A kéjszelep

A prostituáltak kihasználását tiltó New York-i egyezmény felmondását fontolgatja a kormány azzal a céllal, hogy újra legalizálják a nyilvánosházakat. A bordélyüzemeltetés ma még bűncselekmény, ha viszont a baloldali poltikusok elérik céljukat, a futtatás intézményesülhet.

A kerítői tevékenységre is jellemző az, ami
minden önkényuralomra: a legnagyobb siker,
ha a hatalom meggyőzi
az elnyomottat, hogy ő maga kívánja a helyzetét.
(Egy anonim internetes anyagból)

A prostitúció nem a legősibb, és nem mesterség. Ám ha ősi lenne is és mesterség, attól még bűncselekmény maradna. Az pedig nyilvánvaló, hogy semmilyen bűncselekmény (lopás, csalás, erőszak stb.) nem legalizálható – még kijelölt helyeken sem – azzal az indokkal, hogy a kezdetektől jelen van a társadalomban. Előbb-utóbb minden politikai erőnek meg kell mutatnia, milyen a szexualitásról, a morálról, a vallásról, a társadalmi, politikai és gazdasági célkitűzésekről alkotott felfogása; tiszteli-e a hagyományos férfi- és női szerepeket, nagyobb értéknek tekinti-e a családot és a házasságot, mint a partnerváltogató életformát vagy az egyneműek közti élettársi kapcsolatot. Minden politika saját erkölcsi állapotát tárja fel, amikor kinyilvánítja szándékát a prostitúció vonatkozásában. A hazai nagypolitika nagyon beteg, s lassan büszke lesz arra, hogy nem ismer erkölcsi kategóriákat.
Az engedélyezett bordélyházak ötlete azonban illik a liberális diktatúra szemléletéhez, amely szerint ha valamire igény van, akkor azt támogatni kell. E filozófiai felfogás minden lénynek, csoportnak biztosítja az öndefiníció jogát: minden és mindenki az, aminek állítja magát.
Tekintsünk el a prostitúció meghatározásától és attól is, hogy az érdekvédelmi szervezetek valójában nem a lányok, hanem inkább a mögöttük álló futtatói rendszer érdekeit képviselik. Ha a prostitúció szakmaként határozza meg önmagát, akkor e szemlélet szerint a szakmákat illető jogok vonatkoznak rá – képzés, támogatás, intézményrendszer.
A New York-i egyezmény, amelyet államunk felmondani készül, a prostituáltakat áldozatnak nevezi, és a futtatókat, valamint a szexipar haszonélvezőit bűnelkövetőknek tekinti. A felmondás egyébként lassú folyamatnak ígérkezik; a szerződés egy évvel azután válik hatályossá, hogy megérkezett az ENSZ főtitkárához, csak ekkor lesz lehetőség az itthoni törvénymódosításra. Lehetséges, hogy a következő kormány illetékese vághatja majd át a szalagot az első szabad magyar kupleráj avatásán.
Sok állampolgár egyébként azért támogatná a bordélyházak létesítését, mert tart az utcai prostitúciótól. Borai Ákos, a Belügyminisztérium főosztályvezetője – aki nemrég kézikönyvet adott ki az örömlányok, stricik és a szexüzlet egyéb résztvevői számára, hogy tisztában lehessenek jogaikkal – viszont korábban azt nyilatkozta: az utcai prostitúció a nyilvánosházak engedélyezése után is megmaradna, a strichelő lányokat nem lehet „beűzni” a bordélyokba. A bordélyrendszer nem a türelmi zónák alternatívája. Aki igent mond az egyikre, igent mond a másikra is.
Szociológiai felmérések szerint az utcai prostituáltaknak valamivel nagyobb a szabadságuk az időbeosztásban, a pénz felhasználásában, a helyváltoztatásban; néha vissza is utasíthatják az ügyfelet, amire a bordélyházban nincs lehetőségük. A bordély intézménye szilárd keretek közé szorítja életüket: a nőknek a prostitúciós közegen kívül szinte nincs kapcsolatuk, kitörési lehetőségeik is korlátozottabbak. A nemzetközi tapasztalatok szerint a bordélyházak engedélyezése növeli a prostituáltak számát, s az adó kivetése szintén a nőpiac erősödéséhez járul hozzá, mert minden résztvevő ki akarja egyenlíteni költségeit.
