A Balaton mellett is kell mosdani

A Balatonnál van minden, amivel a Mindenható az embert megajándékozhatja. Van jó termőföld, halban gazdag víz, a víznek ezer színben játszó mesés tükre; a magyar ember lelkének olyannyira kedves róna, szelíd hegyek, tüzes bort termő venyige, acélos búza és zamatos gyümölcs. Legnagyobb kincsünk azonban a józan, értelmes magyar gazda, aki sokszor bizony szűkre szabott kis földjén, szőlőjén vagy erdején jókedvvel dolgozik.
Hogy nem manapság íródtak a fentebb idézett mondatok, az nemcsak a szöveg veretes stílusából, hanem tartalmából is gyanítható: az utóbbi években például enyhén szólva indokolatlan halban gazdag vizet emlegetni, mintha valamelyest kopna a búza acélossága és a gyümölcs zamata is – és akkor még nem beszéltünk a magyar gazda jókedvéről… A gyanakvóknak igazuk van: már csaknem hetven esztendő telt el azóta, hogy a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság megjelentette A falusi vendéglátás mestersége címmel Sági Ernő Miklós pályázatnyertes munkáját, amelyben a fenti idézet is olvasható. Mielőtt azonban bárki is azt gondolná, hogy csupa idejétmúlt, elavult bölcselkedést tartalmaz a tanulmány, példaként nézzünk a kötetből egy másik idézetet: „A külföldiek költekezése, országunkban ide-oda utazgatása, szórakozása, nyaralása, pihenése pénzt hoz a házhoz. Az idegenek fizető vendégül fogadása ilyképen nagymértékben pótolja kivitelünk elmaradását. Arra kell tehát törekednünk, hogy a külföldiek útját hozzánk irányítsuk, utazási kedvüket hazánk iránt fokozzuk, természeti szépségeink, műkincseink, gazdag múzeumaink és népszokásaink iránt kíváncsiságukat felkeltsük.” Íme az összefüggések napjainkig időtálló felmutatása, az országimázs, a vonzó nemzeti arculat tömör megfogalmazása 1934-ből. Érdemes észrevenni, hogy az okfejtésből nem hiányzik a hasznot hozó idegenforgalom lehetőségeire való felhívás mellett a figyelmeztetés sem: gyenge exportteljesítményünket az idegenforgalom révén valamelyest ellensúlyozhatjuk.
A tanulmány szakértő szerzője azonban óvakodik attól, hogy a magyar tenger szépségeit kizárólag külföldieknek kínálja fel. Sőt: „Hazafias kötelesség, hogy itthon nyaraljunk. Elvész reánk magyarokra nézve minden fillér, amit e címen idegenben költünk el.” A felszólítás nem kevesebbre figyelmeztet, mint hogy bánjunk csínján pénzünkkel, gondoljuk meg, külföldön költsük-e el, azaz: gazdálkodjunk takarékosan nemzeti valutánkkal – pedig hol volt akkor még az a bizonyos ausztriai Gorenje-invázió. Azt is tudja azonban a könyvecske szerzője, hogy a magyar üdülővendégnek ugyanúgy megfelelő ellátásban kell részesülnie, mint a külföldinek. „Nemcsak az itthon nyaralás hazafias kötelezettség azonban, hanem az is, hogy az itthon nyaralóknak kényelmet, rendes ellátást, és általában olyan feltételeket biztosítsunk, amelyek a kellemes nyaralásnak, pihenésnek elengedhetetlen kellékei.”
Ezen általános intenciókat követik a részletek. Például: milyen is legyen a szállás. „Ha fizető vendéget várunk, pénzes idegent akarunk fogadni, előbb lakásunkat, házunk táját kell rendbehozni.” Részletes leírása következik itt a „tiszta szoba” felfrissítésének, meszelésnek, dohos szag eltüntetésének, majd olvasható a berendezésre vonatkozó javaslat, amelyet akár ma is megszívlelhetnének a vendéglátók: „Fordítsunk gondot a szobák magyaros berendezésére. A városi, különösen a külföldi vendéget a tulipános láda, a magyaros régi bútor, fiókos asztal, tornyos ágy, pohárszék, fali tálasok, virágos ablakok, sarokpadka, a háziszőttes, a magyaros terítő, a takácsszőtte függöny, abrosz, cifra vánkoshéj jobban érdekli, mint az ócska vásári, idegen ízlés szerint összetákolt „módos sifonér”, a bécsi rongy, és a különféle bazárokban vásárolt lim-lom.”
