A kétszázmilliós ünnepi beszéd

Mostanság számos baloldali publicista bocsánatkérő sorokat fogalmaz. Utólag is elnézést kérnek az előző kormányzat ceremóniafelelőseitől, hogy annyit bántották méltatlanul a Parlament előtti millenniumi ünnepségeket. Lám, milyen jól hasznosul más jeles alkalmakra is az akkori recept: népes kórus, e célra rendelt zenemű, fennkölt monumentalitás, emelkedett szónoklat. Az is kiderült: Szent István sem az a csökött ősnacionalista, akinek a „tetemcafatját” hurcolásszák fel-alá a javíthatatlan reakciósok, s akinek a koronáját emlegetni is az európaiság ellen való vétek. Elég volt egy szimpla kék-rózsaszín kormányváltás hozzá, hogy tisztázódjék: államalapítónk előbb volt európai, mint ahogy ez a jelző egyáltalán általános használatba került volna; sőt az irányváltó vezércikkek szerint hirtelen ő lett a honi progresszió zászlóvivője (bármit jelentsen is ez).
Az Örömkoncertnek nevezett komolyzenei attrakció a Hősök terén a legkényesebb kulturális igényeket is kielégíthette. Sajnálhatja az SZDSZ, hogy saját tárcái nem bizonyultak elég tehetőseknek e méltóságteljes európai demonstráció pénzeléséhez: így a szocialisták (tanulva a szekszárdi hídavatás liberális lenyúlási kísérletéből) egyszerűen kisajátították az ötletet. Ráéreztek: nemcsak az augusztus huszadikai obligát miniszterelnöki beszéd süthető itt el csekély kockázattal az ünnep előestéjén (amúgy is nyerni kell egy napot a kormányfőnek a rá váró kínai megpróbáltatások előtt: egy hamisítatlan kapitalistának lelkileg nem könnyű kommunistákkal egyezkedni), hanem az európázás örve alatt az „egységbe forrasztó” kezdetleges köztársasági eszmevázlat is kiváló reklámlehetőséghez jut. Ez a stílusos körítés – tűzijátékostul – igazán megér az amúgy takarékoskodó kormányzatnak is kétszázmilliócskát. Már csupán egy jó szónok kellett volna a garantált sikerhez (az Orbán-féle modellbe ez is be volt kalkulálva).
Őszintén remélem, hogy a koncertet átvevő belga, bosnyák és spanyol közszolgálati televízió csak az első taktusoktól kapcsolódott be a közvetítésbe, s nem szinkrontolmácsolták Medgyessy Péter kisiskolás szintű eszmefuttatását, amely meglehetősen alulról nyaldosta az ügyes árukapcsolással kínált zenei magaslatokat. Még azt gondolták volna a magyar országimázsra fogékony nációk: ezek ott Budapesten remekül komponálnak, de a szövegírásban jócskán van még mit tanulniuk. Próbáljuk hát menteni a nemzet becsületét, s megmagyarázni a külhoni publikumnak, mit hallottak tulajdonképpen.
Kedves európai nézők! Az európai és magyar állam alapítása ugyebár nyilvánvaló tautológia, ám az ezt megalapozó átkos népi-urbánus viszálykodás hiteles megvilágítása ilyen gyorstalpaló tanfolyam keretein belül nem lehetséges. Az meg valószínű nyelvbotlás (tetszenek tudni, ez itt nálunk bevett kormányfői műfaj), hogy a Magyar Köztársaság, s nem Magyarország érkezik meg jövőre Európába: köztársaság hosszú megszakításokkal csupán 1918 óta van nálunk, mindent összevéve sincs húszéves múltja. Csak ez most egyfajta divat mifelénk: itt Amerikával ellentétben a jobboldaliak a demokraták, a baloldaliak meg a republikánusok. Mivel pedig nincsen masszív köztársasági hagyomány, innen-onnan kell összelopkodni a hívószavakat az össznemzeti aháélményhez. A „nyugodt otthonok” az MDF rendszerváltó szlogenjét plagizálja („nyugodt erő”), a „tiszta udvarok, rendezett porták” meg a Hazafias Népfront áldemokratikus mozgalmát a kádári pangás idejéből: akkor osztogattak „Tiszta udvar, rendes ház” táblákat. A „növekedő gyerekek” motívuma a Fidesz 2002-es választási plakátját idézi, amikor a teli torokból kiabáló suhanc azt adja tudtul: a jövő elkezdődött. A „szépen vakolt házak” utalás Magyar Bálint botrányos villaügyére: hadd tudja a koalíciós partner, adott esetben mihez tartsa magát. S hogy legyen egy saját toll is az ékeskedésben: a „jólétben élő emberek” az MSZP tavalyi, úgynevezett „jóléti rendszerváltására” hajaz. Igaz, itt mindjárt mentegetőzik is a választási ígéretek meghazudtolása miatt: a „több mint rendszerváltás és kevesebb mint államalapítás” formula egyrészt erről tereli el a figyelmet, másrészt az 1998-as Fidesz-szlogen kiforgatásával azt üzeni az istenadta népnek: ha kell, az orbánizmust is belevesszük a programunkba – természetesen Orbán Viktor nélkül.
