Akkor régen, Rajnákkal az ifiparkban

Buda elhanyagolt hátsó udvara – így nevezte Túlparti látomás című könyvében Buza Péter a világörökségi védettség alatt álló budai panoráma Duna-parti részét. Egykor a pesti korzó nyüzsgő életét ide álmodó Ybl-bazár akkor sem lehetne rosszabb állapotban, ha történetesen az utóbbi évtizedekben folyamatos háborús terület lett volna a főváros. A középgeneráció által csak Ifjúsági Parkként emlegetett épületegyüttes felújításáról már megkötötték az előszerződéseket, ám az újabb budai korzó tervét keresztülhúzhatja a rakpart tervezett szélesítése.

Ma még senki nem tudhatja, hogy az Ybl-bazár felújítása után a luxusüzleteket, méregdrága kávézókat, vendéglőket és – természetesen – az elmaradhatatlan mélygarázst is magába foglaló új vállalkozás beváltja-e a befektetők hozzá fűződő reményeit. Azt azonban tudjuk, hogy a budai oldal egykori szállodáinak, kávékiméréseinek, sőt magának az Ybl-bazárnak a története is sorozatos bukások története.
A budai korzó első jelentős csődjének idején a Vár alatti partszakasz még kicsiny házakkal telezsúfolt, rendezetlen városrészként simult a Duna partjához. Azt sem lehetett pontosan tudni, miféle kerület ez. A legendás Tabán vagy inkább már a Víziváros? Így aztán a tabáni és a vízivárosi helytörténészek egyaránt a magukénak vallják és tárgyalják Mayer bécsi színész budai színházát. Érthető, hiszen senki nem szívesen hagyja ki könyvéből az első magyar nyelvű színházi előadás krónikáját, amelyet 1792. május 5-én Kelemen László színtársulata tartott az akkor még jobbára német városban. Az irodalomtörténészek dicsérő szavai keveset segíthettek Mayer úron, akinek ötletét, hogy színjátszásból gazdagodjon meg, mind a mai napig megmosolyogják az egyébként roppant komoly budai üzletemberek.
A millenniumi városvezetés már korántsem volt ennyire naiv. A még József nádor által újratelepített várkert elé egy önmagát ellátó, amolyan korabeli bevásárlóközpontot képzeltek, amelynek tervezési munkáit a kor nagy építésze, Ybl Miklós végezte. A biztos megtérülés céljából a bazár két oldalára egy-egy bérpalotát is emeltek. Hiába. Budából nem lett Pest. Az egyesülő Budapestnek inkább hiányzott a tabáni romantika vagy a Gellért-hegy zöldje, mint még egy korzó. Bérlők hiányában a pazar épületbe a Történeti Képcsarnok költözött, de aztán azt is el kellett vinni innen, mert a falak vizesedni kezdtek. Így aztán 1885-ben már üresen állt az épület, akárcsak manapság.
Később műtermek működtek benne, és talán a szomjas művész uraknak is köszönhetően a budai korzó a két világháború között amolyan első virágkorát élte. Persze senki ne képzelje ide a pesti szállodasor előtti nagyvilági életet, de azért volt itt is híres hotel, a Fiume, amelynek a kor szokásainak megfelelően irodalmi törzsközönsége is akadt. A leghíresebbek közülük Szabó Dezső és Móricz Zsigmond.
Erről az időről csak a könyvtárakban olvashatunk ezt-azt, de a Várkert Bazár igaz fénykoráról, a hatvanas–hetvenes évek Ifjúsági Parkjának „fojtott levegőjéről” egy egész nemzedéknek vannak emlékei.