A prostitúciót nem lehet összeegyeztetni a klasszikus liberális alapelvekkel. Nem létezik olyan formája, amely garantálja a prostituált méltóságát. A rabszolgaság eltörlése óta nincs állam, amely alkotmányába merné foglalni, hogy emberi testet adni és venni lehet. Több országban ezért tiltották meg a béranyaságot vagy a szervkereskedelmet. Az államilag támogatott prostitúció éppen ezt a helyzetet állítja elő.
A prostitúciós közeg szorosan együttműködik a szervezett bűnözés, a drog- és fegyverkereskedelem hazai és nemzetközi hálózataival. A prostitúcióval együtt bizonyos értelemben ez utóbbiakat is legalizálni kell, hacsak nem valami lovagi lelkületű futtatói hálózatot kíván addigra kiképezni a szociálliberális kormány. Ez a gépezet a saját törvényei szerint működik, amelyeket az állam nem tud megváltoztatni.
A tiltakozókat gyakran éri a vád, hogy a magánszférába akarnak beavatkozni. A prostituált és ügyfele közt ugyanis intim üzleti és testi kapcsolat alakul ki, amelyet mindketten személyes szabadságuk alapján, önként vállalnak. E megközelítés szerint az aktus tisztes diszkrécióra tarthat igényt. Ez persze hamis hozzáállás, mert a szexipar nem magánügy a családi, gazdasági, politikai, etikai, közbiztonsági következményei miatt; lehetetlen az illetékesi kört az ügyfélre és a szolgáltatóra szűkíteni. Aki ezzel az igénnyel áll elő, kettős mércét használ, hiszen a legalizátorok is mélyen beavatkoznak az ügymenetbe azzal a szándékkal, hogy a kedvező körülmények megteremtésével elősegítsék azt – amit a jelenleg még érvényben levő New York-i egyezmény szellemében büntetni kellene. A legalizációs törekvések is büntetendők, hiszen az egyezmény kimondja: azt is el kell marasztalni, aki előkészületeket tesz nyilvánosházak üzemeltetésére.
A liberális szemlélet kulcsszava az önrendelkezési jog, ez szentesítené a prostitúciót is. Igaz, hogy a kéjnő és ügyfele közötti aktusban a nőt tárgynak tekintik, és kihasználják, ám ő – arra az időre, ellenszolgáltatás fejében – önként mond le az önrendelkezés jogáról. Régi vitatéma ez, jogfilozófiai kérdés; elméletileg valóban mindenkinek joga van lemondani erről a jogról (de kérdés, hogy beszámítható-e az illető, képes-e felmérni a következményeket, hiszen ez a szabad döntés feltétele), ám még akkor sem lehet joga senkinek az ilyen embert kihasználni. A kliens erkölcsi vagy jogi elmarasztalása pedig föl sem merül, és nincs is rá semmilyen társadalmi igény. Az orvosi ellenőrzést szorgalmazók általában a „tisztes családapákért” és a „megtévedt fiatalokért” aggódnak, ritkán magukért az utcalányokért. Pedig ők gyakrabban halnak meg AIDS-ben és fertőző betegségekben, mint a klienseik. A sokat hangoztatott orvosi ellenőrzés illúzió, hiszen túl gyakran váltogatják egymást az ügyfelek, és sokan hajlandóak felárat fizetni a védekezés nélküli kapcsolatért. S mivel a rendszer feneketlenül korrupt, nincs garancia a betegek kivonására a forgalomból.
Mielőtt azonban angyalszárnyakat ragasztunk az utcalányokra, tegyünk egy kitérőt. A feminista és baloldali jogvédő álláspont a prostitúciót erőszaknak nevezi, tehát legalizálása szerinte az erőszak legalizálása. Ez első látásra jóravaló, valójában azonban bicegő érvelés, hiszen az erőszak éppen a másik akaratán, tiltakozásán való átgázolás. Ha valaki várja és kéri, hogy rosszul bánjanak vele, akkor nehéz erőszakról beszélni. A feministák azért használják következetesen az erőszak szót, mert így próbálják kizárni a prostituált felelősségét. Amikor egy nő belép ebbe a világba, a legtöbb esetben csakugyan nem kínálkozik igazi alternatíva, a szociális körülmények, a mentális klíma és sok egyéb indíték is a rossz döntés felé terelheti. Sok tényező csökkentheti a felelősségét, de az nem szűnik meg, mert a legtöbben önként sétálnak be életmódjuk börtönébe. Kérdéses a sokat emlegetett naivitás is, főleg amikor gimnazista lányok ilyen hirdetésre jelentkeznek: „csinos lányokat keresünk könnyű, jól fizető munkára”. Könnyű Katit táncba vinni, tartja a népi mondás, ha neki is kedve van rá.
