látogatókat hétfőtől szombatig: 1100: lovagi játékok; 1430: sötét középkor; 1700: török világ Magyarországon; 1830: bajvívás, lovagi torna – középkori lakomával.
Szerencsés esetben a komplex programcsomag felkelti az ide látogató külföldiek – de akárcsak az osztálykiránduláson részt vevő hazai iskolások – figyelmét; rosszabb esetben azonban a fentiek szerint rögzül valamiféle kép.
Ez is a várak iránti laikus érdeklődés kielégítésének formája. De jellemző a hazai várak iránti civil érdeklődésre az a számtalan helyi várbarát szervezet, amely egy-egy történelmi maradvány körül jött létre országszerte. A Castrum Bene Egyesület is a várak körüli tenni- és tudnivalók ügyével foglalkozó társaság; ez a több mint tízesztendős szerveződés a szakma legjelesebbjeit éppúgy tagjai közé várja, mint azokat a laikusokat, akik puszta kíváncsiságból érdeklődnek a hazai várépítészet és az ezzel kapcsolatos műemlékvédelmi teendők iránt. A nyolcvan–száz tag évente vándorgyűlést tart, amelynek során terepbejárásokon vesznek részt, megismerik a régió múzeumainak gyűjteményét, és nem utolsósorban előadásokat hallgatnak meg a térség várépítészeti sajátságairól.
A legjelentősebb, interneten is elérhető váradatbázis nem valamely szakmai szervezet jóvoltából jött létre, hanem magánkezdeményezésre, támogatók nélkül. A http://www.varak.hu készítője nemcsak a várak nevét gyűjtötte össze hosszú évek kitartó munkájával, hanem valamennyiről rövid leírást közölt, alaprajzot, térképet és az általa fellelt szakirodalmat is hozzáférhetővé tette. Becslése szerint a hazai magyar várak száma 1500–2000 lehet, de a kívülállók számára mintegy 350 értékelhető maradvány van, bár ezek közül is némelyik már csak egy árok, egy kis földhalom, amely a bozótos, erdős terepen – hacsak külön nem keresik – aligha kelti fel az érdeklődést. A középkori várak pusztulásának több oka is volt, de szomorú szerepet játszott a török terjeszkedés a korábban számottevő erődítmények sorsának megpecsételődésében: számos várat azért hagytak magára, mert alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy a végvári rendszerbe illesszék be őket.
Az adatbázis összeállítója azt a hazai nézetet fogadta el, amely szerint várnak tekinthető minden megerősített hely, akkor is, ha csak kisebb méretű palánkvárról vagy egy többfunkciós erődtemplomról van szó. Ezek közül számos maradvány, különösen a föld színével egyenlővé lett korai várak nem alkalmasak arra, hogy idegenforgalmi látványosságul szolgáljanak, azonban fontos lenne, hogy az érdeklődő nagyközönség is megismerhesse helyüket. Kevés épen maradt várunk van az európai átlaghoz képest, ám ezek sokkal nagyobb arányban töltöttek be valódi hadi feladatokat. Köveikhez alighanem több vér tapadt, mint a szerencsésebb és ezért épebben megmaradt nyugati várakéhoz.
Persze sokféle korszakból maradtak meg Magyarországon várak, és a funkcióik között is elég jelentős eltérések voltak. A legrégebbieket jóval a honfoglalás előtt építették; az első földvármaradványok hozzávetőleg a Kr. e. 2000. év körül készültek. Ezek a földvárak persze már teljesen megsemmisültek, a legkorábbi, jól kivehető maradványok inkább csak a bronzkorból maradtak fenn. Az őskori várak nagy részénél gerendarácsos szerkezetet alkalmaztak.
A legnagyobb gerendás, rácshálós szerkezetű, rekeszes földvár a szabolcsi. A magyar történelemben igen fontos szerepet játszott, zsinat színhelye volt. A nagyszámú közrendű résztvevő, az összes magyarországi püspök és világi előkelőség jelenlétében megtartott 1092-es gyűlésen maga Szent László király is jelen volt. Itt születtek azok a világi és egyházi életet érintő fontos döntések, amelyeket László I. törvénykönyveként ismer az utókor. A rendelkezések többek között kimondták az egyházi javak elidegeníthetetlenségét, szabályozták a böjti fegyelmet, szankcionálták a pogány isteneknek való hódolatot, és nem utolsósorban a papok házasságának ügyében is intézkedtek. Cölibátus nem lévén, csak kisebb korlátozásokat foganatosítottak; tilos volt például rabszolganőt, özvegyet vagy elvált asszonyt elvenniük a felszentelt papoknak.