A háborúban megrongálódott bazár nem jutott a Lánchíd utca páros oldalának sorsára, a háborús károkat helyrehozhatónak ítélték, így elkerülte az azonnali bontást. Magát a helyreállítást nem siették el, majdnem húsz évet kellett várni, míg a hatvanas évek enyhülő diktatúrájában megnyílhatott az Ifjúsági Park. A felújítás és a részbeni átalakítás teljes költségét akkoriban nagy titokban tartották, de ma már tudjuk, hogy negyvenötmillió forintba került. Negyven év múlva már lakásokat árulnak ennyi pénzért a Duna-parton.
A Török Ádám által „rockpartként” megénekelt Ifjúsági Park első igazgatója Rajnák László volt, az Óbudai Hajógyár egykori díjbirkózója. Az erkölcsökre szigorúan őrködő kidobófiúk, a „rajnák”, senkit be nem eresztettek, aki a kötelező viseletet – fiúknak zakó-nyakkendő, lányoknak szoknya – nem tartotta be. A kimaradtak a „nagy fánál” gyülekeztek. A korabeli sajtóban veszélyes fenegyerekekként ábrázolt nehézfiúk randalírozása leginkább a mai játszótéri balhékhoz hasonlítható. Változnak az idők. Rajnák díjbirkózói ideje is lejárt egyszer, egészen pontosan 1974-ben, amikor csalás miatt az igazgatói székből egyenesen a börtönbe ült át. Utána még tíz évig vegetált a park, majd megadva magát a hely szellemének – végleg tönkrement.
A várkert kutyasétáltatói egy darabig még bemehettek a hatvanas évek óta építőkanalat nem látott pavilonokba. A nyolcszáz fős ebédlőrész új feladatot is kapott. A várban a turistáknak parádézó konflisok lovai ide jártak pihenőre. A palotából jövet a turisták is rendszeresen lesétáltak az omladozó kőkonzolok között, abban reménykedve, hogy a Várból minden kerülő nélkül a Duna-partra érkeznek. Végül, hogy a fölösleges gyaloglástól megkíméljék az embereket, a felső bejáratot az alsóhoz hasonlóan magas, de korántsem olyan díszes korláttal kerítették el. A bátrabbak kedvéért kiakasztottak egy „Magánterület, kutyával védett” táblát is.
Aki végül valahogy mégis lejut a rakpartra, az sem örülhet igazán. Az öreg gesztenyefák árnyékában andalogni ugyanis nem a legkellemesebb. Az egyelőre még csak kétsávos út morajlása és a forró nyári napokon szinte tapintható benzingőz elveszi annak is a kedvét, aki egyébként a lokálpatriotizmus szűrőjén át szemléli a budai korzót. A felújított bazár eleve halott vállalkozás, ha az embereket továbbra is autókordon választja majd el a Dunától. A leglelkesebbek ugyan ma is lemerészkednek a partig, dacolva a nyolcvannal száguldozó forgalommal és az egykori patak, ma inkább csatorna folyóba ömlő, néha még a benzingőzt is elnyomó szagával. Az Erzsébet hídról bárki láthatja az embereket, akik semmivel nem törődve, térdig a vízben állva pecáznak a Dunában. Az igazi budapesti Don Quijoték – egyesek szerint – még meg is eszik a kifogott halakat.
A mai állapotok mellett az Ybl-bazár felújítása ugyanolyan bukásgyanús vállalkozás, mint elődei. Pláne, ha megvalósul a rakparti autóút kétszer két sávos bővítése. Persze ha a bazárral szembeni kioszkhoz hasonlóan ezt is a felső tízezer részére alakítják át, még meg is térülhetnek a befektetett milliárdok. Azt azonban sem az itt lakók, sem az idelátogatók többsége nemigen élvezheti majd. A városvezetés a kapitalizmus törvényeire hivatkozik, és tehetetlenül tárja szét a kezét. Miközben az élhető városról prédikál, a valóságban a farok csóválja a kutyát, s a városrendezési elképzeléseket a befektetői csoportok érdekeihez igazítják. Pedig a világörökségi látkép részét képező budai korzó többet érdemelne, mint egy élettelen képeslapi fotó díszlete.