Számtalan példa mutatja, hogy egy prostituáltat ki lehet vezetni – nagyon nehezen – a közegből, amelybe került, és meg tudja változtani az életét. Ehhez sok mindenre van, illetve lenne szükség, többek közt a felelősségtudat felélesztésére. A „csak a környezetem a hibás, én nem” szemlélet – akár a társadalmi legitimáció – megfosztja a lányokat a változtatás igényétől, és végleg kiszolgáltatottá teszi őket. Azt üzeni: csak mások játéka vagy, nem önálló emberi lény.
Kapitális csúsztatás az az állítás, hogy aki a prostitúció ellen van, az a szexuális élet ellen harcol, tehát prűd, bigott és természetellenes. Éppen a jó szexualitást veszélyezteti a prostitúció, mert személytelenségre és brutalitásra szoktat. A jó szexualitás ugyanis nem csupán párzás, nem csak ö(sztö)nkielégítés. A prostituálttal való kapcsolatban viszont nincs felelősség. Nincs bizalmas kitárulkozás, nincs „te”, csak „én”. Az ügyfél fizet, és ezzel mentessé válik minden kötelezettségtől. Sok ember úgy érzi, ez a szabadság. Pedig csak két magányos ember látszattalálkozása történik; egyik sem kapja meg, amit valójában keres.
Több tanulmány hivatkozik rá, hogy a prostitúció nem szelep, amely a szexuális feszültségeket levezeti. Ha egy férfi nem tanulja meg fegyelmezni és féken tartani az ösztöneit, az kielégüléscentrikus gondolkodáshoz, egyre mohóbb nemi éhséghez vezet. A szimpla ösztönkielégítés a legtöbb férfinak félórás-órás megkönnyebbülést okoz, ez általában undorérzettel jár, amit Umberto Eco találóan posztkoitális ürességnek nevez. Addiktológus orvosok kezelik a magatartási függőséget, amelynek következtében a férfi kényszeresen jár prostituáltakhoz, holott már szenved tőlük.
Az a nő, aki naponta négy–öt vagy ennél is több (nyolc–tíz) különböző férfit szolgál ki, óhatatlanul tönkremegy testileg és lelkileg. A női férfieszmény torzképe a strici. Álromantikus kapcsolat köti hozzá: a férfi vacsorázni viszi, ajándékokat vesz neki, ami olyan, mintha szeretnék egymást.
A férfiak is érzelmesek, de szexuális vágyaik személytelenebbek. A kamasz fiúk arc nélküli nőkről ábrándoznak. A prostituált arc nélküli nő. A szexhirdetések csupán a hajszínt, a mell- és derékbőséget adják meg. Paradox, de a prostituált nem is nő, hanem férfivágyakból összeállított tárgy, az önkielégítés engedelmes eszköze; úgy tesz, mintha az esne jól neki, ami a férfinak – pedig dehogy. A szexipar nemhogy figyelembe venné, hanem tagadja az embert. Ezért bűn marad még akkor is, ha legalizálják, a pártolása pedig bűnpártolás.
Az ábrándos madámtól a nagyszívű, családcentrikus szajháig számtalan kulturális klisé létezik, amelyekkel a társadalom igyekszik megszépíteni és elfogadni a jelenséget. Egyfajta magyarázat rá a „fehérmájú cafka” is, aki élvezi a férfiakat. A legtöbbjük azonban utálja önmagát, a férfiakat is, és beteges viszonyban van a testével: nem vállal közösséget vele, igyekszik kikapcsolni magát, „nem venni részt az aktusban”.
