A kettős mérce életveszélyes lehet

A Habsburg Intézet élére a kuratórium Gerő Andrást nevezte ki igazgatónak. Az intézet létrejövetele vitát indukált. Nemrégiben azonban meglepetést keltett, hogy a történész közösen lépett fel a Terror Háza Múzeum főigazgatónőjével a gyűlöletkeltés ellen, amikor egy magát liberálisnak tartó lap jegyzetírója többeknek gázkamrát ajánlott. Gerő lapunknak kifejtette: ez a fajta megközelítés nem liberális, hanem szélsőséges, osztályharcos logikára vall. A történész szerint a Habsburg Intézeten keresztül a magyarság európai hagyományait tudjuk elismertetni külföldön is.

A Habsburg Intézet ügyében pró és kontra sok mindenki véleményt nyilvánított, de érdekes módon egy szempontot senki sem vetett fel. Gerő András eddigi történészi munkásságában ugyanis erősen kritikus árnyalatokkal ecsetelte a Habsburg-dinasztia históriáját. Sőt miután ön főként a kiegyezés kori, a Habsburg-házzal való megegyezést elutasító korabeli, Kossuth-párti „szélbal” történetét dolgozta fel, ez a történészi bábáskodás még némi pikantériát is kölcsönöz a felvetésnek.
– Ez a körülmény is bizonyítja, hogy nem a Habsburgokat kritikátlanul magasztaló intézet lesz a miénk. Nem látok tehát ellentmondást, eddigi történészi pályám talán garanciául szolgálhat mindazoknak, akik az udvarhű hagyományok kultuszától féltek az intézet kapcsán.
– Úgy tűnhet, ön vonzza a polémiát. Egy-két hónapja megtette azt az óvatlan lépést, hogy a baloldal által kitartóan támadott Schmidt Máriával, a Terror Háza főigazgatójával közösen jegyzett egy levelet. Ebben vele együtt tiltakozott amiatt, hogy az Élet és Irodalom című hetilap egy külső szerzője az auschwitzi gázkamrák gyakorlati kipróbálását javasolta egy jegyzetében egy német történésznek. A gloszszaíró védelmezői szerint a történész és a főigazgatónő relativizálni akarta a holokauszt borzalmait. Azóta is hétről hétre árad önre a szitokáradat. Megérte?
– Úgy gondolom, hogy igen, sőt az egész meglehetősen méltatlan és mesterkélt vita egyre inkább bizonyítja számomra lépésem jogosságát. Az ellenünk felbuzgó indulat annál is inkább leleplező, mert Schmidt Máriával közösen csupán egy kis kommünikét adtunk közre, amelyben felemeltük a hangunkat minden gyűlölködő beszédmód ellen. Nem kaphat ugyanis polgárjogot az az eljárás, amelynek keretében – akár szimbolikusan, akár nem szimbolikusan – mégiscsak gázkamrába akartak küldeni valakit, akinek nem szimpatikusak a nézetei (vagy azt, aki meghívja az illetőt), és ennek egy hetilap teret is ad. Ez maga a gyűlöletbeszéd, miként az is, hogy az írás a Terror Háza főigazgatónőjének is beajánlotta a gázkamrát. Ezért is tartottam helyesnek, ha ez ellen közösen lépünk fel, ezzel is demonstrálva, hogy különböző politikai nézetű emberek egyet tudnak érteni egy olyan normarendszer megfogalmazásában, amely jót tesz a magyar közéletnek, a gyűlöletbeszéd elleni fellépés lehetőségeit pedig növeli. A reakciók arról győztek meg, hogy helyesen cselekedtünk. 2003-ban, az Európai Uniós csatlakozás előtt pár hónappal nem lehet ilyen gyűlölködően primitív dolgokat leírni, mondani.
– Azért érdekes, amit mond, mert a hozzászólók többsége liberálisként határozza meg magát, és több-kevesebb rendszerességgel a jobboldalon szokta elverni a port, kirekesztő tendenciákkal vádolva egyeseket. Ők azzal is érveltek, hogy a felháborodást kiváltó jegyzetet egy holokauszttúlélő írta.