Hasznos alapigazságot rögzít a következő fejezet, amelyet fontosságára tekintettel külön kiemelve, vastag betűvel írtak a tanulmányban: „A Balaton mellett is kell mosdani!” Milyen igaz. Meg is kapja ehhez a kellő instrukciókat a hét évtizeddel ezelőtti házigazda, ilyenformán: „Legyen gondunk arra, hogy fürdőkád, de mindenesetre nagy mosdótál álljon rendelkezésre. A mosdó mellett állandóan tartsunk vízzel teli kancsót, a szennyesvíz részére pedig vödröt. A reggeli mosdáshoz vendégeinknek, ha kérnek, adjunk meleg vizet is.” Szorosan ide tartozik, és immár nem nélkülözi az előremutató tanulságot sem a következő fejezet: „Nemcsak a vendéged egészségét óvd, hanem a magadét és családodét is! Tanulj! Figyeld meg, hogy a fürdővendégnek fogkeféje van. Reggel, és evés után, lefekvés előtt a száját vele kimossa. Így foga ép marad, jól tud rágni, jó marad az emésztése, nem kap gyomorbajt. Családod minden tagjának szerezz fogkefét!”
A továbbiakban olvasható szakszerű leírás magas karóra szerelt, billenőkannás zuhanyozóról, sőt, külön fejezetet érdemelt az illemhely problémaköre, mivel „a kényes ízlésű városi ember nem megy olyan helyre, ahol nem talál rendes árnyékszéket”. A különböző praktikus változatok részletes tárgyalásától ezúttal eltekintve érdemes a fejezetet záró jó tanácsot idézni, amely szerint „figyeljük meg: a vasút a pályaudvarokon milyen célszerű módon rendezte be az illemhelyeket”. Merthogy a pályaudvari mellékhelyiségek annak idején korszerűségben és tisztaságban egyaránt mintául szolgáltak.
Nem nélkülözi a tanulságos részleteket a táplálkozásról szóló fejezet sem. Elsőként is, nem kevés nemzeti öntudattal, megállapítja a szerző: „A magyar gazda feleségét nem igen kell főzésre tanítani.” Ezért csak felsorolásszerűen olvashatunk húsokról, halról, tésztákról, főzelékekről, tejes ételekről – és a végére egy kis „finomságról”: „A magyar gazda maga nem fogyasztja a spárgát és a karfiolt, de a vendégek kedvéért ezeket is termeszteni kell. Akik nem jártasak a termesztésben, iparkodjanak azt mielőbb elsajátítani.”
Amúgy meg legyen a magyar gazda illedelmes, előzékeny, de nem hajbókoló. „Ha magyarul nem tudó idegen érkezik, ne vállvonogatással fogadjuk, hanem kísérjük a község olyan polgárához, aki az idegen szót megérti.” Még nagyobb figyelmet igényel az autóval jövő utazó. Velük „különösen szerettessük meg a Balatont, mert akkor majd gyors közlekedési eszközeikkel sűrűn megfordulhatnak nálunk.” Ennek a megszerettetésnek egyik legfontosabb öszszetevőjeként pedig „gyermekeinket intsük, hogy az autókat ne dobálják meg”.
Szó esik még sokféle kínálatról, a finom boroktól a kirándulásokhoz bérelhető, szelíd hátaslovakig, majd arra is figyelmeztet a majd hét évtizedes tanulmány: valamirevaló település nem lehet meg kulturális programok nélkül. „Minél több alkalmat nyújt valamely község a pihenő, nyaraló vendégeknek kellemes időtöltésre és nemes szórakozásra, annál népszerűbb, keresettebb lesz. Az ilyen község jobban megtelik vendégekkel és jobban is gazdagszik.”
Mert hát az idegenforgalom üzlet. Hetven évvel ezelőtt is az volt, meg most is. A könyvecske szerzője erről próbálja meg meggyőzni a gazdákat, az akkori – és talán nem csak az akkori – olvasókat: „Ha fizető vendégeink minden évben visszajönnek, évről évre gyarapodunk. Családunknak nagyobb kenyeret, jobb falatot adhatunk, halálunk után pedig több földet, értékesebb szülői házat, s talán takarékpénztári betétkönyvet is hagyhatunk gyermekeinkre, akik mindenkor áldóan emlegetik, hogy számukra a Balatont bőséges jövedelmi forrássá varázsoltuk.”
Mennyi minden változott a kézikönyv megjelenése óta – gondolhatjuk a csaknem hét évtizede papírra vetett megállapítások, tanácsok olvastán, de aztán rögtön itt a következő gondolat: valóban, sok minden változott azóta?