Az impozáns méretű földvárat Anonymus szerint maga Szabolcs vezér építtette: szemrevételezte a területet, és rögtön megállapította stratégiai fontosságát. Az ásatások alapján valószínűsíthető, hogy a X. században a falak már bizonyos magasságig álltak, az építés 950 előttre tehető. A várfal első rétegében késő bronzkori és vaskori maradványok találhatók, többek között ezek segítségével lehetséges az építés idejének meghatározása. Mindenesetre Árpád legidősebb férfi rokonának szállása megyeközpont lett, közigazgatási és esperesi székhely. Fontosságát mutatja, hogy a Tisza bal partján álló, a mesterséges várárok jóvoltából szigetként megközelíthetetlen várat gondosan karbantartották, a XI. században még alaposan megerősítették és bővítették falait, de a tatárjárás után védelmi jelentőségét elveszítette, s elkezdődött a vár lassú pusztulása, ami a település hanyatlását is maga után vonta. A múlt e fontos emléke az utóbbi kétszáz esztendőben az elmúlásnak is mementójává lett: a vár belsejét temetőként kezdték használni.
Szerencsére a földvár alapanyagát nem volt érdemes felhasználni a környező falvak építkezésein, ezért sokkal lassúbb ütemben erodálódott, mint a kővárak. A szabolcsi vár a közelében lévő Árpád-kori templommal együtt ma is kedvelt idegenforgalmi nevezetesség, bár ahhoz képest, hogy a térség legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt kora középkori földvára, biztosan nagyobb ismertséget érdemelne. A vár a Tisza szabályozását követően távolabb került az élő folyótól, de látogatóinak alighanem tetemes részét teszik ki azok a vízi túrázók, akik lefelé evezve a környék nevezetességeivel is meg akarnak ismerkedni. Érdemes is: a vár különleges ízelítőt nyújt a honfoglalás korából, amit csak akkor érezhetünk meg, ha végigjárjuk a ma is magasan emelkedő sáncokat.
Nem ez az egyetlen Árpád-kori vár a környéken. Mintegy harminc kilométerre található a besztereci vár, már ami megmaradt belőle. A szabolcsihoz képest kicsit későbbi, vélhetőleg „csak” a XI–XIII. században épült. Szomorú, de ennek a várnak végső, nagy pusztulása nem a tatárjárás vagy a török hódoltság idejére, hanem részben az ötvenes–hatvanas évekre tehető. A földvár alapanyagát először 1954-ben egy közeli mellékcsatorna fölötti hídalapozásához használták, majd 1963-ban a Tiszatelek és Beszterec közötti országút szélesítéséhez és javításához vitték el a várfalakat, hogy feltöltsenek vele egy lápos területet. Ezt az Árpád-kori földvárat egyszerűen bányának használták, és az sem tartotta vissza az építőket, hogy az építési gödörben faragott köveket és sírokat is találtak. Egy igen korai monostor maradványait. Haszontalan kacatokat. Elhordtak mindent, és így legalább három teherautónyi törmelékkel segítettek a népgazdaságnak a terv megvalósításában. Mellesleg egy várfallal kevesebb – nem nagy dolog. A közelmúltban végzett régészeti felmérések jószerivel már csak a hiányokat tudták regisztrálni, és erős fantázia kell ahhoz, hogy a területre látogató laikus felfedezze az egykori falak helyét.
Szerencsére az Árpád-korból sokkal jobb állapotú váraink is vannak. Rendkívül érdekes tudományos kérdés a kis várak megjelenése kapcsán, hogy a XI–XIII. században voltak-e már Magyarországon – mint másutt Nyugat-Európában – magánvárak, illetve hogy ezek az építmények a nagy várakhoz hasonló, önálló csoportot alkotnak-e. Ez a probléma összefügg a kis erősségek, a motték datálásával, illetve annak megítélésével, hogy milyen volt a korabeli magyar társadalom szerkezete. A kis várak eltűnése, illetve a nagyobb erődítmények megjelenése viszont átvezet a tatárjárás után újjászerveződő védelmi rendszer kérdéséhez. A vita többek között arról zajlott, hogy milyen prioritások feltételezhetők egy-egy vártípus uralkodóvá válásánál: a hadászati szempontok, a terep adottságai, illetve az anyagi lehetőségek következtében történt-e bizonyos esetekben változás? Elmondható-e, hogy a korai földesúri telepek védelmére emelt erődítmények pusztulása a tatárjárás következménye, esetleg egyszerűen a gazdálkodási körülmények és a birtokviszonyok változásai hozták magukkal elnéptelenedésüket?
Az bizonyos, hogy az Árpád-kor kis és közepes méretű várainak nagy része már a korszak végére elnéptelenedett, ezek az építmények elveszítették eredeti funkciójukat, és hol gyorsabb, hol lassúbb hanyatlásnak indultak. Azok a várak kerülték el a pusztulást, azok a ma is látogatható maradványok – nemcsak régészek, hanem műkedvelő várturisták számára is értékelhetők –, amelyek évszázadokkal tovább voltak használatban: gondozták, megerősítették, karbantartották, de sokszor át is építették őket.
Folytatjuk
NATO
Felszálltak a NATO-gépek orosz bombázók miatt
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!