ALAKOK

Nagy izgalommal várta mindenki a kisvárosban az esztendőnként szokásos kiállítást, ki ezért, ki azért égett lázban, ahogy az rendjén való. A legtöbben arra voltak kíváncsiak, lesz-e botrány ezúttal is, mert mi tagadás, a helyiek által készített festmények, szobrok visszatérően sértődést szültek, indulatokat gerjesztettek. Nem lehetett másképpen, hiszen a településen élő néhány képzőművész helyben keresett témát, a polgárok pedig szívesen ismertek saját magukra a különféle portrékban, sejtelmesen megvilágított szoboralakokban.
Az elmúlt évi bemutató például azért fulladt botrányba, mert az egyik avantgárd festő bíborvörös és lila színekben pompázó, egymásra hányt gázcsövekkel szórta tele a vásznat, a kupac tetejéről vécépumpa mosolygott barátságosan a káoszra. A művész a Zongoratanárnő anyja címet szánta az alkotásának, amit persze nem hagyott szó nélkül Zizi néni, a városka tisztességben megőszült zeneoktatója. A nénike olyannyira fölháborodott, hogy zárás előtt elbújt a teremben, és amikor kihunytak a fények, hatalmas táblát akasztott a festményre: „A te anyád Bálint fiam, a tiéd…!”
Most is hasonló lélekemelő pillanatokra számítottak a városiak, miközben a kiállítás megnyitására vártak. Mi tagadás, a türelmetlenség sem hiányzott belőlük, egyikük-másikuk be-belesett az utcára néző hatalmas üvegablakon, hátha mindenki másnál előbb megpillant valami szenzációt, amit aztán a jól értesültek semmi máshoz nem hasonlítható torz mosolyával megoszthat a mellette állókkal.
Aztán végre előkerült a polgármester, megynyitotta a kiállítást, természetesen gondosan vigyázva arra, hogy kellő számban használja az „alkotó”, a „közösség” és magától értetődően az „alkotóközösség” kifejezést, rávetítve természetesen a városka virágzó múltjára, jövőjére és főként az ő nevével fémjelzett jelenére.
Kinyitották a nagykaput, a tömeg csoszogva betódult a termekbe. Nem kellett hozzá sok idő, és valamennyi látogató a három alakból álló szobor előtt tolongott, az emberek lélegzet-visszafojtva szembesültek a botránnyal.
A szoborcsoport három férfit ábrázolt, mindhárom meztelen és koromfekete, csak a középső alaknak fehérlett elöl és középen az, amit jó ízlésű ember különös gonddal rejt el, ha létezik benne csak a szikrája is az illemnek.
Az alkotó nem adott címet, csupán egy évszám virított a talapzaton: 1963.
– Na, ezek is jó régen állhattak modellt a mesternek…! – rikkantotta el magát a szomszéd utcából a megnyitóra átugrott hentes, aki művészetpártolás ide, művészetpártolás oda, kihasználta az alkalmat, hogy odasúgja a neki kedves vevőknek, hogy ha minden igaz, pénteken karmonádli érkezik, lesznek szívesek élni a kedvező alkalommal, ő természetesen áll a rendelkezésükre.
– Hatvanhárom…? – kérdezett vissze az egyikük. – Hát annak már több évtizede… – és azt kezdte magyarázni, hogy a szobor értelmét a régebbi múltban kell keresni.
Mert persze azonnal megindult a vita, mit akarhatott kifejezni a művész.
A nyár végét meghazudtoló kánikula lévén, akadt, aki arra szavazott, hogy a három férfi élő tilalomfa, az UV-sugárzás ártalmaira kívánja fölhívni a figyelmet, más a gömbvillám tárgyiasulásáról papolt, és rögtön mesélni kezdte, hogy amikor ő gyerek volt, és az Alföldön nyaralt, de leintették. Mint ahogy hamarosan minden okoskodóba, jópofába belefojtották a szót, hogy gondolkodni tudjanak a megoldáson.
Az egymásnak préselődött emberek mögött állt a gimnázium rajztanára, aki elsősorban művészettörténészként jegyezte magát, a természet valamennyi tárgyában műalkotást látott, hosszasan untatva elméleteivel mindenkit, aki csak az útjába került. Most merengve nézte a három koromfekete férfit, arcán sejtelmes mosoly, mint aki mindent tud, de addig egy szót sem szól, amíg nem kérik meg rá. Ez a pillanat is elérkezett.
– Tanár úr, mondjon már valamit… – vetette oda valaki, mire a tanár fölhajtotta a kabátja gallérját, a sálát átvetette a vállán, és a távolba nézve halkan magyarázni kezdett:
– Hatvanhárom? Három fekete férfi, egyikükön némi fehér? Egyszerű, mint a pofon. A fekete Afrika ébredezik…
– Nahát… – engedte ki egyszerre mindenki a levegőt –, erre mi is rájöhettünk volna…
A tanár diadalittasan ki, a tömeg megkönnyebbülten indult volna tovább, amikor egy alacsony ember az útjukat állta.
– Várjanak… Szó sincs itt Afrikáról meg ébredezésről.
– Honnan veszi? Ki maga? – tolták volna félre, de nem hagyta magát.
– Aknai Jenő vagyok. Egy hónapja élek itt maguknál, és én csináltam a szobrot – motyogta maga elé a kis ember.
– Maga? Hát akkor árulja el, mit jelent! – üvöltött rá a hentes.
– Kérem… Én itt három skót szénbányászt formáztam meg az ebédszünet után.
– És a középső, annak miért fehér éppen ott, ezt magyarázza meg, ha tudja?! – kapta oldalról.
– Miért, miért…? Tényleg nem is sejtik? Hát, mert neki főz a felesége, és hazaugrott ebédelni.