A por évszázada

Ha Szabadkára vetődik az idegen, s megkérdezik tőle, mit tud a városról, vélhetőleg Palicsfürdő, Kosztolányi és Csáth neve villan először az agyába. No meg a híres szabadkai színház. Az anyaországi vendég kíváncsian fedezi fel az impozáns épületet, talán nem csupán azért, mert az utóbbi években alkalma volt látni Örkény Tóthékját vagy Tasnádi Titanic című vízi revüjét, hanem mert a múlt is erre kötelezi.

Szabadka volt az első város, amely alig öt évvel a szabadságharc leverése után kőszínházat építtetett, hogy ezzel szolgálja a kultúra ügyét. Kis túlzással azt is mondhatnánk, amit a XIX. század végén Hegyi Aranka, az ünnepelt operettprimadonna állított – aki egyébként 1878-ban Szabadkán aratta első sikereit –, hogy „a magyar színművészet minden nagy és nevezetes alakja itt kezdte pályáját, itt kezdte bontogatni szárnyait”. Itt lépett fel Déryné Széppataki Róza, a legnagyobb magyar színésznők egyike, az első magyar opera-énekesnő; a kivételes szépségű Felekiné Munkácsy Flóra, akiről Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének Mayer Fanniját mintázta; Prielle Kornélia, akit Petőfi feleségül akart venni 1846-ban; Hegedűsné Bodenburg Lina, a nemzet első csalogánya. Jászai Mari és Egressy Gábor nevével is többször találkozhatott a szabadkai publikum. Ditrói Mór, a Vígszínház első igazgatója, Molnár György, Király Ernő, Kabos Gyula, Komlós Vilmos, Lugosi Béla, Tolnay Klári, Latinovits Zoltán, Gobbi Hilda, Sinkovits Imre, Bilicsi Tivadar, Honthy Hanna is játszott a szabadkai deszkákon. A múlt század hatvanas éveiben a korán elhunyt Dévics Imre vezetése alatt a magyar társulat az európai színjátszással együtt haladt.
Hogy mi a mai helyzet?
Ha belép az ember az épületbe, visszahőköl a látványtól: omladozó vakolat, imitt-amott egy-egy kellék, mindenütt deszkák, a lefolyón pedig öles betűkkel olvasható a Krausz és Tsa, 1892, Budapest felirat. Hasonló élményben lehet része a magyar társulat igazgatójának, Kovács Frigyesnek a szobájában: több évszázados szekrények, két recsegő-ropogó, foszlásnak indult karosszék, beázott falak. Ilyen körülmények között nehéz beszélni múltról, jelenről s jövőről.
„Huszonöt év alatt öt terv született az épület felújításáról, de mára oda jutottunk, hogy méteres átmérőjű lyukak meredeznek a tetőn” – mondja az igazgató, és el-elakadnak a szavai. A hetvenes években Vajdaság-szerte felújították a színházakat, ekkor épült Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház. Szabadkán azonban mindennek éppen az ellenkezője történt: hathatós magyar közreműködéssel elkezdődött a színház szétverése. Mára már nem titok, hogy ebben derekasan kivették a részüket az akkori magyar nemzetiségű tartományi tisztségviselők. Nem csupán a hagyományos Szabadka–Újvidék szellemi szembenállásról volt itt szó, hanem annál sokkal többről, s aki előtt ez nem volt világos, annak az 1985-ös év egyértelművé tette. Ekkor került ugyanis Szabadkára Ljubisa Risztics (később Milosevics felesége pártjának egyik vezető tagja), akinek sikerült az, ami a titói diktatúrának sem: sárba tiporta a magyar színjátszást, hagyta, hogy teljesen tönkremenjen az épület, aztán jogilag is megszüntette az intézményt. Működésének első szakaszában elidegenítette a közönséget és a kritikusok többségét, lehetetlenné tette a vidéki vendégszereplést. A kilencvenes években, a háború kellős közepén aztán gondolt egy nagyot, s egyetlen éjszaka szó szerint kirabolta a saját színházát: nyerges vontatókra rakatta a kelléktárat, 150–200 reflektort, a bútorokat, a számítógépeket, a székeket és a padokat, elvitte a színház autóbuszát, teherautóját, egyszóval mindent, ami mozdítható volt – Belgrádba. Ez a tudatos pusztítás a szerb állam hathatós támogatásával történt, így Riszticsnek tíz év alatt sikerült beteljesítenie küldetését.