– A személyes tragikus sorsból nem következik az, hogy most már nekem lesz jogom az üldözésre. Az üldöztetésből minden józanul gondolkodó embernek azt a konzekvenciát kell levonnia, hogy olyan világ kialakításán kell munkálkodnunk, amelyben soha senkinek sem kell üldöztetést, sem üldöztetéssel való szimbolikus vagy tényleges fenyegetést elszenvednie sem véleménye, sem pedig származása miatt. A kettős mérce életveszélyes lehet, mert erkölcsileg tarthatatlan helyzetet idéz elő, felpuhítja a gyűlöletbeszéd elleni fellépést. S egyébként is: a holokauszt tényleges vagy vélelmezett relativizálására nem jó válasz a gyűlöletbeszéd relativizálása. Arról pedig, hogy ezek a gyűlöletkeltő személyek és védelmezőik liberálisnak mondják magukat, az a meggyőződésem: ez nem liberális, hanem szélsőséges, osztályharcos logika, amelyik egyébként mindegyik politikai ideológia mezében megjelenhet. Ellenségkép kell nekik, mert saját önmeghatározásuk enélkül nem lehetséges. Nem volt hiábavaló a fellépésünk, s ezt az is bizonyítja, hogy a vita sokszínűvé vált, megszólaltak a józanul gondolkodó, európai hangok is.
– Visszatérve a Habsburg Intézethez, azzal is vádolták önt, a későbbi politikai haszonszerzés reményében vállalt közös fellépést Schmidt Máriával, hogy amikor polgári kormányzat lesz, ő majd visszaadja a kölcsönt.
– Nem tudom, hogy kell-e egyáltalán ostobaságokra, holmi sztálinista összeesküvés-elméletekre reagálni. Annyi azért némi logikával belátható: ha titkos paktumot akartunk volna kötni, akkor azt nem a nyilvánosság előtt tennénk. Egyébként is, aki ilyet állít, nincs tisztában a politika természetével.
– Az a vád viszont, hogy Gerő András Magyar Bálint oktatási miniszterhez fűződő régi barátságának köszönheti a mintegy kettőszázharmincmillió forintból gazdálkodó intézet létrehozatalát, mindkét oldalról felvetődött.
– Nem titok, hogy Magyar Bálinttal immár több évtizede barátok vagyunk. Nem hiszem azonban, hogy emiatt mentegetőznöm kellene: tisztességes embernek és koncepciózus politikusnak tartom őt. A jelenlegi oktatási miniszter – mivel a Fidesz-kormány óta a kutatás ehhez a tárcához tartozik – felkarolta az alapötletet, de ez meglehet, kevés lett volna, ha Habsburg Ottó, Hiller István, Görgey Gábor, továbbá Kosáry Domokos nem áll ki mellette. Aki akarja, kiemelheti a Magyar Bálinthoz fűződő barátságomat, csakhogy ez torzítás. Mindenki tudja ugyanis, hogy egy intézet létrehozása hallatlanul komplex feladat, sokféle érdekviszonyban kell mozogni.
– Kimondva-kimondatlanul az is sok ember szemét szúrja, hogy a magyar történelemben ambivalens megítélésű Habsburg névre keresztelték az intézményt.
– Magyarország pillanatokon belül az unió tagja lesz, és tudomásul kell venni, hogy a tudományos életben is csak akkor lehetünk versenyképesek, ha hiteles, bejáratott tartalmakkal lépünk a piacra. Kétségtelen, hogy a legkülönbözőbb megítélések léteznek, sokféle narratíva, értelmezés tapad ehhez az időszakhoz, de tény: több mint négy évszázadon át voltak Habsburg uralkodóink és tartoztunk bele egy soknemzetiségű birodalomba. Most ismét egy nagyobb egység részeivé válunk, és Európában előnyben részesítik a hitelesen felmutatott, ám egy etnikumon túlmutató megközelítéseket. A névválasztás tehát nem értékítéletet takar, pusztán az intézet európai irányultságát kívánja definiálni.
– Csakhogy a magyar tradicionálisan s éppen viharokkal teli történelme miatt máig a rebellis hagyományokat tartja a legnagyobb becsben. Ez az elnevezés pedig inkább az aulikus, vagyis udvarhű históriai gyökerekre apellál. A Rákóczi vagy Deák név felvételével talán megspórolhatták volna a polémiák egy részét.