A legtöbb civilizált országban a konzervatív oldal a prostitúció felszámolásának álláspontját képviseli. Rendre alulmaradnak, de ezt képviselik Németországban, Új-Zélandon, sőt Hollandiában is. A hivatalos egyházi vélemény igen határozott; II. János Pál a Magyar Nemzetben is közölt állásfoglalásában kifejtette: a prostitúció – a nők szexuális kizsákmányolása – az emberkereskedelem legvisszataszítóbb formája, amelyben a szexualitás gazdag misztériumát merő gazdasági kérdéssé alacsonyítják. Ez szerinte bűncselekmény, amelynek leküzdéséhez politikai szándékra is szükség van: „aki nem emeli fel szavát e jelenségek ellen, az maga is hozzájárul a közösségi bűnök elfedéséhez”. Tapasztalat viszont, hogy a tiltás valójában nem szünteti meg, hanem – mint nálunk a kommunizmus idején – a sötétbe száműzi az üzletszerű kéjelgést, majd kijelenti, hogy nem létezik.
Az európai államok többféleképp viszonyulnak a prostitúcióhoz.
Az állam mint végrehajtó hatalom egyik szisztéma esetében sem vállalja a prostitúció felszámolását. Ám maga a szándék a retorikában újra és újra megjelenik, egyre nagyobb feszültséget gerjesztve elmélet és gyakorlat között. Pedig a prostitúció felszámolására irányuló törekvés nem illuzórikus, hiszen a jogfejlődés során a rabszolgaság vagy az apartheid is eltűnt az emberiség életéből. Csak ehhez határozott politikai véleményre és akaratra, globális megelőző szociálpolitikára lenne szükség. Egy teljes intézményrendszerre, felvilágosító kampányra.
A legalizátorok rendszeresen hivatkoznak a prostituáltak érdekvédelmi szervezeteire, pedig e mozgalmak tagjai nem a testük kizsákmányolása ellen harcolnak, hanem azért, hogy dolgozhassanak. E szervezetek mögött a futtatói hálózat áll, amelynek elemi érdeke, hogy megszerezze a társadalmi védettséget. A magányos strici a múlt századtól fokozatosan átadta helyét a nagyipari nőkereskedelemnek. Ma a prostitúciót nemzetközi vállalkozások irányítják; Anvers, Bangkok, Budapest, Ciprus, Ghána, Manila, Párizs, San Domingo: fiatal nők (és gyermekek) export-importjának kiemelt állomásai. A civilizált országokban a férfiak három százaléka jár prostituáltakhoz; ez a tevékenység országonként több milliárd dollár nagyságrendű évi pénzmozgással jár, és kihat a politikára és a gazdaságra. Ezért világszerte a megvásárolható funkcionáriusok, politikusok, rendőrök védelmezik a nőpiacot.
Gyakori, ám igen gyenge érv a prostitúció fenntartása mellett, hogy az „szükséges rossz”. Ezt a fatalista érvet a szexuális devianciákon kívül gyakran alkalmazzák a háborúkra, járványokra is – a tehetetlenség igazolásaként. Az a társadalom, amely integrálni kívánja a rosszat ahelyett, hogy felszámolni igyekezne, a saját halálos ítéletét írja alá. A terror klasszikus képlete: ha a hatalom akar bűnt elkövetni, előbb megváltoztatja a bűn fogalmát. Ez a kísérlet azonban kész kudarc, és biztosan megbosszulja magát. Ugyanis a bűn és erény, jó és rossz fogalma nem a mindenkori jogrendben, hanem sokkal mélyebben gyökerezik. Olyan tartományban, ahol teljes hatalmi arzenáljának bevetésével sem tud változásokat kieszközölni a politika.
***

Kivonat az 1950. március 21-i New York-i egyezményből:
„… mindazokat megbüntetik, akik… kerítenek, prostitúcióra bírnak vagy elcsábítanak valakit, akár annak beleegyezésével is; más személy prostitúcióját kizsákmányolják, akár annak beleegyezésével is; hasonlóképpen megbüntetik mindazokat, akik: bordélyházakat tartanak fenn… a prostitúcióhoz az anyagi eszközöket tudatosan szolgáltatják… épületet vagy más helyet… prostitúció céljára tudatosan bérbe adnak vagy bérelnek.
Ezek elkövetésének kísérlete vagy ezekre tett előkészület szintén büntetendő. A szándékos részvétel (részesség) szintén büntetendő… A prostitúcióval foglalkozó vagy azzal gyanúsított személyek különleges nyilvántartásba vétele, külön igazolvánnyal ellátása, a különleges ellenőrzési vagy bejelentési előírások az egyezmény szellemével ellentétesek.
… A részes államok kötelezik magukat arra, hogy megvédik a gyermekeket a nemi kizsákmányolás és a nemi erőszak minden formájától.”