Politikailag megszervezett és támogatott pusztításról volt itt szó, mivel Szabadka a magyar kultúra központja, a szerbnek csak perifériája. Nem kell nagyon mélyre ásnunk a történelemben, hogy ebben az esetben is egy folyamat részéről beszéljünk, amely – rövid időszakokat leszámítva – 1920 óta tart a Délvidéken.
Milosevics megbukott, s harminc év alatt immár az ötödik terv is megszületett a szabadkai színház felújításáról. Grandiózus tervek, hatalmas, nyolcszáz férőhelyes terem – csekély 35 millió euróért. Erről lehet most hallani. Akár a kommunista időkben, amikor előbb építettek, s csak utána gondolkodtak. Kovács Frigyes osztja a véleményünket, s vallja: a megalomániás tervek egyetlen célja az, hogy Szabadkán még véletlenül se lehessen színházat építeni. Választási propagandának sem rossz mindez… Másra aligha szolgál. A színház alagsorában található csillogó-villogó üzletek utáni bevételből egy fillér sem illeti meg az intézményt, mivel egyesek addig módosították a tulajdonviszonyokat, míg a pénzt hozó épületrészek tulajdonosa a szerb állam lett, s abból a színháznak semmi sem jár.
Hírlik, hogy a felújításokba a magyar állam is beszáll. „Furcsa, hogy a magyar állam nem kér garanciát arra, hogy ezzel a pénzzel a magyar közösség rendelkezzen, furcsa, hogy Budapest semmilyen feltételeket nem szab” – mondja az igazgató. Annál is inkább, mivel alakulóban van a délvidéki magyar nemzeti színház, amelynek igen nagy szüksége lenne arra, hogy résztulajdonos legyen az épületben. Kovács Frigyes azt is furcsállja, hogy a magyar állam a rekonstrukciós terveket sem vizsgáltatta meg, s nem mérlegelte azok tartalmát. Nagy kérdés az is, hogy ha a tervek megvalósulnak, Szabadka el tud-e tartani egy nyolcszáz férőhelyes színházat. „Előre látom, hogy évekig a kultúra pangásáról cikkeznek majd, meg arról, hogy Szabadkán a kultúrába nem érdemes befektetni, mert a színházban is alig látni nézőt” – mondja keserűen az igazgató.
Fiatal a társulat, tele van energiával és elszántsággal. Ezeket a művészeket nem érdekli az évszázados por, a hideg vagy a hőség. „Végezzük a dolgunkat, s reménykedünk a jövőben. A jövő most talán mégsem olyan kilátástalan, mert nemrég átadták az ugyancsak Risztics által tönkretett és most felújított Jadran mozi épületét, amely a színház felújításáig részben betölti annak szerepét.”
Mit jelent ma magyar színésznek lenni a szláv tengerben, kultúrát építeni, lelket önteni az emberekbe? – kérdezzük Kovács Frigyest. „Színésznek lenni itt, a déli végeken a közösségért való aggódást is jelenti. Küldetést, amelyért nem várhatunk anyagi hasznot, legfeljebb elismerést. De ma, a megváltozott időkben színésznek lenni csak akkor érdemes, ha valóban bekövetkezik a határokon átívelő magyar szellemi újraegyesítés. Ha az ember a közvetlen környezetében is érzékelheti a megmaradás reményét, ha érzi, hogy a magyar nemzettest része, ha lehetőséget kap arra, hogy az anyaország, továbbá Erdély és a Felvidék is megismerje a tehetségét, ha lehetőséget kap arra, hogy jelen lehessen a magyar köztudatban, és reflektorfénybe kerülhet a Kárpát-medencében. Az alföldi magyarnak tekintett temperamentumon kívül, amelyet vagy duhajnak, vagy gyászosnak írnak le, kell lennie egy másik magyar léleknek is, amely átsegít minket a zord időkön, és erőt ad a helytállásra. Nekünk minden előadáson, minden órában, minden percben tudatosítanunk kell a lét, a fennmaradás és a pusztulás kérdését. Ez a mi kötelességünk, s tesszük a dolgunkat. A többit majd eldönti a közönség.”