– Az euroatlanti kultúrkörben a „Habsburg history” bevett kifejezés a történettudományban, még ha nálunk kevesebbet is használják. Bármennyire is sajnálatos, de történelmünk számos nagyját ma még meglehetősen kevesen ismerik Nyugaton. Nem kell azonban ezért túlzottan megrónunk őket. Elég, ha belegondolunk, vajon hányan tudják például itthon, hogy a Roosevelt téren lévő egyik szobor a haza bölcsének állít emléket, s bizony a magyar polgárok közül többen is gondban vannak, ha Rákóczi fejedelem cselekedeteit kell felsorolniuk. A mi célunk éppen az, hogy egy Európában ismert intézménynéven keresztül a magyar történelmet, saját európaiságunkat felmutassuk és elismertessük. A Habsburg névből tehát korántsem következik, hogy az intézet valamifajta legitimista szerveződés lenne. Viszont az sem, hogy az értékeket nem kell tudatosítani. Aki végigsétált már a bécsi, krakkói és budapesti utcákon, pontosan érzékeli a közös történelmi, építészeti hagyatékot.
– Vagyis az intézet a magyar történelem nemzetközi relációba helyezésére törekszik elsősorban. De hát Szent István is ezt a direktívát követte, jóval a Habsburgok előtt.
– Pontosan erről van szó. Természetesen tudjuk, hogy már Szent István király és az Anjouk is azért hozhattak létre sikeres országot, mert nemzetközi méretekben gondolkodtak, s a nemzetet nem elkülöníteni akarták, hanem egy nagyobb egységbe integrálni. Az Osztrák–Magyar Monarchia volt azonban az utolsó olyan államszövetség, amelynek keretében az európai politika alakító tényezői lehettünk, s amelyhez a kétségtelen negatívumokon túl a legtöbb pozitív nemzeti emlékanyag tapad.
– Ezekre a szóbeli deklarációkra feltehetőleg sokan azért még azt mondják tamáskodva: majd meglátjuk…
– Igen hamar meg fogja mindenki tapasztalni, hogy a nemzetközi jelleg nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja a nemzeti történelem kutatását. Szeretnénk egyfajta közpolitikai tevékenységet is felvállalni. Így konferenciákat is kívánunk tartani európaiságunkról, hogy európai gyökereink a köztudatba épüljenek. Ne fordulhasson elő például az, hogy valaki megcsodálja a budavári palota előtt álló Savoyai Jenő-szobrot, s ne tudja, kit ábrázol és miért. De gondolkodunk egy olyan emlékmű felállításán is, amellyel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc utáni megtorlás áldozatai emléke előtt tiszteleghetne az utókor. Az is kevéssé közismert ugyanis, hogy az aradi vértanúkon kívül további száz-százhúsz forradalmárt végeztek ki a szabadságharc vérbe fojtása után.
– Az intézetnek viszont továbbra sincs székhelye, az Andrássy Egyetem kuratóriuma nem támogatta a társbérletet.
– Sajnálom, hogy így döntöttek, az együttműködés nagy szellemi haszonnal járt volna. Nem is igazán értem, de tiszteletben tartjuk a döntést. Jelenleg több hely közül választhatunk, Pest belső kerületeiben, illetve a várban található ingatlanok egyaránt felmerültek, de részletekről ne kérdezzen, mert még nincs végleges döntés. Sokáig nem válogathatunk, mert csak a székhely megtalálása után tudjuk kiírni pályázatainkat.
– A Habsburg Intézet kettőszázharmincmillió forinttal van kistafírozva, ami nem kevés. A Terror Háza Múzeum viszont csak az év hátralévő részében juthat hozzá – állítólag – a jelentősen megkurtított költségvetési forráshoz, a XX. és a XXI. Századi Intézet pedig pénz nélkül marad a hírek szerint. Nem érzi úgy, hogy igazuk van azoknak, akik szerint kivételezett helyzetben vannak a politikai hátszélnek köszönhetően?
– Meggyőződésem, hogy nem lenne helyes az előző időszakok politikai gyakorlatát követni, amelynek jegyében a Terror Háza sok pénzt kapott, létező tudományos műhelyek – például az 56-os Intézet – alig valamit. Legjobb tudomásom szerint most szó sincs arról, hogy a Terror Házát ellehetetlenítsék, hiszen a parlament döntött ebben a kérdésben, s tudomásom szerint járandóságuk egy részét már meg is kapták. Ha valóban megkapják a tavalyról megmaradt százmillió forintot és az idei 180-at, nagyjából hasonló forrás felett rendelkezhetnek ez évben, mint az előző kormány idején. Bízom tehát abban, hogy a jelenlegi kabinet nem a létező dolgok lerombolásával fog foglalkozni, hanem az új kezdeményezések támogatásával. A magyar történelem mindig akkor volt sikeres, ha a felhalmozási, fejlődési folyamatokat részesítette előnyben, nem pedig az önsorsrontó, romboló tendenciákat.