A jóléti rendszerváltás programjának visszavonását egy olyan költői kérdés vezeti fel, amely az állam és az állampolgár között adok-kapok üzleti kapcsolatot tételez fel, s lesöpri az asztalról a szolgáltató állam eszméjét. A jóléti államok alkonyát Európára keni – csakhogy egy olyan országban, ahol az általános jólét mindeddig puszta ígéret maradt. Az adófizető legyen megértő – cserébe megválaszthatja hitét, amit Medgyessyék azért nem mindig engedtek meg. A vért és verejtéket ígérő jövőkép ingatag lábakon áll (a „jövőbe beruházni” itt annyi, mint a mában nélkülözni), ezért – ünnep ide vagy oda – a hétköznapok nyugalma a köztársaság legfőbb tartópillérévé magasztosul. Értelemszerűen, aki hétköznap nyugodt, az nem megy ki tüntetni az utcára, sőt nem is kritizálja a tehetségtelen kormányzatot. „Az ország sikere rajtunk múlik” kijelentés némiképp szemben áll a korábban hirdetett „merjünk kicsik lenni” tételével, s a zavar csak fokozódik, mikor „az időtálló jólét megőrzéséről” esik szó – itt Medgyessy keveri a saját jólétét az országéval, amelyet igazgat.
A továbbiakban még elcseni a „szolidaritás” fogalmát a nem szocialista típusú szindikalizmustól („szép magyar szóval” közösségvállalásnak kereszteli át, de higygyék el egy stilisztának: ez egy csúf magyar szó); az „egyén, család, ország” formulában összegyúrja a kisgazda „Isten, haza, család” hármasságot az individualista liberalizmussal; majd kijelenti: „változást ígértem – megcsináltuk”. Azaz az igeidőkből ítélve Medgyessy Péterben maga a köztársaság eszméje testesül meg – s mindenki, aki őt bántja, a köztársaságot bántja: „a kétkedés és széthúzás erőihez” tartozik. Medgyessy bezzeg maga a haladás – épp mint Szent István, meg a beidézett Deák Ferenc, aki ugyebár a kompromisszumok korabeli robotosa. (A svájci nézők kedvéért: Medgyessyt „médiasztár” lakberendezője a XXI. század Deák Ferencének nevezte. Ebben aztán ki is egyeztek.) Itt, a kontinentális nyilvánosság előtt lehettünk tanúi a Nagy Metamorfózisnak: lélekben európai diktátor született.
A „kétkedés és széthúzás erői” nemcsak azért füttyögtek a téren, mert a miniszterelnök az előző kormány béremeléseit és útépítéseit, a felszámolt Széchenyi-terv gyógyfürdőit is lazán az új ciklus eredményeiként tüntette fel; nemcsak azért, mert egy ünnepi beszédbe kampányfrázisokat kevert; s nemcsak azért, mert a státustörvényt kiüresítő kormány még szájára képes venni a határon túli magyarokat; hanem ama arcátlan mondat miatt is, hogy „hazudni nem szabad, de nem is érdemes”. A baszk és katalán nézők nem tudhatják: Medgyessy múlt nyáron hazudott a Parlamentben kommunista ügynökmúltjáról. Ezt felemlegetni nem sárdobálás – a magasztalt Európában szóba sem kerülhetne, hogy valaki ezek után a Hősök terén szónokoljon. S nem félthetné a kritikus füttytől „az ünnep méltóságát”, ha a hétköznapok méltóságát épp az ő szeplős személye fenyegeti…