***
Vengerkák és hungarák
Magyarországon a bordélyházak az urbanizáció kezdetén tűntek fel, s a reformkorra meghonosodtak. Mária Terézia idejében még a „vizes bordélyok” voltak divatban – a mai Gellért fürdőt akkoriban Szüzek fürdőjének nevezték. Kazinczy Ferenc idős korában egyszer egy bérházban örömtanyára tévedt, s felháborodottan írta ismerősének: „… a te hatvankilenc esztendős barátod most Pesten, az Iris kiadóját keresvén, s eltévesztvén az ajtót, öt olly ocsmány teremtés közzé tévedt, akik rázárták az ajtót, s czirógatni kezdték, míg az teremtettézni kezde.”
Szomorú nevezetesség: a magyar prostituáltak a XIX. század második felére világhírűek lettek, s a maihoz hasonló arányú leánykereskedelem „jóvoltából” egészen Argentínáig jutottak. A pesti lokáltáncosnők gyakran Oroszországba szerződtek, ahol a vengerka (magyar nő) rövidesen a szajha szinonimája lett. Európában és Dél-Amerikában sokáig hungaráknak (magyarkáknak) nevezték a prostituáltakat.
Először 1840-ben írták össze a kéjnőket, ekkor kezdték meg hivatalos orvosi vizsgálatukat, amikor is igazolványt, úgynevezett bárcát kaptak. Egyes források szerint a császári hatalom piros lámpás éjszakai kávéházakat ajándékozott a besúgóknak a szabadságharc utáni terror éveiben. A kiegyezéskor, 1867-ben született a Bordélyházak és kéjhölgyek iránti szabályrendelet, amely előírja az intézmények helyét – minél távolabb kellett lenniük az iskoláktól és templomoktól –, s azt is, hogy legkevesebb öt, legfeljebb tizenöt nő dolgozhatott ezekben a házakban.
Faliszőnyegek, velencei tükrök, vak zongorista, pezsgő, tánc: az antivilágbeli bordély kellékei. Az utókor édeskés nosztalgiával gondol rájuk, pedig a korabeli történeti és szépirodalmi forrásokból tudható, hogy az orvosi és rendőri ellenőrzés dacára a bordélyok bűntanyák voltak, ahol gyakran emberek, családok mentek tönkre, miközben szabadon terjedt a két rettegett betegség: a gonorrhea (kankó, tripper) és a szifilisz (vérbaj, bujakór, francúz nyavalya).
Az őszirózsás rezsim rekvirálta a magántalálkahelyeket és a garniszállókat, s a kéjnőket az erre kijelölt kávéházak előtti „grasszára” kényszerítette. Ezek a kávéházak a József körút, Népszínház utca, Fiumei út és Baross utca közötti területen voltak; akkoriban vált az utcai prostitúció fellegvárává a Rákóczi tér.
A bordélyokat 1927-ben tiltotta be egy kormányrendelet. A második világháború után a kommunisták átképezték a lányokat szövőnővé, kalauzzá, taxisofőrré. 1950-ben Magyarország aláírta a nemzetközi egyezményt, amelyben garantálja a nőkereskedelem felszámolását, ezzel hivatalosan megszűnt a prostitúció, gyakorlatilag azonban tovább létezett, „szoros rendőri felügyelet alatt”. A hetvenes évektől azonban a növekvő turistaforgalom felturbózta a jelenséget, és a magyar prostitúció hamarosan bekapcsolódott a nemzetközi áramkörbe. A magyar lányok mítosza újra feléledt, ma is sokan dolgoznak külföldi – főleg osztrák, belga, holland, olasz és német – bordélyokban, s az sem véletlen, hogy Budapest ismét a szexturizmus Mekkája lett.
A régebbi szemlélettel szemben a prostitúció legfőbb motivációja nem a szegénység, sőt az emelkedő életszínvonal a luxusváltozatoknak is teret enged. A jólét kedvez a különféle perverzióknak: a sutyiban megnézett hardcore-pornó jeleneteit egy kis pénzért el lehet játszani a prostituálttal. Rendőrségi adatok szerint a prostituáltak egyharmada férfi, természetesen az ő klienseik szintén férfiak így, ha odáig hat a legalizációs lendület, rövidesen férfikuplerájok is lehetnek Magyarországon.